KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1987/szeptember
• N. N.: Körkérdés Film és képzőművészet
• N. N.: Film és képzőművészet
• György Péter: A klasszikus avantgardtól a videóig
• Gerő György: Film
• Kovács András Bálint: Alkalmi dialógus a kép-telen filmről
• Lajta Gábor: Alkalmi dialógus a kép-telen filmről
• Peternák Miklós: A vetített pék
• Szemadám György: Hüpnosz avagy a mértéktelenség csábítása
• Lajta Gábor: Francis Bacon és a tértől sebzett test
• Beke László: Film Möbius-szalagra Erdély Miklós munkásságáról
• Antal István: A film és képzőművészt kapcsolatáról Beszélgetés Erdély Miklóssal
• Révész László: Műfény paletta
• Forgács Éva: Kamera és képkeret Beszélgetés operatőrökkel
• N. N.: A film és képzőművészet kapcsolatáról a Filmvilágban

             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Alkalmi dialógus a kép-telen filmről

Kovács András Bálint

Lajta Gábor

 

Lajta Gábor: Induljunk ki abból a paradoxonból, hogy a filmben nincsenek képek. Vagy ha megpróbálnánk kiragadni – kifényképezni –, az már nem lenne ugyanaz. A filmkép szertefoszlik.

Kovács András Bálint: Ha a kép szót szűk értelemben használjuk, és csak a statikus kompozíciót értjük rajta, tehát azt, ami hagyományosan a rajzolt, festett stb. képekre érvényes, akkor valóban állítható ez a paradoxon. De a kép szónak létezik egy kitágított értelme is, mely magában foglalja az összes lehetséges hétköznapi szóhasználatot is: kinézek az ablakon; és egy „kép” tárul elém. Itt a kép szót már nem egy időtlen, statikus kompozícióra alkalmazom, hanem valamilyen élményegység megjelölésére. Kép = különféle vizuális – vagy nem vizuális – hatások élményegysége.

L. G.: Én erre inkább a „látvány” szót használnám. A látvány a fej- és szemmozgatással együtt „filmszerűen” kiterülő képsort jelenti. A kép szóhoz a köztudatban inkább hozzátartozik a rögzített nézőpont.

K. A. B.: A filmnél nincs rögzítve a néző?

L. G.: A moziszékhez van rögzítve, mint álomban az ágyhoz.

K. A. B.: Az álomra is mondjuk, hogy álomkép, holott az ritkán mozdulatlan, sőt, a filmhez hasonlóan az álom is kvázi-élet. Ha a képet ebben a tág értelemben fogjuk fel, akkor nem egy időtlenül merev kompozícióról, hanem egy dinamikus, az időt is magába foglaló képzetről van szó. A film esetében tulajdonképpen a film egészét kellene képnek tekintenünk, erre utal az angol szóhasználat is, mely a filmre a picture – kép – szót is használja.

L. G.: Ha elfogadjuk ezt, akkor is nyitott marad a kérdés, hogy a látvány lefilmezésekor – abban a pillanatban, amikor a valóság „átkerül” a filmszalagra – miféle absztrakcióra képes a film. Azt hiszem, hogy festői szemszögből nézve a film nem éri el egyetlen ecsetvonás absztrakciós fokát. Tehát csak a vászon négyszöge, két dimenziója hasonló; ami azon zajlik, gyökeresen más.

K. A. B.: Igen, a film képek születésének és eltűnésének folyamata…

Az esztétikában legalább kétszáz éves az a gondolat, hogy a művészi alkotás képek létrehozásában áll, és ebbe beleértik az irodalmat is, mely ugyanúgy időbeli kifejezési forma, mint a film. Ebben az értelemben egy kifejezési eszköz művészi volta annak függvénye, hogy mennyiben tud „képeket” alkotni, tehát akár időtartamot is magában foglaló hatásegységeket létrehozni.

