KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1989/november
• Tordai Zádor: Történelem és emlékezés határán Shoah
• Jeles András: Kép-írás
• Tillmann József A.: Klip-kikelet avagy az esetlegesség esztétikájának eluralkodása
• Sós Mária: Mercutio holdsétája Moonwalker
• Mandelstam Oszip: A milliókat érő baba Filmkritika 1928-ból
• Schubert Gusztáv: Tücsök a vérpadon Veszedelmes viszonyok
• Kozma György: Szubkultúra blue Metro
• Szemadám György: Paradzsanov, a vándor Asik Kerib
• Lugossy László: Mentse, aki tudja a filmet Kerekasztal-beszélgetés a filmforgalmazásról
• N. N.: A magyarországi filmterjesztés szervezete
• Marx József: Oh, Isaura, ki emlékszik rád?
• Lányi András: Mentse, aki tudja a (magyar) filmet Javaslat a nemzeti filmkultúra megmentésére
LÁTTUK MÉG
• Fábián László: A hecc
• Koltai Ágnes: Gazember
• Báron György: Jó reggelt, Vietnam!
• Bikácsy Gergely: A konferanszié
• Zalán Vince: Végzetes vonzerő
• Létay Vera: Tőzsdecápák
• Harmat György: Szeretlek, szeress!
• Koltai Ágnes: Megjönnek a menyasszonyok
• Ardai Zoltán: Halálos mánia
• Tamás Amaryllis: A sötétség fejedelme
KRÓNIKA
• Kövesdy Gábor: Van/nincs Budapesten filmmúzeum
• Bikácsy Gergely: Hibaigazítás

             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

A hecc

Fábián László

 

Gárdos Péter A hecc című filmje szerint – benne volt ez az elképzelés már az első filmjében is – a világ egy nagy szimbóleum. Így, ahogy írom. Ez a szimbóleum – mondhatni, ugyancsak az ő elképzelése szerint – nem veendő komolyan, azaz: humbug. Mármost az egyszerű szillogizmus szabályai szerint sem nehéz arra a következtetésre jutnunk, hogy A hecc című filmje humbug. Ez, természetesen, eléggé udvariatlan minősítés, a formális logikai következtetésre azonban nemigen cáfol rá a film sem; mindvégig érezzük: itt most a nagy átverések sorozatának vagyunk kitéve, valóban heccelnek bennünket. Szeretném rögvest tisztázni, ez az alapmagatartás még azoktól az amerikai filmektől is idegen, amelyek – vélhetőleg – oly kedvesnek, utánzásra méltónak tetszenek Gárdos szemében. Az amerikai filmipar ugyanis kiszolgálni igyekszik a nézőt (minden igényét és igénytelenségét), arra nem érzi magát följogosítva (naná, hogy nem, belőle él!), hogy még „kekeckedjék” is vele. Úgy gyanítom, ez az öszvérszerű keverék valamiféle bujdokló csatornán a szocreálból idecsordogáló ivarsejtekből és az amerikánus tágulású anyából keletkezett; sajnos, akár az öszvér, az eredmény ivartalan.

Mégis, mindezen túl: mi lehet az a késztetés, amely egy ilyen filmet létrehoz? Mivel – fölteszem – a film alkotói itt élnek, ebben az országban, valamilyen módon érzékelik azt a közérzetet, amelyet elsősorban a bizonytalanság, a kilátástalanság, valamint ezek következményeképpen is, egyféle megfoghatatlan aggodalom, szorongás jellemez. Megfoghatatlan, de mégsem elemezhetetlen. A film írói (maga a rendező jegyzi a forgatókönyvet Osváth Andrással) úgy vélték, ez elegendő; megkísérelték ilyen irányú ötleteiket fölgyűjteni, valamiféle – nem különösebben átgondolt – logikai rendbe összerakni. Vonzalmuk elsődlegesen az extrém helyzetek iránt mutatkozik, ezek közül is legszívesebben egy városi közfürdőben időznek. A történet iránt nagyobb affinitást nem mutatnak; ezen a ponton jelentősen eltérnek amerikai példáiktól, ahol viszont a mese, a sztori kitüntetett szerepet kap. Ezúttal azonban talán mégsem az a hiba, hogy nem másolnak pontosan egy általuk kedvezményezett modellt. Sokkal több bizonytalanság származik abból, hogy a közérzet megfoghatatlanságára apelláló szituációkat kitapintható történet nem igazolja vissza. Úgy érezzük magunkat, mintha valami cirkuszi mutatványt néznénk, ahol vajmi kevés köze van egymáshoz a sorra következő számoknak. Félreértés ne essék, eszem ágában sincs számonkérni egy filmen, hogy a világ ésszerűtlen, netán alkalmasint illogikus. A világ ésszerűtlenségében azonban az a legmegrázóbb (legkiábrándítóbb?), hogy ugyanakkor igyekszik észszerűnek tetszeni, minden történését, pillanatát természeti törvények hatásaként föltüntetni. Azaz, az illogikus világ ábrázolása, megmutatása alapjában véve a logikánkra apellál, ha azt kívánja, hogy felfogjuk. Attól még, hogy nincsenek ördögök vagy nincsenek angyalok, elég pontosan át tudjuk élni az Apokalipszist, esetleg Hénoch jelenéseit. Éppen a szimbólumok logikája által. Alighanem ez lehetett volna az a pont, ahol a világ jelképes megközelítésének lehetősége kínálkozott az alkotók számára.

