KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1988/június
• Schubert Gusztáv: Egy percnyi csend A másik ember
• Ágh Attila: A gyengék ereje Nemzedéki vallomás Kósa ferenc filmjéről
• Kovács András Bálint: A másik nemzedék Beszélgetés egyetemistákkal
• Csepeli György: A vicc keserű bája Beszélgetés Bacsó Péterrel
• Kovács András Bálint: A Wenders-sztori folytatása Berlin felett az ég
• Fáber András: Ruttmann Berlinje Dokumentumok
• Klaniczay Gábor: Patetikus céltalanság A taxisofőr
• Reményi József Tamás: Paszternak nélkül Zsivago doktor
FESZTIVÁL
• Zalán Vince: Fények, megvilágítások Nyugat-Berlin
• Koltai Ágnes: Zsánerképek Clermont-Ferrand
• Tóth János: Pordenonei kincsek Némafilm-jegyzetek – nagyzenekarral
LÁTTUK MÉG
• Szemadám György: Kairó bíbor rózsája
• Nagy Zsolt: Diplomás örömlány
• Nóvé Béla: Érints meg és menj!
• Biczó Dezső: Tájkép, bútorokkal
• Gáti Péter: Bűnös férjem
• Ardai Zoltán: Ritz fürdőház
• Tamás Amaryllis: A csitri
• Vida János Kvintus: Távoli kiáltás
• Tamás Amaryllis: A halál ideje
KÖNYV
• Vértessy Péter: Filmközelben

             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Fesztivál

Nyugat-Berlin

Fények, megvilágítások

Zalán Vince

Kiküldött munkatársunk beszámolója

A megszokott, pompázatos külsőségekkel fogadta látogatóit idén is a 38. évébe lépő Nyugat-Berlini Filmfesztivál. A megnyitás napján a rock and roll nem kisebb személyisége, mint Chuck Berry zenéje-játéka gondoskodott a jó hangulatról. Chuck Berry személyesen is megjelent a fesztiválon, mintegy nyomatékosítva, hogy az életpályáját bemutató film, Éljen Chuck Berry! Éljen a rock and roll! (Taylor Hackford rendezése) nem a múltról beszél, hanem itt van még ő, él még a rock and roll. S pompázatos volt a fesztivál program-kínálata is. A versenyprogramon kívül külön sorozat mutatta be az új ausztrál filmet, a Baltikum dokumentumfilmjeit. Külön moziban pergett a színes film története című sorozat, amely az első színezett-színes némafilmektől Godard legújabb filmjéig sorakoztatta fel a legjobb alkotásokat, s amely rendezvényben nem volt nehéz fölfedezni a fekete-fehér filmeket tönkretevő, a videómogulok hajszolta kolorizáció elegáns, közvetett kritikáját. A Panorámasorozat és az új német filmet bemutató vetítések mellett figyelemre méltónak mutatkozott a Fórum programjában az indiai film bemutatása, (amelynek különös érdekessége volt Satyajit Ray kétórás portréfilmje), valamint a megemlékezés a kiváló olasz színészre, Totóra, itt volt látható először – állítólag – csonkítatlanul, eredeti verziójában Pasolini remeklése, a Madarak és madárkák.

A gazdag program keltette kíváncsiság kielégítésére, az elsőnapi ígéretek beváltására mindenekelőtt az amerikai filmek voltak hivatottak. Nyugat-Berlin mindig is megkülönböztetett figyelemmel viseltet az amerikai, elsősorban hollywoodi filmek iránt. A Berlinálén rendszeresen (s számban is jelentősen) szerepelnek a legfrissebb amerikai filmek: nem egyszer innen indulnak világhódító útjukra, s gyakorta előfordul, hogy az itt bemutatott filmet, amely legtöbbször világ, vagy Európa-premier, néhány héttel később Oscar-díjjal tüntetik ki. Így történt az idén is: a programban szereplő Wallstreet (rendező: Oliver Stone), illetve a versenyben részt vevő Holdkóros (rendező: Norman Jewison) főszereplői Michael Douglas, valamint Cher vehették át tavasszal a kis szobrocskát.