A film a képzőművészetekhez képest túl narratív, kibontja a bennük összesűrített időt, az irodalomhoz képest pedig túl konkrét, megjeleníti a képzelet tárgyait. A filmesztéták az ötvenes évek végén kezdtek el azzal a kérdéssel foglalkozni, hogy mi a „kép” a filmben, tehát hogy mi a szemantikai és esztétikai értelemben vett alapegysége.

Összefoglalva tehát: ha van kép a filmben, akkor ez csakis a szónak a kitágított, az időt is magába foglaló értelmében lehetséges. És ha ez a kép bármiféle absztrakt ábrázolásra képes – ez egy nagy kérdés –, akkor az csakis nyomaiban tartalmazhatja a képzőművészeti absztrakciós módokat. Mondjuk: nem gyakorolja, hanem felidézi azokat. De itt már ahhoz a kérdéshez jutunk el, hogy mitől művészet a film. Hogy az-e egyáltalán. Nagyon sokatmondó, hogy ez a kérdés épp a kép szó kapcsán vetődik fel.

L. G.: Én ugyan félnék itt kimondani, hogy a film nem művészet, mert hát egy filmművészeti lapban ilyet nem illik mondani, pedig mégis azt állítanám, és hozzátenném, szívem szerint, halkabban, hogy van néhány film, ami művészet.

K. A. B.: Tehát ha van néhány film, ami művészet, akkor tulajdonképpen igazolódik, hogy a filmnek is lehet olyan absztrakt dimenziója, amelyben fel tud emelkedni egy művészeti ideális szintre, ha csak egy vagy kettő akad is, akkor már van rá lehetőség.

L. G.: Bár a kivétel állítólag erősíti a szabályt.

K. A. B.: A kivétel mindig megzavarja a szabályokat, illetve soha nem értettem, hogy a kivétel miért erősíti a szabályt. Ez egy diktatórikus kijelentés. Csak egy cinikus logikai szójáték.

L. G.: Habár – zárójelbe téve a következőket – hogyha fotóról beszélnénk, akkor én nyugodtabban mondanám, hogy nem tartom művészetnek a fotót, mégpedig éppen azért nem, mert a teljesen véletlenszerűen fényképezett képek között is akadhat úgynevezett művészi fotó.

Márpedig szerintem nem lehet véletlenszerűen művészetet létrehozni.

K. A. B.: Ez nehéz kérdés, mert nem tudjuk, hogyan lehet művészetet létrehozni: ezt még te se tudod, aki pedig gyakorolod, hogy mi dolgozik a fejedben, amikor festesz egy képet, csak azt tudod, hogy mit akarsz, még az se biztos…

L. G.: A szabályt nem, de az elvet azt mégiscsak igen. Tehát annyit sejtek, hogy az alkotás – alakítás, újraalkotás.

K. A. B.: A fotóban is van alakítás, hiszen azzal, hogy egy képet kidolgozol, megmásítod azt a látványt, ami előtted volt.

L. G.: Ettől függetlenül igaz viszont, hogy ha egy laikus kezébe kap egy fényképezőgépet, és az utcán vaktában elsüt ezer képet, és utána kidolgozza ezeket egy személytelen gép, közülük kettő-három, de lehet, hogy sokkal több nagyon jó lesz és a…

K. A. B.: Lehetséges, hogy egészen egyszerűen a művészet, művésziség fogalmát kéne átváltoztatnunk a képzőművészet és a költészet alapjáról valami olyasmire, ami magában foglalja a véletlenszerűséget is… De most már nagyon eltérünk a tárgytól: a film és a képzőművészet összehasonlításától.

L. G.: Az eddigiek alapján feltehető a kérdés, hogy vajon nem teszi-e tönkre azt a képességünket, amellyel egy bonyolultabb festményt élvezni tudunk, hogy sok filmet nézünk, hiszen ha megszokjuk, hogy a képek nem maradnak meg, nem fognak önmagukba egy történetet, hanem kibomlanak, akkor vajon nem változik-e meg a látásunk. Egy biztos: a mozi, filmkép, a fotó megjelenésével a látás olyan irányba változik, amit már nem lehet visszafordítani. Szerintem alapvető különbség, hogy a film erőszakosabb, mint a festmény. A képzőművészeti alkotások pedig nagyobb aktivitást követelnek a nézőtől. Aki hozzászokott az állandó mozizáshoz, tévénézéshez, annak a látása, ha nem romlik is el, de mindenképpen lustább lesz, mert nincs állandóan ilyen megpróbáltatásoknak kitéve, és talán nem fogja venni a fáradságot, hogy belépjen egy állókép terébe. Hiszen egy képpel párbeszédet kell folytatni, a film pedig inkább csak hozzánk beszél.

