KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1991/április
KRÓNIKA
• (X) : Belga filmhét
• N. N.: Filmvilág Alapítvány
• (X) : Filmremekek a szombathelyi főiskolán

• Schubert Gusztáv: A rejtőzködő ördög Sátánmozi
• Popper Péter: Gonoszlélektan Emlékezés régi ördögökre
• Csörögi István: Pokolzene Heavy feeling
FORGATÓKÖNYV
• Grunwalsky Ferenc: E. A. Poe utolsó mondata Eddie nincs többé

• Zsugán István: Valahol Ukrajnában Beszélgetés Bacsó Péterrel
• Takács Ferenc: Aprószentek legendái Henry és June
• Forgách András: Rossz filmek – jelentős álmok
MÉDIA
• Wisinger István: Miért fajulnak el a tények? A valóság és televíziós változatai
• N. N.: Háború az éterben
LÁTTUK MÉG
• Létay Vera: Szétlőtt vasárnap
• Koltai Ágnes: Számokba fojtva
• Bikácsy Gergely: Afodrásznő férje
• Zalán Vince: Végelgyengülés
• Kövesdy Gábor: A Keresztapa III.
• Báron György: Rocky V.
• Tamás Amaryllis: Harry és Sally

• Csörögi István: Filmfax
ELLENFÉNY
• Balassa Péter: Az elpiszkolt logika

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Beszélgetés Bacsó Péterrel

Valahol Ukrajnában

Zsugán István

Sosem tagadtam, hogy nem a szakmának és a kritikusoknak, hanem a nézőknek készítem a filmjeimet: szeretem, vágyom, áhítom a sikert.

 

Sztálin menyasszonya címmel elkészítette új filmjét Bacsó Péter. A forgatókönyvet Vlagyimir Tyendrjakov Paranya című novellájából a rendező írta Köllő Miklóssal; főszereplők: Básti Juli, Cserhalmi György, Bezerédy Zoltán, Bán János, Vajda László, Benedek Miklós, Pécsi Ildikó, Ujlaky Dénes, Méhes László; operatőr: Andor Tamás.

Hogyan esett a választása erre a különös hangvételű szovjet novellára?

A Nagyvilágban olvastam néhány évvel ezelőtt. Tyendrjakov hagyatékában maradt fenn, az özvegye publikálta, s engem azonnal megfogott az írás rendkívüli tömörsége és drámai ereje. Különben is régi meggyőződésem, hogy jó filmet novellából lehet készíteni; sokkal inkább, mint regényből, mert egy alaposan, minden részletében pontosan kidolgozott regény rendszerint óhatatlanul irodalmias megoldásokra csábítja a filmest. S minthogy azok közé tartozom, akik még mindig fogékonyak a politikai témákra, rögtön megragadott a diktatúra légkörének ez a rendkívül sajátságos hangulatú, különleges ábrázolása; és nem utolsósorban az a kivételes szereplehetőség, amelyet a történet főhőse, a félkegyelmű lány figurája fölkínál... Nem bizonyult egyszerű feladatnak megszerezni a novella megfilmesítési jogát: mikor hivatalosan megkértem a Szerzői Jogvédő Hivatalon keresztül, elutasítottak. Aztán más ügyben Moszkvában járva fölkerestem az író özvegyét – aki egész életét férje irodalmi hagyatéka gondozásának szenteli –; s kiderült, hogy ő nem is tudott a kérésemről. Meghívtam Budapestre, megnézte néhány filmemet, majd hozzájárult a Paranya című novella megfilmesítéséhez: a forgatókönyv első változatának elkészítésében is közreműködött. A végső változatot aztán Köllő Miklóssal együtt írtuk meg.

Hogyan foglalhatná össze röviden a film cselekményét?