 

 

Különféle káprázatok

 

Fénylettek hát az amerikai filmek ez alkalommal is: a halk párbeszédek melletti kávéscsészék éppúgy csillogtak, mint az erőteljes zenével kísért esti városképek. A jószabású öltönyök és elegáns ruhák vonalvezetése, a kócosra-rendezett frizurák könnyed lebegése szinte észrevétlen modorral sugallta az érzést: jó társaságba kerültünk. Az amerikai filmek profizmusát szidni vagy dicsérni egyaránt dőreségnek tetszik. Hiszen vitán felül áll, hogy ezeknek a szórakoztatóipari termékeknek a „kiszerelése” világszínvonalú. Mondhatni káprázatos. Persze a káprázat is többféle lehet. Van, hogy a látvány, szemünkön keresztül agyunkba jutva új felismerésekkel ajándékoz meg bennünket, felfrissíti fantáziánkat, vagy épp azzal bűvöl el, ahogy a korábban csak fantáziánkban élő dolgokat valóságossá, megtörténtté teszi. Máskor meg, mintha megrekedne szemünkben – rendszerint a fény túlzott erejétől –, és képtelenek vagyunk befogadni, ami elénk tárul. Nos, a Nyugat-Berlinben látott amerikai filmek jellegzetessége talán épp abban lelhető föl, hogy az általunk nyújtott látvány szemünknek kellemes, hogy a káprázatos technikai tudással előállított képsorok egyáltalán nem közvetítettek káprázatot sem fizikai, sem szellemi értelemben. Szemünkhöz, csak szemünkhöz szóltak.

A brooklyni születésű James L. Brooks egy tévéhíradó műhelyébe helyezett háromszög-történettel szórakoztatta a fesztivál közönségét. A Tévéhíradó rendezője, aki debütáns játékfilmjéért, a Becéző szavakért (1983) három Oscar-díjat is kapott, észrevehetően jól ismerte a történet „terepét”, hisz maga is híradó-szerkesztő volt a CBS-nél 1964 és 1966 közt. Brooks az egykori Fassbinder-operatőr, Michael Ballhaus segítségével fordulatos vígjátékot készített, amelynek tanulságai éppoly régiek, mint a filmben vázolt alaphelyzet. Avittabb stílusban, kevesebb dinamizmussal, de több szentimentaliz-mussal fogalmazta meg a maga háromszög-történetét – a New Yorkban élő amerikai olaszok világában – a Hegedűs a háztetőn, a. Jézus Krisztus szupersztár rendezője, Norman Jewison, akinek a Holdkóros a huszonkettedik alkotása. Miként a Holdkóros jórészt Cher színészi alakításán nyugszik, úgy a nálunk is jól ismert Martin Ritt mélylélektani komédiájában, a Dilisekben is egy kitűnő színésznő, Barbra Streisand az, aki a tragikus és komikus helyzeteket kiszámíthatatlanul összekeverő, fékezhetetlen játékával próbál hitelesíteni egy gyermekkori trauma által meghatározott magatartásmódot, megmagyarázhatóvá tenni egy fenyegetett helyzetben elkövetett gyilkosságot.

E régi típusú hollywoodi filmeken kívül az új-Hollywood is szerepelt a fesztiválon, a záróvetítésen: Steven Spielberg alkotása, A Nap birodalma. Spielberg – nyilatkozata szerint – háborúellenes filmet kívánt készíteni, nem egy meghatározott háború ellen, hanem általában, mindenfajta háború ellen. S hát hogyan is lehet másként ilyet készíteni, mint a háború kegyetlenségeinek bemutatásával. Spielbergnél persze azért ez nem ilyen egyszerűen történik. A Nap birodalma a második világháború idején játszódik, a japánok sanghaji inváziójakor. Főhőse a tizenegy éves, angol Jim, aki a japánok betörésekor elveszti szüleit és internálótáborba kerül. A film James Graham Ballard 1984-ben megjelent, azóta tizennyolc nyelvre lefordított siker-könyvén alapszik, amelyet sokan a Nyugaton a helyzet változatlan és Meztelenek és holtak című művekhez hasonlítottak. Innen film címe is; a forgatókönyvet Tom Stoppard írta. Spielberg majd háromórás mozijában megtartotta az alapmű epikus szerkezetét, s a rá jellemző bőkezűséggel és méreteiben is impozáns látványossággal ábrázolja a háborús eseményeket. Mindazonáltal ez inkább csak a háttér, számára igazán a magára maradt gyerekember sorsa a fontos, pontosabban az, ahogyan Jim megtanulja és elsajátítja a túlélés módját a legkegyetlenebb körülmények között. A gyermeki fantázia, leleményesség és tanulékonyság próbája az új-Hollywood rendezőjénél ez alkalommal nagyon is reális körülmények között zajlik –jóllehet, amit látunk, mozi-realitás. A boldog befejezés természetesen itt sem marad el: gyerekek és szülők végül is egymásra találnak. A Nap sugarai helyett ismét Hollywood óriáslámpái ontják a fényt. Mégsem volna ildomos megfeledkeznünk Spielbergnek a századvég gyermekei iránti őszinte szolidaritásáról.