K. A. B.: Ezzel viszont szemben áll valami más. A kép mindig valami egyszeri dolog. Egy képet nézek. A múzeum már elfajzott ügy. A falamon egy kép lóg, de a filmben képek tömegét látjuk. Tehát hiába igaz, hogy a film és a mozgóképkultúra jobban rám erőszakolja a maga látásmódját, mégis az történik, hogy olyan tömegével jönnek ezek az erőszakoskodók, hogy egyszerűen kioltják egymást. Addig a sötét másfél óráig, amíg a moziban vagyok, addig rám kényszeríti magát, és aztán, mint egy álom, elfúvódik.

L. G.: Sajnos, ezzel nem egészen így vagyok, mert bennem kitörölhetetlenül megmaradtak bizonyos filmjelenetek-képek. Olyanok is, amiknek nem örülök annyira, olyanok is, amiknek örülök, de tény, hogy sok kép van, amiről nem is tudom, hogy én álmodtam vagy moziban láttam őket.

K. A. B.: Ha a film ennyire erőszakos és képes rögzíteni magát az emlékezetedben és ennyire életélményeddé válik, akkor megvan benne az a lehetőség is, hogy ebbe ugyanúgy behatolj, mint ahogy egy festménybe. Ugyanúgy, mint egy állóképet, elkezdd elemezni.

L. G.: Azt akarod mondani, hogy a film hozzásegít a képzőművészet megértéséhez?

K. A. B.: Azt akarom mondani, hogy ez a képdömping egyfajta relativizmusra ébreszti rá az embert, tehát arra, hogy ha lát egy képet, azt ne vegye valóságnak, mert utána jön egy másik kép, amit ugyanúgy vehetne valóságnak, és ami ellentmond az előző képnek. Mindez ráébreszti egyfajta képi absztrakt látásmódra.

L. G.: Ez így nagyon is rendben volna, ha a filmkép és a fotó nem lenne túlságosan valóságos. Csakhogy túlságosan valóságos ahhoz…

K. A. B.: Ha nem volna túlságosan valóságos, akkor be sem tölthetné ezt a funkciót, ugyanis a probléma az, hogy az emberek a valóságos, a naturális látványtól nem tudnak eljutni az absztrakt látványig.

L. G.: Igen, de ebben a film nem fog segíteni.

K. A. B.: De fog, mert naturális látványsorozatokat ad, s ezzel a tömegességgel relativizálja a kép és a valóság viszonyát. Egy fényképet már nem valóságként fogsz nézni, ha túl sok fényképet néztél, hanem képnek látod és össze tudod hasonlítani mint képet.

L. G.: Így igaz, csakhogy az embereknek az a kulcs is kellene, amely a képzőművészeti absztrakció különböző módozatai előtt nyitja meg az ajtót. Ezt a kulcsot viszont pont nem fogja megadni, lehet, hogy egy másfajta kulcsot igen.

K. A. B.: Nem biztos. Nem lehet előre megmondani, hogy mi az a kompozíciós egység, ami az ember emlékezetében lerakódik. Lehet, hogy ez teljesen nonfiguratív kép lesz egy olyan ember fejében is, aki egyébként csak a naturális képeket tudja befogadni.