Persze, ha komolyan vesznek bennünket, nézőket.

Persze, ha egyáltalán akarnak valamit, ami az artikulációra hasonlít, nem pedig csak riogatni – ijesztgető, rémisztgető ordítozással.

Vagyis, nem ártott volna tudnunk, hogy kik és miért heccelik a főhőst (azazhogy bennünket), mit kívánnak elérni akcióik által a félelmen kívül, és vajon azt üzenik-e nekünk, heccelteknek, hogy egyszer majd mi is bunkót ragadunk, hogy rettegésünkben leüssük azt, aki legelőször a bunkó elé kerül? A bizonytalanság amiatt marad fönn bennünk, mivel nem egészen tudnánk azonosulni a főhőssel sem (Reviczky Gábor alakítja). Ilyen rafinált üzletekbe meglehetősen kevesen vagyunk beavatva. Tehát a beavatottak bűnhődéséről volna szó? Nos, akkor miféle igazságtétel az, amely egy csaknem vétlen gyilkosságot varr a bűnhődő nyakába? Újra meg újra azon kapom magamat, túlságosan komolyan veszem ezt a filmet, és valamiképpen próbálom föloldani a bevezetőben kihámozott minősítést. Utaltam azonban rá, a film ebben nemigen kínál támaszt.

Mindössze egyetlen lehetőség marad a magyarázatra, az alkotók valamiféle akciófilmet szerettek volna csinálni, amelyben egy professzionista színészgárda különböző helyzeteket old meg a maga színvonalán, azaz elviszi a filmet. Az akcióknak pedig minél groteszkebbeknek, meghökkentőbbeknek kell lenniük, el kell terelniük a figyelmet olyan apróságokról, mint az, hogy miért is történik mindez.

Noha egyáltalában nem hiszek benne, hogy egy ilyesfajta gáttalan akciófilmnek jogosultsága van, azt kell mondanom, A hecc az alkotók gyanított elképzeléséhez képest is kudarc. Ilyen másfél órát a világ legjobb és legjobban válogatott színészei is legföljebb akkor tudnának kitölteni, ha az egymásra hányt akciók legalább igen eredetiek és (komikailag, lélektanilag stb.) pontosan meghatározottak volnának. Ebben a filmben erről azonban nincs szó. A groteszk krimoid eredetiségéről voltaképpen szót sem ejthetünk.

Maradnak a kiváló színészek: a már említett Reviczky Gábor mellett Armin Müller-Stahl, Törőcsik Mari, Andorai Péter, Básti Juli, Udvaros Dorottya, Újlaki Dénes, hogy valóban csak a legjobbakat említsem. Mindannyian egy kicsit áldozatai a film töredékességének. Igaz ugyan, hogy egytől egyig plasztikusabbá teszik az írott könyv szerint elnagyolt figurákat, az is igaz azonban, hogy a szcenárium helyett maguk sem tudták igazán összekötni a széteső jeleneteket, a rendezőben pedig – alighanem – élt a forgatókönyvíró öntudata: a színészvezetés összhangját elintézettnek vélte.

Számomra A hecc mindenképpen a dramaturgiai, rendezői téveszmerendszer iskolapéldája marad, egyúttal a felületesség, fölszínesség, a néző alábecsülésének iskolapéldája is. Azt hiszem, az elmúlt évtizedben ez a szellem ártott a legtöbbet a magyar filmnek, és így az igénytelenség évadjain, ennek a szellemnek az elterjedésétől féltem leginkább a magyar filmet.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1989/11 60-61. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5513