KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

      
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1987/augusztus
• Zsugán István: Jelentés egy utóvédharcról Beszélgetés Kovács Andrással
• Bruszt László: Lábbal szavazni Két filmszociográfiáról
• Mész András: 17 – Tizenhét Részletek egy dokumentumfilmből
• Reményi József Tamás: Egy ország sebei Kiküldött munkatársunk beszámolója Tbilisziből
• Székely Gabriella: A vörös kakasok unokái Budapesti beszélgetés Juris Podnieksszel
FESZTIVÁL
• Létay Vera: A nehéz fiúk is táncolnak Cannes
• Bikácsy Gergely: Találkozás dühös angolokkal Párizs

• Schubert Gusztáv: Kelet-európai változat Moziklip
• Nagy Zsolt: Az erőszak apoteózisa Őrült (Mad) Max
• Szilágyi Ákos: Ez a világ csak egy ablak paradzsanov filmornamentikája
• Katanjan Vaszilij Vasziljevics: Paradzsanov-legendák
• Szilágyi Ákos: Paradzsanov-legendák
LÁTTUK MÉG
• Koltai Ágnes: Pat Garrett és Billy, a Kölyök
• Ardai Zoltán: Krokodil Dundee
• Nagy Zsolt: Asterix és Kleopátra
• Tamás Amaryllis: Egy nő vagy kettő
• Gáti Péter: Víz és szappan
• Schreiber László: Vetélytársnők
• Kabai József: A cápaetető
• Vida János Kvintus: Árulás és megtorlás
VIDEÓ
• Kovács András Bálint: A videó mint alternatíva Angol estek a Műcsarnokban
KÖNYV
• N. N.: Francia film-panoráma
KRÓNIKA
• N. N.: Jugoszláv filmhét
• N. N.: Hibaigazítás

             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Moziklip

Kelet-európai változat

Schubert Gusztáv

 

Kezdetben volt az eleven rockzene. Az emberek hallgatták, táncoltak rá, élték. Aztán jött – hogy bárki, bárhol megidézhesse az ünnepi pillanatot – a hanglemez. A sokszorosítással időt nyertünk, de – ahogy annak idején Walter Benjamin megfigyelte a képzőművészet esetében – elvesztettük az aurát. Hogy visszaszerezhessük, segítségül hívtuk a koncertfilmet, immár láthattuk is, amint kedvenceink zenélnek, sőt a filmvásznon ott csápolt a közönség is. Helyettünk rajongtak, ahogy egyes angolszász tévé-vígjátékokban helyettünk tapsolnak és nevetnek. A zenekar után mi is feleslegessé lettünk.

Immár a „szóbeliség” korszakán is túl vagyunk. A zenék jó része élőben lejátszhatatlan, keverőpulton szintetizált műanyag-muzsika. És ha mégsem, a koncert elsőbbsége már a múlté; a turné a hanglemez reklámhadjárata. Logikus fejleményként a rockfilm is elszakadt a koncerttől, az album ajánlóműsora lett. Úgy reklámozta, ahogyan más árut szokás. A kellemesség érzetét igyekezett társítani a hanglemezhez. Primitivitásunkra apellált: ha a zenészeket exkluzív környezetben, egzotikus szépségű hölgyek társaságában, luxustárgyakkal körülvéve láttuk, a kivételesség képzetét a lemezre is rávetítettük.

A modern reklámban a figyelmünkbe ajánlott termék egyre inkább csak ürügy lesz. Ma már nem a Pepsi Colát reklámozzák, hanem a Pepsi-érzést osztják meg velünk. A Pepsi- és a Lee Cooper-érzés reklámja azonban még szemérmes, még igyekszik valamelyest fenntartani a látszatot, mintha üdítőitalt, farmert reklámozna. A klip már túljutott a szégyenlősség stádiumán: a dalok és a zenekarok reklámjából a fogyasztói életérzés reklámjává vált.

Igaz ugyan, hogy a klip-életmód sehol sem élhető meg igazán, hiszen a klip éppúgy elszakad a való világ mozgástörvényeitől, mint a rajzfilmek (ez a Patyomkin-világ mindig a legszebb arcát mutatja nézője felé, itt élmény élmény sarkába hág, itt soha sincsenek unalmas pillanatok), de a fejlett fogyasztói társadalmakban mégiscsak van praktikus hasznuk, vonzó képtelenségeikkel kívánatossá tesznek egy valóban létező és elvben bárki számára elérhető életformát. Aki magasba tör, a klipekből, mint hajdan az Il Cortegianóból, megtudhatja, hogyan is illik viselkedni és érezni a „felsőbb körökben”. Úriembernek lenni ma összehasonlíthatatlanul könnyebb, mint a XVI. században. Elég hozzá egy kimeríthetetlen hitelkártya, míg a nehézkes régiek nem átallották a jellemességet, az önkormányzásban, illetve a tudományokban és a művészetekben való jártasságot is megkövetelni az „udvarképességhez”. Nyilván tudták, hogy a dolgok megteremtésének készségét birtokolni hasznosabb és élvezetesebb, mint magukat a dolgokat tulajdonukba venni. A klippel, amely az ember személyiségét a küllemre és a vagyontárgyakra redukálja, aligha tudtak volna mit kezdeni.