L. G.: Igaz, hogy az absztrakt látásmódra való nevelés más terület. Annyiban mégiscsak kárhoztatható a film, hogy azt sugallja, hogy a képek olyanok, és csakis olyanok, amilyennek ő mutatja és nem szoktatja rá az embereket a szemlélődésre, arra, hogy hosszú ideig nézzünk egy tárgyat, és meglássuk annak a tárgynak a lényegét, kibontsuk, mélyebben megismerjük. Tehát erre a keleti értelemben vett szemlélődésre nem késztet. Különösen ilyenek például a Híradó elkapkodott képei. Azt sugallják, hogy amit mi mutatunk, az így van, ilyen, így jó.

A festészet – arisztokratikus – válasza lehetne erre, hogy az ő különleges és bizarr kompozícióival senkinek a látását nem fogja felszínes irányba elmozdítani, mert a legrosszabb esetben is nem törődnek vele.

K. A. B.: De mondja ezt a festészet arisztokratikusan egy olyan társadalmi pozícióból, ahol tulajdonképpen a szerepe kulturálisan csekély, anyagilag nagyon nagy, de az is csak a kereskedőréteg, tehát a…

L. G.: Ez lényeges kérdés, mert vélhető, hogy a film kezdi elhódítani a pozíciókat a festészettől és például a költészettől is, vagyis ezek sokkal inkább magánhasználatú dolgok maradnak.

K. A. B.: Pusztán társadalmi funkcióját tekintve a festészet rengeteget elvesztett a XX. században, mert a festészetnek volt egy reprezentatív funkciója, abból lett a fényképészet, hiszen sokkal jobban tudja csinálni. Volt egy narratív funkciója: mítoszokat jelenített meg; ezt is sokkal jobban csinálja a film. És volt egy bizonyos nevelő funkciója is, hogy a templomokban a Biblia egyes részleteit megjelenítették…

L. G.: Most a Bajcsy-Zsilinszky úton videón megkaphatod a Jézus életét

K. A. B.: …Ezt a funkcióját is elvesztette, mert részben a film, de nagyrészt a televízió vette át. Semmi más nem maradt igazából a festészet számára társadalmi funkcióként, csak a kifejezetten művészeti sajátossága és egy bizonyos absztrakt szint, tehát a látvány mint pusztán vizuális hatás. S ez már tényleg csak az eszköznek, magának a médiumnak a sajátosságát mutatja állandóan és termeli újra és újra.

L. G.: Nem beszéltünk még arról, hogy a köztudatban hogyan keveredik össze a film és a képzőművészet, pedig ez okozza a legtöbb félreértést. Vagyis mit jelent a filmen a festőiség, amiről a kritikusok is áradozni szoktak. Kompozíció, világítás, színösszhang – ezeket a szempontokat emlegetik leggyakrabban a filmmel kapcsolatban mint festői elemeket, holott azt hiszem, hogy ez éppen nem lényege, hanem csak eszköze a filmnek. Tehát például Huszárik, aki számomra a legtöbbet jelentette a magyar filmben, érzékeny grafikus és festő volt, és nyugodtan „telefesthette” volna a filmvásznat, ő mégis meg tudta tartóztatni magát, és sokkal inkább időbeli kompozíciókat, zenei kompozíciókat csinált. És hiába hiszi mindenki azt, hogy a Huszárik-filmek nagyon festőiek, fogadni mernék, egyetlen igazán festői képet nem lehet kiemelni, sőt, ami talán festőibb, a Csontváry végén, az az egy-két szürreális kép ott, ahogy elmerülnek a vízben, azok a legkevésbé sikerült beállításai. A többi kisfilmjében soha nincs ilyen, egy-egy képe önmagában szinte jelentéktelen, legfeljebb ha metafora, mint a Capriccio hóemberének szemébe süllyesztett bogár.

K. A. B.: Én is úgy gondolom, hogy a „festői film” – csak egy újságíró-fordulat, aminek semmi mélyebb jelentése nincsen. Ezzel csak a benyomás felületességét akarják elfedni, és ezért mondják, hogy festői, mintha ez jelentene valamit…

L. G.: Biztosan jelenthet olyasmit, hogy valaki például rembrandtos világítással dolgozik. De ez csak egyfajta eszköz, ugyanúgy csak egy eleme a dolognak, mint az, hogy artikulál a színész.