Az amerikai filmekhez leginkább a kínai versenyfilm, A vörös gabonaföld volt leginkább hasonlatos. Nem azért, mert a Spielberg-filmhez hasonlóan a japánok itt is betörnek Kínába, hanem mert az elsőfilmes rendező Zsang Ji-mu jórészt azokat a primer mozi-effektusokat használja, amelyek a hollywoodi filmeknek is jellemzői. A vörös gabonaföld az életerőnek a társadalmi és morális konvenciók fölötti győzelmét van hivatva illusztrálni, s ezúton aktualizálni több évtizeddel ezelőtt, Északnyugat-Kínában játszódó történetét. Az erőszak, a szex, a népi(sic) humor a felszabadulás látszatának megteremtését szolgálja. Zsang Ji-mu ért a filmcsináláshoz, nagyszüleinek történetéből tetszetős mozi-mesét „sikerült” készítenie A végelszámolásnál a nagydíjat, az Arany Medvét A vörös gabonaföldnek ítélte a zsűri, talán mert megerősíteni látta benne azt az egyre terjedő feltételezést, miszerint a XXI. század a Kelet százada lesz.

 

 

Csalódások

 

Egyetlen amerikai filmrendező művéből hiányzott (konkrét és átvitt értelemben is) a csillogás – Woody Allenéből. Persze tudnivaló, hogy az ő filmejei mindig is különböznek a tipikusnak tartott amerikai produkcióktól. Ám fokozottan érvényes ez új filmjére, a Szeptemberre, amellyel – Woody Allen saját bevallása szerint – Csehov nyomdokain kívánt járni. A zárt helyen, egyetlen házban-lakásban, alig egy nap alatt lejátszódó cselekmény szereplői kusza és feloldhatatlan kapcsolatban állnak egymással. Diane (Eliane Stritch) az egykori filmsztár szeretője kedvéért elhagyta családját; lánya, Lane (Mia Farrow) tizennégy éves korában megölte anyja szeretőjét; Peter (Sam Waterstone), akibe Lane szerelmes, s akinek fölajánlják, hogy írja meg Diane életét, Lane legjobb barátnőjébe, Stefanie-be szeret bele; az idős Howard (Denholm Elliott) viszont Lane-t szereti... és így tovább. Nos, most mind együtt vannak, s ha az előbb cselekményt mondtam, akkor most hozzá kell tennem, hogy ez az, ami a filmben a legkevésbé fontos. Mert Woody Allen elsősorban az ellehetetlenült vágyak, a reménytelen sóvárgások, a leplezett és lelepleződő szándékok vergődését tárja elénk. Jószerivel minden szereplője egy-egy kiteljesíthetetlen érzelem foglya. Egyikük sem képes segíteni a másikon, így aztán képtelenek életükön változtatni. Végül minden marad a régiben, talán csak magányuk lesz reménytelenebb. A Szeptember, amelynek címe a magyar nézőben talán másoknál hangsúlyozottabban kapcsolódik az elmúláshoz, az érzelmek filmje. Ám hiába Carlo di Palma precízen vezetett, többnyire félközeliben tartott kamerája, hiába a bársonyos lámpafények, megjelenítésükben nem leljük azt a megfoghatatlannak s megnevezhetetlennek érzett, de mindig jelenlévő árnyalatot, amelyet (abszolút és konkrét értelemben) az idő csempész oly kérlelhetetlen biztonsággal lelkünkbe, érzelmeinkbe. Ezért lesz kissé súlytalan e Woody Allen-mű drámája.

Míg Woody Allen a „mindenhol érvényeset” szerette volna Csehovtól átplántálni saját művébe (a példa minden bizonnyal a Sirály volt), addig a francia színekben induló Andrzej Wajda épp a konkrét történeti-társadalmi utalások egyértelművé tétele érdekében szabta át az Ördögöket, Dosztojevszkij regényét. Filmjének középpontjába a szervezkedők, összeesküvők és a hatalom konfliktusát, az ország sorsát állította. Ne felejtsük: Wajda művészetétől többé-kevésbé távol áll a filozofikus, fogalmi gondolkodás, morális töprengései is mindig sok szállal kötődnek egy-egy történelmi időszakhoz. Nem csoda hát, hogy a híressé lett krakkói színpadravitel után ekként alakította át Dosztojevszkij sokszor kiátkozott művét. Az eredmény némiképp csalódást okozott, az Ördögök művészi ereje nem éri el korábbi alkotásának, a Dantonnak színvonalát, paradox módon tán éppen azért, mert ez alkalommal nem járt el elég radikálisan. A Zoo-Palastban látottak inkább hasonlítottak egy, a számára oly kedves XIX. századi regény kulturált megfilmesítéséhez, mint egy önelvű – jóllehet Dosztojevszkij segítségével létrehozott – alkotáshoz. Talán külső okok is szerepet játszottak ebben.