Az édentől keletre a gazdagság (vulgo: boldogság) határai másutt húzódnak, mint a Lajtán túl; ami ott kezdet, az nálunk már beteljesülés. Ami nyugaton életmód-reklám, az nálunk élvezeti cikké válik. A klip, a reklám, a Quelle-katalógus mifelénk már nem irányjelző, hanem élménysűrítmény. Nem könnyíteni, hanem pótolni hivatott az életet. A klip, mint minden pótlék, híján van a tápértéknek, elveri az éhségünket ahelyett, hogy jóllakatna. Ha ezt vagyunk kénytelenek fogyasztani, akkor számíthatunk a hiánybetegségekre, hiszen az élmény csak akkor épül be a személyiségünkbe, ha a való világtól – adottságaink, képességeink révén – mi magunk szerezzük meg. De éppen erre van mind kevesebb lehetőségünk.

Gyártsunk hát mégis klipeket? De honnan vegyük hozzá a kellemes élményeket egy hiánygazdaságban? Az ötvenes években még könnyű lett volna klipeket készíteni, a boldogság kelet-európai ikonográfiája készen állt: mosolygó, izmos kohászok, pirospozsgás traktoristalányok versenghettek volna a néző kegyéért a vakítóan fehér fövenyen ejtőző bronzbarna aranyifjakkal és bombanőkkel. A fogyasztói klippel a nem kevésbé álságos termelési klip, a filmcsasztuska vetekedhetett volna. De mit tehetünk ma? Segít a montázs: budai vár, a pesti szállodasor, Ferihegy II., Szentendre, a tihanyi félsziget képeiből némi ügyességgel összeragasztható egy nyugatias küllemű fantom-Magyarország.

Féltem, ezt fogja tenni Tímár Péter is. Mi mást is cselekedhetne az első magyar moziklip (egész estét betöltő klipfüzér) rendezője? Kellemetlen előérzetemet nem cáfolta, hogy a hetvenes évek vége óta ő a legprofibb magyar trükkmester, hiszen a vizuális invenció, a briliáns technikai kivitel éppenséggel a klip egyik legfontosabb megkülönböztető jegye. Tímár a Moziklipben is bizonyságot tesz bravúros technikájáról, klipjei pergőek és látványosak. Néhol ugyan nem tudja kivonni magát a magyar klipkészítés avíttas elképzelése alól, miszerint a klip „dalszöveg képben (is) elmesélve”, de általában még az epikus klipekben is felfedezhetünk valamilyen képi leleményt.

Az Egészséges erotika ládagyári szatírájára visszagondolva azonban mégis csak gyanítani lehetett, hogy a szarkasztikus hajlandóságú rendező aligha veti majd bele magát önfeledten egy tündérország díszleteinek felépítésébe. És valóban, a Moziklipből nem egy sosem lesz álom-Magyarország képe bontakozik ki, ellenkezőleg, a magyar társadalom valódi állapotáról kapunk helyzetjelentést. Pontosabbat, mint az utóbbi egy-két évben készült magyar filmek többségéből.

