KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1986/november
• Szilágyi Ákos: Szovjet triptichon Ellenőrzés az utakon
• Zalán Vince: Máglyába rakott fejfák Búcsúzás
• Lengyel László: „Aggyakijamijár” Kovbojok
• Ardai Zoltán: Égszínkékben A rejtőzködő
• Schubert Gusztáv: A brácsaverseny elmaradt Első kétszáz évem
• Kornis Mihály: Szép Európa, hol vagy? Egy faun megkésett délutánja
• Debreczeni Júlia: A kaméleon-szindróma Zelig
• Lukácsy Sándor: Koreohistória A bál
• Báron György: Odüsszeusz nem tér haza Utazás Kithirára
FESZTIVÁL
• Fáber András: Zátony és örvény között Taormina

• Hegyi Gyula: Kettős kötöttségben Egyiptomi filmek
LÁTTUK MÉG
• Farkas Ágnes: Moszkvai csata I–II.
• Kovács Ágnes: Bocsáss meg, Madárijesztő!
• Székely Gabriella: Macskafogó
• Kabai József: A flotta kedvence
• Gáti Péter: Az első lovashadsereg
• Nóvé Béla: Alsino és a kondorkeselyű
• Nóvé Béla: Gyilkosság a nemzeti szenátusban
• Szemadám György: A vörös szív lovagja
• Justyák János: A holtak tanítják az élőket
• Harmat György: A birsalma illata
VIDEÓ
• Kovács András Bálint: Amatőr videósok találkozója Siófokon
KRÓNIKA
• N. N.: Török filmhét
• N. N.: Görög filmhét

             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

A bál

Koreohistória

Lukácsy Sándor

 

A bálterem tágas és üres. Egyenként szállingóznak be a szereplők: tucatnyi hölgy (konzumnők vagy élvhajhász fehérnépek?), többnyire abban a korban, amikor úgy vélik s remélik, hogy egy rúzsvonal vagy paróka megigazításától az est üdve függ, a műveletet gondosan el is végzik tehát a tükör előtt, majd kiülnek a placcra, egy-egy kerek asztalka mellé, ordenáré díszletek között, rikító ruhákban, előre szétvetett lábbal az egyik, féltékenyen repdeső tekintettel a másik, ki-ki jelleme és várható szerepe szerint, karakterfigurák a hiúság és a kéj vásárának panoptikumából. Egyenként érkeznek, azonos számban, a férfiak is: babráló kezek a nyakkendőkön, idétlenül kellemkedő taglejtések, szeladoni fölényeskedés, kakasléptek és csábmosolyok, vagy – épp ellenkezőleg – a mamlasz vágy ideges rángásai. Együtt van a társaság, ők fogják eltáncolni a történelmet.

Ettore Scola, a film rendezője és társszerzője, a XX. század történetét szavak nélkül, csupán tánccal beszéli el. Melyik ország történetét? Az egyik jelenetben Garibaldi képe alatt spagettit esznek, máskor a francia Népfront jelszavai olvashatók a falon, van spanyolos képsor is: a filmen Nyugat-Európa történelme pereg.

A békeévek léha polgári mulatsága, a Népfront győzelmének plebejusi jókedve, háborús bombatámadás és örömünnep a fasiszták kiűzése után, az amerikanizálódás eben-gubát jelenségei, francia–arab viszálykodás, 1968 diáklázadása és végül 1983, a jelenbe torkolló történelem: ezek a film fejezetei. Mindez: tánc és ismét csak tánc és persze muzsika, tangók, szambák, galoppok, ugrabugrák, fandangók, rockfigurák, nosztalgikus slágerek kavalkádja.

