KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1987/szeptember
• N. N.: Körkérdés Film és képzőművészet
• N. N.: Film és képzőművészet
• György Péter: A klasszikus avantgardtól a videóig
• Gerő György: Film
• Kovács András Bálint: Alkalmi dialógus a kép-telen filmről
• Lajta Gábor: Alkalmi dialógus a kép-telen filmről
• Peternák Miklós: A vetített pék
• Szemadám György: Hüpnosz avagy a mértéktelenség csábítása
• Lajta Gábor: Francis Bacon és a tértől sebzett test
• Beke László: Film Möbius-szalagra Erdély Miklós munkásságáról
• Antal István: A film és képzőművészt kapcsolatáról Beszélgetés Erdély Miklóssal
• Révész László: Műfény paletta
• Forgács Éva: Kamera és képkeret Beszélgetés operatőrökkel
• N. N.: A film és képzőművészet kapcsolatáról a Filmvilágban

             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Műfény paletta

Révész László

 

A hivatásos filmkészítők festőkkel szembeni merényleteit valószínűleg az az indulat magyarázza, amelyet ők már szakmai iskoláik kezdetén érezhetnek. Arra kényszerülnek ugyanis, hogy végignézzenek egy egész sereg képzőművészek által készített filmet is, amelyek a leendő filmalkotókra sokkoló hatásúak, tekintettel az ilyen filmek kreatív következetességére és rutinellenes mozzanataira. Nehéz ezt a kihívást elfogadni, s annál nehezebb válasz nélkül lenyelni. Még Antonioni Nagyításának festőszereplője sem több staffázsfiguránál, csak a szeretkezésbe képes belemelegedni, ebbe is meglehetősen egoista módon, festményei csak kulisszák egy, a szomszéd által bármikor megzavarható ágyjelenethez. A leggyakoribb filmes atrocitás abban áll, hogy a festői alkotófolyamat ábrázolásával (leleplezésével) a filmíró és a rendező megpróbálja kisajátítani és manipulálni a képzőművészeti művet. Az alkotás születése: egy meghatározott egyediség létrejövetele. A kép keletkezési folyamatának helyébe azonban a filmesek saját fikciójukat helyezik, s ezzel egy olyan háttérinformáció-együttest hatálytalanítanak, ami hozzátartozik az eredeti műhöz. Bosszúálló mozzanat ez: az eredetiségtől, az értékképzéstől való megfosztás. A FEFIR-től (a Festők és Filmesek Rangadójától) tartózkodó filmek közé tartozik az Andrej Rubljov, amely valóban a művészetről referál egy festősorson át (Tarkovszkijnál viszont nem jelenik meg egyszerre a rubljovi alkotói folyamat és maga a festői mű, ez az egység csak utólag villan fel a film végén látható, színes freskórészlet-sorozatban).

 

*

 

Különös helyzet volt, amikor egy zegzugos párizsi filmszínház helyrekísérőinek sztrájkja miatt a jegyváltás után magamra maradtam. A hosszú folyosókon, a lépcsőházakban sehogy sem sikerült megtalálnom a keresett számú termet. Bóklászásom közben erősödött az az érzésem, mintha már nem is a moziban járnék. Talán mentem valamicskét a föld alatt is, mindenesetre egyre beljebb hatoltam a mozimonstrum folyosólabirintusába. Egy idő után megváltozott a folyosók jellege, az addig feketére festett mozifalak kifehéredtek. Lenolajszag, fixatívval lefújt szénrajznyomok a falon, elhagyott festőállványok jelezték: végképp eltévedtem. Úgy véltem, a mozikombinát e részén a mozik homlokzatára készült dekorációkat festhetik, az ismert módon: filmkockák kinagyításával. Sejtésem nem igazolódott be teljesen. Az a terem, ahova beléptem, hogy tudakozódjam, valamiféle mozi volt. Sohasem láttam hasonlót.