Rendkívül egyszerű történet, Valahol egy kis ukrajnai faluban játszódik, a harmincas évek vége felé. Főhőse a Paranya nevű félkegyelmű lány, a falu bolodja, akit az unatkozó sihederek naponta molesztálnak és gyötörnek, kiélve rajta köznapi kis szadizmusukat. Az alig makogó, féleszű lány, aki előbb Krisztusmenyasszonyának mondta magát, a sáros főtéren, a kocsmával szemben állóóriási Sztálin-képhez menekül, mert zsigereivel megérzi, hogy a Vezér közelsége talán védelmet nyújthat kínzói ellen.

Epileptikus rohama, amit a Sztálin-képpel produkál, a helyi hatóságok ostobasága és „ébersége” folytán bűnügynek minősíttetik. S minthogy akkor és ott a világ olyan, amilyen: rabkocsival elviszik és alávetik a kémgyanús fogolyra alkalmazható összes fizikai és pszichikai kínvallatásnak. A falusiak azonban nem akarnak belenyugodni, hogy az „ő” bolondjukat minden ok nélkül börtönbe vitték, és váratlanul kiállnak érte. A lányt– ugyanolyan irracionális módon, ahogyan elvitték – egyszercsak visszahozzák, elengedik. De ő már nem ugyanaz a bolond, aki volt, mert a kihallgatások fizikai és szellemi tortúrái kitörölhetetlen nyomokat hagytak beteg tudatában. S miután a helyi rendőrség utasítást kapott arra, hogy épeszű ügynököket kell produkálnia a félkegyelmű lány helyett, a bolond, epileptikus Paranya rohamai, kórosan „logikus” gesztusai nyomán sorra viszik el az általa „spionnak” kikiáltott ártatlanokat. Paranya tébolya – a kor általános tébolyára rímelő módon – hamarosan szinte elnépteleníti a falut, ezért a másik főhősnek – az egyetlen férfinak, aki mindig emberségesen bánt vele a falusiak közül – nem marad más választása, mint megölni a szerencsétlen félkegyelmű lányt.

–A Sztálin menyasszonya című film többszörös külföldi társproduceri részvétellel készült, az Eurimage nevű filmalap támogatásával. Hogyan működik ez a filmtámogatási rendszer?

Stúdióvezetőként morális okokból nem tartottam volna etikusnak, hogy a stúdiónk rendelkezésére álló rendkívül csekélyke összeget saját filmemre költsem, ezért befektetőket, szponzorokat kellett keresnem. Megpályáztam az Eurimage nevezetű, az európai filmek készítésének támogatására létesült nemzetközi alapot is. Ők a teljes költségvetés húsz százalékát adják egy filmhez, s feltételük, hogy legyen még két társ-producer. Egy nyugatnémet és egy svájci cég mellett befektetőként sikerült megnyernem a Hitelbank, az Állami Biztosító és a Magyar Televízió részvételét; de amikor elkezdtük a munkát, még így is hiányzott a költségvetésnek majdnem a fele, amit szponzorok – elsősorban az OTP – egészítettek ki. Szóval anyagilag sem volt könnyű összehozni a filmet.

Az utóbbi néhány évben, a „glasznoszty” óta rengeteget olvashattunk, sok filmet láthattunk a sztálini korszak szörnyűségeiről. Nem tartattól, hogy mostanára a nézőkben kialakulhatott a témával kapcsolatban bizonyos „Gulag-csömör”?

– Általánosságban bizonyosan lehet ilyesfajta csömör a nézőkben, de azt remélem, hogy a témának ez a különös megközelítése – és nem utolsósorban Básti Juli (ki merem mondani) rendkívüli színészi alakítása – azt eredményezi majd, hogy aki beül a filmhez, az végig is fogja nézni. És őszintén szólva a külföldi nézőkben kicsit még jobban is bízom, mint az itthoniakban, mert pillanatnyilag nálunk gyakorlatilag ismeretlen fogalommá vált a mozisiker; – bármiféle filmről legyen is szó.

Külföldön is nem inkább a képernyőkön számíthat érdeklődésre?