K. A. B.: Viszont ez mutatja a filmnek a nagyfokú autonómiáját a festészettel szemben, és azt, hogy mennyiben tud túllépni a festészeten, tehát nincsen rákényszerítve arra, hogy túlságosan sokat adjon azokra az eszközökre, amik a festészetnek tényleg a lényegét adják.

L. G.: Majdnem hogy az az érzésem, hogy noha végül is ezt természetesen meg szabad tenni a filmnek, de túlságosan is könnyedén bánik ezekkel az eredményekkel. Tehát ami egy Breughel vagy egy Rembrandt, ami azoknak egy életművet jelentett, az itt csak egy könnyed fogás, egy lámpa fölrakása, és kész.

K. A. B.: Igen, így van ez. Ez így van rendjén. A művészet ezzel elérte célját. Több szempontból is: egyrészt kulturális relikviává vált, másrészt állandóan felhasználódik és újraértelmeződik. De hát erre való a művészet, hogy egy kultúrát mint tradíciót éltessen.

L. G.: Ezzel azt akarod mondani, hogy a művészet már leszerepelt, itt van a film, és a filmben már úgyis minden benne van. Hát majdnem, lehet, hogy így van.

K. A. B.: Valóban az az érzésem, hogy a művészet tényleg leszerepelt ebben az értelemben, ahogy felfogjuk. Művészeten az európai művészetet értve és elsősorban a reneszánsz óta tartó és egyre ezoterikusabbá váló…

L. G.: Egy költőtől, aki filmesztétaként is föl szokott tűnni, azt hallottam, hogy a költészet – és ezt tudomásul kell vennie neki is, másoknak is –, egyszerűen magánpasszióvá vált.

K. A. B.: A képzőművészet is. Illetve az talán kevésbé…

L. G.: A képzőművészet kevésbé, mert tárgyiasabb.

K. A. B.: Tehát óriási anyagi érték kumulálódik benne. A dolgok állása azt mutatja, hogy a művészet integrálódik a filmbe, ami feldolgozza, kicsavarja, mint a citromot, felhasználja, odadobja.

L. G.: Igen, a filmnek van ilyen parázna természete is, mindenkivel lefekszik, aztán a végén otthagyja… és keres egy másikat magának.

K. A. B.: Így van. Ilyen ez a mai kultúra. Mindenből tárgyat csinál, eladja, jó olcsón kiárusítja.

L. G.: A konzervatívabbak és szentimentálisabbak, mint mondjuk én is, ezt egyszerűen nem akarják tudomásul venni, és mindig berzenkednek ellene, és egyre jobban felmagasztalják a régi értelemben vett festészetet.

K. A. B.: Ami pedig megint egy másik véglet. Azt hiszem, hogy valamilyen módon mégiscsak a film fejezi ki legteljesebben ma az összes kulturális termék közül azt, ahogyan az ember a világban él. És ő fogalmazza meg legpontosabban ennek a mintáit. Ebbe beletartozik a különböző művészetekből való merítés és a különböző művészeteknek a felhasználása. És így értve, a film igazából tömegkultúra. A legtágabban vett életet tudja megfogalmazni. A társadalom minden rétege és a lehető legtöbb társadalom lehető legtöbb rétege beletartozik. S nagyon kevesen maradnak ki ebből, míg az összes többi művészeti ágból, többek között a festészetből is, a világnak a kilenctized része ki van hagyva, egyszerűen semmi köze hozzá, nem fogalmazza meg azt, ami…

L. G.: Ez a realitás; más kérdés viszont, hogy szerintem egyáltalán nem baj, hogy kimaradt belőle, mert a film azzal, hogy szinte bekebelezi az életet, pontosan azt erősíti, azt sugallja, hogy a valódi élet már nem is annyira fontos, képekben élünk. Tehát igazad van, de hogy ez így egyértelműen jó-e, az már nem biztos. Pontosan azért, mert egy pszeudo-létet erősít és…

K. A. B.: Ez biztos?

L. G.: Hát nem?

K. A. B.: A művészet is egy ideális létszférában mozog, nem a valóságban. De tételezzük fel, hogy a Marsról jöttünk, és azt látjuk, hogy az emberek milliói időnként berohannak egy sötét szobába és ott végignéznek bizonyos életdarabkákat, aztán kirohannak onnan és élik tovább az életüket. Tehát az életük semmi másból nem áll, mint hogy élnek, néha berohannak ebbe a sötét szobába, vagy ha éppen nem rohannak be, otthon bekapcsolnak valami dobozkát, és még egyszer megnézik ugyanazt, amit csinálnak.