A vetítővásznon Clouzot Picasso misztériuma című művének egyes részleteit vetítették a szokásosnál sokkalta lassabban. E részletekben Picasso egy üveglap túloldalára pingál, s a kamera ezt szemből, folyamatosan mutatja. A moziszékeken ügyes kezű utcai festők ültek. Kezük egy szerkezetre láncolódott, amely megannyi kisebb festőállvánnyal állt összeköttetésben; az állványokon festővászon feszült. Ezek a szerkezetek a mozivászonra szerelt sokkal nagyobb, de hasonló szerkezettel függtek össze. A műtermecskékből álló sorok előtt előrajzoló ült, aki a nagy szerkezetet mozgatta, Picasso keze nyomán. Ő is, a vetítőgépész is leálltak, ha arra szükség volt (például színcserék vagy az ecsetvastagság változtatása alkalmával). A termen hangos utasítások szálltak át. Ráébredtem: a pantográf továbbfejlesztett változatát látom. Túl sokat időzni nem volt merszem. Féltem, hogy a hamisítók észrevesznek és engem is befognak. Vagy talán egy filmforgatás helyszínére tévedtem (Picasso kalandjai 2.)? Sokáig iszkoltam a folyosókon, míg a szabadba értem.

 

*

 

Nem a kitalált festők a legszánandóbbak. Van Gogh képeit Vincente Minnelli számára aranykezű filmgyári szakemberek festették meg, Kirk Douglas pedig (Van Gogh filmbeli mása) odaállt a nem teljesen kész kép elé, hogy egy-két, szerinte jellemző ecsetmozdulattal pátyolgassa az ilyen állapotban soha nem létezett Van Gogh-kompozíciót. Ez annak felelt meg, mintha a kisminkelt Kirk Douglas A Nap szerelmese bemutatója után a mozi kijáratában csecsebecséket osztogatott volna: Van Gogh pipájának, levágott fülének ügyes másolatait. A fuser-félkész Van Goghok Minnellitől a díszletraktárba kerültek, míg William Wyler elő nem szedette őket a Hogyan kell egymilliót lopni?-hoz.

E film főhőse képhamisító. (Egyetlen rendezői intés az asszisztensnek és a „valódiból” „hamisítvány” lesz.) Paul Cox Virágemberében egy kitalált festő röfögve-böfögve ontja a vászonra a festéket (amolyan sárba tiport Jackson Pollock módra). A kitalált festőt egy valódi festő alakítja, aki az életben más módon alkot, itt azonban enged a forgatókönyv diktátumának. Az alkotás ugyanis nagyon unalmas (értsd: nem akciódúc) folyamat, a forgatókönyvírók tehát csak akkor ábrázolnak festőfigurákat, ha valamilyen külső érdekesség vegyül a figurák mesterkedésébe. A festőt a filmes csak mint romantikus zsenit méltányolja, a filmes irigységét ugyanis nem a zsenialitás iránti vágy táplálja, hanem az, hogy az állítólag egyedül dolgozó festőben saját, kollektív alkotógyakorlata ellenpontját látja. A festők csak akkor méltók a filmvászonra, ha széplelkek vagy őrültek. A méltók és nem méltók között a tévésorozatbeli festők helyezkednek el. Élő festőkről „dokumentumfilmek” készülnek: a stáb bevilágítja a műtermet, ide-oda állítgatja a Mestert, az pedig utánozni igyekezik az általa látott életrajzi filmek főszereplőit. (Andy Warhol is így viselkedett, amikor az 1982-es kasseli Documentán a vizeletével festett – minta: Pasolini Teorémájának festőszereplője –, noha Warhol ezt a gesztust indokoltabb eljárással – bronzpatinázással – is kiegészítette.)

 

*

 

Javaslataim: hamisítsunk filmeket! Csináljuk meg például Fellini Firenzéjét! A szerepeket hasonmásokkal játszassuk, és keressük meg a Fellini-stáb tagjainak imitátorait is.

Szervezzünk monstre kiállítást a díszletraktárakban elfekvő festményekből. Kategóriák: félig kész remekművek; kész művek létező művészektől (eredeti kizárva); sohasem létezett festők szekciója.

Kellene egy film, amelyben színészeket mímelő, nevezetes festők saját (?) művüket festik. Egy másik film a következőképpen kezdődne: két meteor összecsap, széthasadt tömbjeik a Föld felé zuhannak. A becsapódás közelében egy kunyhó áll, a kunyhóban egy festő alkot. Odébb, váratlanul, kitör egy vulkán. A láva nem éri el a kunyhót, a festő békén festhet tovább. Hirtelen szökőár is támad, a kunyhó veszélyben forog! E veszélyek elmúltával különböző etnikumok képviselői tűnnek fel; először üvöltő indiánok robognak el lovaikon a kunyhó mellett. Szicíliai maffiózók üldözik őket, autóik csaknem elsodorják a kunyhó oldalát, a mű azonban tovább készül.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1987/09 50-51. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5203