– De igen, mert ma már nemcsak nálunk, de Nyugat-Európában is alig-alig mennek el az emberek – különösen az ilyen drámai jellegű filmekhez – a moziba. Persze egy film mozi-sikere vagy sikertelensége olyan sokféle tényező függvénye, hogy szinte teljesen kiszámíthatatlan. Reménnyel tölt el, hogy a film francia világforgalmazója nagyon bízik benne; az őszi milánói filmvásáron levetített belőle egy előzetest, s tudtommal az olaszok máris megvették a mozibemutató jogát, és érdeklődtek Japánból, meg sok más országból is. De ismétlem: egy ilyen jellegű film esetében csakis reménykedni lehet az érdeklődésben, a sikerben...

Előző filmje, a Titania, Titania jellegzetesen sikerorientált műfajú és típusú film volt...

Az volt az utolsó magyar film, amelyik háromszázezernél több nézőt vonzott a mozikba. Azóta tudtommal a kétszázezres nézőszámot se közelítette meg egyetlen magyar film sem; jónéhányat pedig öt-hatezres össznézettséggel vettek le a műsorról. Én sose tagadtam, hogy nem a szakmának és a kritikusoknak, hanem a nézőknek készítem a filmjeimet: szeretem, vágyom, áhítom a sikert. Régebbi filmjeim mind elérték a nyolc-kilencszázezres  nézőszámokat. De pillanatnyilag még a nagy amerikai kommerszfilmek közül is rengeteg megbukik a pesti mozikban. Nemrég mutatták be például Costa-Gavras Music Boxát: az néhány évvel ezelőtt legalább három hónapig telt házakkal ment volna nálunk; – most két hét alatt lefutott. Pillanatnyilag katasztrofális a hazai mozihelyzet: egyszerűen leszoktak az emberek a moziba járásról. Mert eddig is kikből verbuválódott a nézők többsége? A nyugdíjasokból és főként a fiatalokból. A gyerekeim szenvedélyes mozi-bolondok, és még a zsebpénzük is bőségesebb valamivel az átlagosnál, mégis igencsak meggondolják, milyen gyakran engedhetik meg maguknak a 70–80–100 forintos – vagy néha még drágább – mozijegyek „luxusát”. És elmesélik, hogy osztálytársaik többsége is szívesen menne moziba, de egyszerűen nincs rá pénzük. Elég rápillantani a statisztikákra: már az amerikai gyártmányú világsikerek is sorra megbuknak a pesti mozikban. És külföldön, tőlünk Nyugatra se sokkal jobb a mozi-helyzet: Franciaországban például minden évben elkészül legalább tucatnyi olyan film, amit soha be sem mutatnak moziban, mert egyáltalán nem akad forgalmazója.

Visszatérve új filmjére: a Sztálin menyasszonyának sűrített drámai, tragikus légkörű történetében időnként komikus, szatirikus hangvételű betét-jelenetek tűnnek föl. Nem zavarja, hogy ettől eklektikussá válik a film stílusa?

– Ezek a jelenetek nem szerepelnek az eredeti Tyendrjakov-novellában; az én személyiségem lenyomatai. Vállalom ezt az eklektikát, és nagyon is tudatosan formáltam ilyenre a filmet, mert úgy éreztem, hogy ezt a szorongatóan tragikus történetet időnként oldani kell komikus betétekkel. Az olyan jelenetek, mint a fejjel lefelé fölállított Sztálin-kép, vagy a Vörös téren megrendezendő futballmeccsről szóló elbeszélés – meglehet, hogy kissé kirínak ebből a tömören tragikus anyagból. De számos előző filmemben is tudatosan alkalmaztam az ilyen jellegű eklektikát; például a Te rongyos életben, A tanúban vagy a Hány az óra, Vekker úr-ban. A komikus betétekkel most is én dúsítottam föl a Paranya című novellát; bár az egyik ilyen stílusú fordulat – amikor a fekáliát szállító ember elmenekül a szekeréről és a lovak magukban mennek tovább –, az benne van az eredeti Tyendrjakov-elbeszélésben is; szóval a tragikomikum nyilván nem egészen anyag-idegen. Viszont a film utolsó harmadában, amikor a félkegyelmű lány mintegy a Halál Angyalának szerepét tölti be a falu életében, s amikor az iszonyatos rettegés légköre fokozatosan mindenkire rátelepszik, ott már csak a szorongás, a tragikum hangulata van jelen a vásznon.