L. G.: Nagyon jól megvilágítottad az egész dolog hülyeségét. És eltúlozva a másik végletet, ha a marslakó látja, hogy egy teljesen kriksz-kraksz képet bámulnak az emberek, ami nem hasonlít a körülöttük levő valóságra, akkor, ha van elég esze, azt hiheti, hogy ez valami isten. Tehát ezáltal a képzőművészet isteni jellegű.

K. A. B.: Pontosan erről van szó. Hogy a valósághoz kapcsolódó kulturális minták ennyire valóságközeliek és ennyire triviálisak lettek a filmben, s ezzel összefüggésben ezeknek a kulturális mintáknak az elvont, tehát a nem valóságközeli, az ideálishoz közel eső formái hallatlan mértékben elszakadtak az élettől, és valóban szinte istenként funkcionálnak; hiszen semmi másról nincsen szó, mint hogy a múzeumok meg a kiállítások meg a művészet maga kultusztárgy lett. Az ember elzarándokol a Louvre-ba, ott letérdel a Mona Lisa előtt és aztán bemegy egy kínai étterembe megebédelni vagy megvacsorázni, és egyáltalán nem úgy fogadja be ezeket a képeket, ahogyan azt Gombrich vagy Ervin Panovsky elemzi. Csak elbambul a kultusztárgy voltán, és semmi köze hozzá, és ez ugyanolyan hülyeség, mint beülni abba a sötét szobába és végignézni azt, amit egyébként is csinálsz – kicsit idealizált módon.

L. G.: Akkor ennél maradhatunk; mindenki megnyugodhat a saját hülyeségében és mindenki úgy érzi, hogy így jó. Tehát az ezoterikus művész is eléri a célját…

K. A. B.: Az ezoterikus művész is korlátolt… a filmművész pedig nem lát tovább az orránál, és csak nyalja az utca porát és azt köpi ki újra. Szűklátókörűség, ami a filmesekben van, ami a filmművészetben van; és tényleg iszonyú kevés csúcs van, amely ebből kiemelkedik. És a képzőművész, a mai képzőművész pedig vak, mert nem látja, hogy mi van maga körül. Szóval, nem hogy az utca porát nem nyalja, de nem is néz körül, a körülötte levő embereket sem látja, az életet nem látja, semmit nem lát, ilyen csíkokat lát, mint te, és foltokat lát, amik a hozzá közel eső műértőknek fantasztikus nagy élvezetet okoznak, de hogy semmi közük nincsen a világhoz, az teljesen biztos. És hát a képzőművészet az nem ez volt.

L. G.: Nem ez volt, de hogy így szétváltak, abban nemcsak a művészek hibásak, illetve ez nagyon objektív dolog, végül is így alakult. Tehát a hülyeség idézőjeles, mert mindannyian hibásak is vagyunk meg nem is. Akik nem értik meg a festő vonalait, azok is hibásak, és végül is mindenki az a maga módján. A legnagyobb igazsága annak lenne, aki valami fúziót képzel el. Például a közösségi művészet hirdetőjének, mint, mondjuk Vasarelynek, aki igazán szép dolgokat talál ki a színes városról meg egyébről, ami túlnő mindkét kategórián: nem is földhöz ragadt, nem is ezoterikus, hanem valami közösségi jólét és szép élet irányába mutat. És sajnos azt kell látni, hogy…

K. A. B.: Ehhez egy másik világ kell.

L. G.: Tehát nincs megoldás.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1987/09 13-15. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5197