A táncnak, éppen mert divatja időhöz kötött, tagadhatatlan korjellemző ereje van, a koreografált história nem képtelenség tehát, sőt kitűnő ötlet, de megvan a veszélye: félő, hogy kifullad, a módszer önismétlővé lesz, az eltáncolt történelem a táncok történelmévé üresedik. Ettore Scola úgy igyekezett – többnyire sikerrel – elhárítani a veszélyt, hogy a táncokat pantomim-alakoskodással dúsította. Kitűnő színészei – minden jelenetben ugyanazok a férfiak és nők – apró némajátékokat adnak elő, féltékenységet, sértődést, vagány tempót, pofozkodást, eleinte csak magánemberi drámákat és komédiákat, majd ezek a jelenetecskék mindinkább történetiekké válnak: megszégyenül a munkások mulatságába betévedt gazdag, eljátssza csúszó-mászó, aljas szerepét a kollaboráns, buziként lepleződik le a német tiszt, népballadai hős glóriájával jelenik meg a féllábát vesztett francia katona. A rendező fölényesen bánik dramaturgiája fortélyaival, mint hangszerével a gyakorlott zongorista; a színész vagy a helyszín megválasztásával éppúgy jelentést tud kifejezni, mint egy-egy játék időtartamának kiszabásával: párizsi vagányához Jean Gabin-arcú színészt talált -– históriai citátum, tehát korjellemzés; az arab–francia verekedés a vécében zajlik le – keserű irónia; a diáklázadás nem több, mint egyperces futam – utalás az esemény epizodikus jellegére. Gyengén csak a bombatámadás jelenete sikeredett; a végső dolgok és a halálfélelem komolysága, úgy látszik, ellenáll a játékosságnak.

Irigykedve néztem Párizs felszabadulásának képsorát. Tömör: néhány ütem harangzúgás, egy-két fölvillanó fény, aztán körtánc, nemzetiszínű kendőjátékkal. A körtáncba besettenkedik a kollaboráns is, de elzavarják. Majd váratlan csönd: megjelenik – egy lépcső tetején, magasan, világítási trükk nélkül is glóriában – a féllábú hős, hogy eljárja ő is az élet és az ujjongás táncát. Ennyi az egész. Minden oly egyszerű, világos, néven nevezett. A diadal mint diadal, az öröm mint öröm, az érzelmesség mint érzelmesség mutatkozik meg, vegyítetlen alapszínekben, rafinériák és ambivalencia nélkül. A jelenetben – s a film nagy részében – népi dramaturgia érvényesül, nem tudom másként nevezni; hatósugara nem a mélység és árnyaltság irányába, hanem a közhelyek egyszerűsége s a közérzelmek nagyszerűsége felé törekszik, így válik hatalmassá.

Olyan ez a jelenet, mint – jó korszakaiban – a franciák történelme: belső és bensőséges, egyértelmű és öntörvényű. A mi történelmünk – és önnön kisszerűségünk – hovatovább leszoktatott bennünket az egyszerű és vegyítetlen érzelmekről; hamis pátoszt gyanítva tartózkodunk az erős gesztusoktól; célozgató parabolákat bonyolítunk közérthetővé és egyenes beszéd helyett. Históriánkban seregestül sántikálnak féllábú katonák, de a béna harcfit utoljára, azt hiszem, Arany János énekelte meg. Hőseink nem hősök többé, kollaboránsaink nem hazaárulók, Buda várának szabadító ostromai kesernyés szájízt hagynak hátra. Boldogtalanul nézem a film párizsi diadaljelenetét.

A film végén a színészek újra elvonulnak a tükör előtt. Miután eljátszották történeti szerepeiket, visszatérnek a magánélet grimaszaihoz, rúzshoz, parókához. Jelentéssel bír persze ez is. Történelmi szféra és magánszféra játékban és valóságban egymásra kopírozódik; kicsinyes lények játsszák a hősöket, a hősök kisszerű emberekért küzdenek, s olykor maguk is nevetséges fintorokat vágnak. A tétel igazsága azonban megfordítva is áll: a történelmi szerep méltósága, s a körtánc ünnepe minden embert megillet, legyen bár félszeg, pofozkodó és irigykedő, ha képes – egy nagyszerű órára legalább – fölmagasodni esendő hétköznapjai fölé. Mindenki beállhat a táncba.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1986/11 35-36. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5673