De hát miért volt szükség ehhez a klipre? Vélhetően azért, mert szellemi-érzelmi lepusztulásunk természete ebben a filmfajtában plasztikusan megmutatkozik. Tímár szerencsére nem a klipre haragszik, nem is arra, aki fogyasztja (a klip vitathatatlan szuggesztiója alól ő sem tudja magát kivonni), hanem arra a gazdasági-politikai szférára, amely azzal, hogy nem ad kellő lehetőséget a döntően fontos emberi képességek és tulajdonságok (a tudás, a kreativitás, a bizalom…) gyakorlására, sőt kifejezetten ellenük dolgozik, nemcsak hogy felnöveszti a Pepsi-érzést (ez az emberi képességeket sokkal jobban hasznosító piacgazdaságokban is megtörténik), de egyszersmind kiélésének lehetőségét is megvonja. Tímár filmjében a klipnek az a feladata, hogy a néző szeme láttára feltárja önnön kétes értékei filozófiáját. Ez az önleleplezés a legkülönfélébb módokon megy végbe ebben a filmben. Anita dalának közhelyes szövege a képek által válik a naiv boldogságeszmény („ott csend lesz és béke”) sóvárgásából a magány szorongásos látleletévé. Ez a trükk nem mindig sikerül, a Kornél és Elvira naturalista ellenpontjai (a hisztérikus szerető Kornél fejére borítja a lencsefőzeléket) csak gusztustalanná teszik a klipet s nem dermesztően köznapivá. A Boldog dalban az elmúlt években sztárrá lett Katona Klárinak és Somló Tamásnak kellene elhinni, hogy reggelente hatkor rohannak munkába, hogy minden ébredésük egy kiszámíthatatlan és tébolyult világba taszítja őket. Tímár itt nem képes megjeleníteni azt, amit pedig később a Sziámi Sziámi klipjében (100 bolha) érzékeltetni tud, hogy az apró kellemetlenségek mind nagyobb rajokban támadva ránk kezdenek életveszélyessé válni. Az elrontott kliptől (duplán!) szellemes ötlettel idegenít el: elszakad a film, az öreg gépész dudorászva ragasztja össze, és aztán folytatódik a klip… magyar filmek (Ereszd el a szakállamat; Egészséges erotika) kínos helyzeteket megjelenítő snittjeivel. A Számíthatsz rám minden öniróniától mentes, a Moziklip egészében, a lepusztultság közepette viszont komikusnak hat újgazdagék búbánatos szerelmi románca (játssza: Zorán és Pataki Ági). Az exkluzív kellékekkel (Mercedes, BMW, kacsalábon forgó rózsadombi kastély) együtt is ugyanolyan „panelkapcsolat” ez, mint ami az ötven négyzetméteren szorongóknak, Trabantba, „törpe polyák Fiatba” préselődőknek megadatik.

Tímár a Moziklipben nemcsak a rendezői iróniára jócskán rászoruló dalokat „képesített meg”, hanem olyan számokat is, amelyek maguk is szembefordulnak a rock közhelyeivel. Minél inkább sikerül a zenei-szövegbeli banalitásokon túljutni, annál nagyobb az esélyünk, hogy klip helyett filmverset láthassunk. Az URH-utód Sziámi Sziámi a Moziklip egyetlen maradéktalanul újhullámos hangzású-szellemiségű együttese, két klipjük (Mi már leszoktunk róla; 100 bolha) aligha véletlenül lett a film képi csúcspontja. Felvetődik a kérdés, miért nem kizárólag újhullámos együttesekre építette filmjét Tímár Péter. Feltehetően azért nem, mert akkor elesett volna attól a lehetőségtől, hogy a honi realitásokat és klipes fantáziáinkat szembesíthesse. A Moziklip főzelékszagú szobakonyhái, sötét és mocskos lépcsőházai, sivár utcái nem hagynak kétséget afelől, hogy ezen a vidéken a klip-filozófia nem követhető életparancs, hanem csak színevesztett „álommásolat”. Errefelé nemcsak a tárgyi világ, az emberi környezet is lepusztult: szexuális nyomorúság (Cseh Tamás–Bereményi Géza: Munkásszállás – előadó: Varga Miklós), a lélek árvasága (Anita: Várj reám; Korom Attila: Vasárnap éjjel), párosult magány (Z’Zi Labor: Szárnyak nélkül). Személyiség híján nincs szerelem, márpedig belső tájaink eróziója kétségbeejtő méreteket ölt.

És ha nem volna elég a süllyedő életszínvonal hétpróbája, baljós „megoldási” javallatként – demokratikus biztosítékok híján – fel-felrémlik a parancsuralom eshetősége, bármikor üldözőbe vehet bennünket a világosságra allergiás szörny, a Kacsamajom (Kamara Rock Trió). Ultima ratio reguraként pedig már jó ideje lebeg fejünk felett a Bomba (Sziámi Sziámi: Mi már leszoktunk róla). A felnövekvő nemzedékeken hitet, lelkesedést számon kérni már csak azért is álszentség: „Mi már leszoktunk róla, nem élünk semmivel, ez már az utolsó óra, ezt már józanon töltjük el”.

Apokalipszis most? Nem, az utolsó óra még odébb van. Személyiségünk még nem mállott szét teljesen, hogy hangyaként máris ott tolongjunk a végítélet estjén a rakpartokon, hisztérikus-eufórikus nyüzsgéssel várva, hogy a Gellérthegy fölött kezdetét vegye az utolsó tűzijáték. Olykor-olykor még kapunk némi haladékot, a Moziklip másfél óráját biztosan.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1987/08 30-31. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5213