 

 

Társunk, az irodalom

 

Woody Allen és Andrzej Wajda esetében az orosz irodalom jórészt csak távoli inspiráció, a Nyugat-Berlinben szereplő szovjet filmek azonban a hazai irodalommal való szerves kapcsolatról tanúskodtak. A bemutatott filmek alapján feltételezhető, hogy a hatvanas évek második felében megindult és rövid úton hibernált filmművészeti megújulás az irodalomban, tegyük hozzá, a hivatalosan kevéssé kedvelt műveiben talált szellemi alkotótársra. Mindenekelőtt azokban az írásokban, amelyek történetei az októberi forradalom befejező csatározásainak idején, a polgárháborúban, az első békés években játszódnak. A filmrendezők, mintha az írók segítségével vissza akartak volna térni a kezdetekhez, annak ellentmondásos világához, talán épp egy mának szóló, reálisabb történelmi tudat kialakítása érdekében. Csendes, mégis megrendítő hatást gyakorolt a fesztivál közönségére Andrej Szmirnov Angyal című filmje, amelyet Jurij Olesa novellája alapján forgatott, és Larisza Sepityko alkotása, Az elektromosság hazája, amely Platonov egyik legszebb elbeszélése nyomán készült, egyaránt 1967-ben. (Fény címmel magyarul is megjelent az Éjszakai küldetés című kötetben. ) Nagy feltűnést keltett viszont Alekszandr Aszkoldov műve, A komisszárnő, amelyet a zsűri Ezüst Medvével díjazott. A film Vaszilij Groszman Berdicsev városban című elbeszélésének motívumai alapján készült, ugyancsak 1967-ben. Története a polgárháború, a vörösök és fehérek harcának idején játszódik, 1922-ben. Vörösök csapata érkezik egy kisvárosba. A komisszárnő parancsára agyonlőnek egy dezertőrt. Mielőtt a fehérek visszatérnének, a vörösök elhagyják a várost, ám visszahagyják a komisszárnőt, mivel terhes, s hamarosan szülni fog. Egy sokgyermekes, zsidó kézműves családnál helyezik el. Nos, a film valójában ekkor és itt kezdődik. Aszkoldov, aki mély rokonszenvét fejezte ki Jancsó Miklós Csillagosok, katonák című filmje iránt, nem a váltakozó hadiszerencse kegyetlen következményeit, a mindkét oldalon előforduló szükségtelen öldökléseket, a forradalmi harc filozófiáját jeleníti meg. Más izgatja, mást kérdez és mást mond. A töretlen meggyőződésű, a harcra végsőkig elszánt komisszárnő, aki a háziak segítségével megszüli gyermekét, különös világban találja magát abban a rövid időszakban, amely a vörösök távozása és a fehérek pogrommal fenyegető bejövetele közt adódik. A különös világ elsőszámú ismertetőjegye e halálosztó világban az életkedv, az élet szeretete. A komisszárnő állandóan és felelősségteljesen szomorú és bánatos, a háziak szája mindig kész a nevetésre. Aztán a vidám és őszinte családszeretet, családi boldogság, amelyben a komisszárnőnek sohasem lesz része. És sorolhatnám tovább a példákat, de talán ez is elég bizonyíték arra, hogy Aszkoldov nem méricskél, milyen is az egyikfajta nacionalizmus, s milyen a másikfajta fanatizmus, hanem, közvetve és közvetlenül, azt fogalmazza meg a képsorokban, hogy ami az élet ellen van, az ártalmas és káros, nevezzük akárhogyan is. Kétségtelen: minden tisztelete a harcot folytató komisszárnőé. De akkor is marad a kérdés: elhagyott gyermekét ki fogja fölnevelni? „Forradalomgiccs” – írta Aszkoldov művéről az egyik nyugat-berlini újság. Való igaz, A komisszárnőben néha didaktikus a vágás, olykor túlcsordult az érzelem. De talán épp erre volt szükség ahhoz, hogy új fénnyel világítsa meg elfelejtett, vagy épp eltitkolni akart dilemmáinkat.


 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1988/06 38-41. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5007