Az eredeti novella „valahol Ukrajnában” játszódik. Mennyire hitelesek a helyszínek, a kellékek?

Praktikus okokból – már csupán az eltérő munkatempó miatt is – lehetetlen lett volna a valódi helyszínen leforgatni a filmet. Az Alföldön, Kunpeszér mellett véletlenül rábukkantunk egy hajdani uradalmi majorságra, s oda terveztük meg az ukrajnai falut. A Moszfilm dokumentációjából rengeteg korabeli fotóanyagot kölcsönöztünk, és Moszkvából béreltünk egy egész kamionra való kelléket. (Mellesleg két nappal a forgatás megkezdése előtt még nyoma sem volt a moszkvai teherautónak: majdnem egy hétre elakadt valahol...) Egy ukrán néző persze biztosan fölfedezhet apróbb hitelességi hibákat a filmen; ahogyan az író özvegye is fönnakadt azon, hogy „ott nem terem görögdinnye”. Ő egy konkrét ukrán falura gondolt: a novella ugyanis – mint elmesélte – valóságos történeten alapul. De számomra egyetemesebb érvényű ez a dráma, s azt hiszem, hogy nekünk így hiteles.

Visszautalva mindarra, amit az általános mozi-válságról, s különösen a magyar filmgyártás katasztrofális anyagi helyzetéről elmondott: Bacsó Péter, ha ma volna húszéves, most is filmrendezőnek menne?

Nem tudom. Az az igazság, hogy nagyon szeretek filmet csinálni. Annak ellenére és azzal együtt, hogy minden film elkezdésénél még ma is halálos rettegés és szorongás van bennem, a filmkészítés ma már olyan számomra, mint narkósnak a kábítószer: szükségem van arra a koncentráltan feszült másfél-két hónapra, amit szinte félálomban lebegve a filmkészítéssel töltök.

„És stúdióvezetőként? Sose gondolt még arra, hogy a köztudottan egyre lehetetlenebb gyártási és forgalmazási körülmények hatására – föladja?

– Dehogynem. Sokszor töprengtem és töprengek azon, hogy ebben az abszurd és egyre lehetetlenebb szituációban „bedobom a törülközőt”. Mert ahhoz, hogy egy magyar film egyáltalán elkészülhessen, ma már valósággal nyaktörő mutatványokra kényszerül az ember. De a jelenlegi elkeserítő gazdasági körülmények között is – és ezt igazán nem dicsekvésnek szánom – a Dialóg Stúdió tervei között olyan szép, ígéretes munkák szerepelnek, hogy felelősséggel kijelenthetem: évek óta nem volt ennyi jó forgatókönyvünk. Talán önhittség, de úgy érzem, ha én, a „régi motoros” most föladom, akkor az úgy-ahogy még elműködgető stúdiónk – mert ma a stúdiók a magyar filmgyártás utolsó végvárai –; akkor az is összeomlik. Magányos rendezőként, ennyi tapasztalattal, és – talán szerénytelenség nélkül kimondhatom: bizonyos mértékű nemzetközi elismertséggel és ismeretségekkel –, akár csakis külföldi munkákat vállalva, nyilvánvalóan sokkal kevesebb gonddal és kevesebb álmatlan éjszakával bizonyosan egészen jól elvegetálhatnék; de úgy érzem, hogy éppen filmgyártásunk pillanatnyi krízis-helyzetében, ebben a nyomasztó pénzhiányban és mindenfelől ránk zúduló golyózáporban gyávaság volna föladni ezt a „meccset”: a magyar filmkészítést.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1991/04 26-29. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4090