KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1982/június
• Boros István: Balázs Bélát nem keresik? Magyar filmkönyvek nyomában
• N. N.: Magvető Könyvkiadó
• N. N.: Gondolat Könyvkiadó
• Veress József: A nagylexikontól a sorozatig Filmes literatúra a Szovjetúnióban
• Bikácsy Gergely: Filmkönyvek városa A francia kínálat
• Zsugán István: Vissza a moziba! Beszélgetés András Ferenccel
VITA
• Csurka István: Nincs mese Vita a forgatókönyvről
• Kardos István: Az irodalom mostohagyerekei Vita a forgatókönyvről
• Müller Péter: Mi lesz a halakkal? Vita a forgatókönyvről
• Bereményi Géza: Ki a legeslegjobb forgatókönyvíró? Vita a forgatókönyvről

• Rubanova Irina: A történelmi film: mítosz és tanulság Beszélgetés Elem Klimovval az Agóniáról
• Harmat Endre: Muzsik a palotában A Raszputyin-rejtély
• Marx József: Az eltökélt rossz A Hold
• Ardai Zoltán: Legyezőjáték A Mama százéves
• Osztovits Levente: A győzelem íze Tűzszekerek
ISMERETLEN ISMERŐSÖK
• Kézdi-Kovács Zsolt: Ozu tanítómester
• N. N.: Ozu filmjei
FESZTIVÁL
• Bikácsy Gergely: Elrontott életek Sanremo
• Székely Gabriella: Álomáruház Lille
• Gulyás Gyula: Super 8-as demokrácia Solothurn
• Gulyás János: Super 8-as demokrácia Solothurn
• Zsugán István: A portugál kapcsolat Figueira da Foz
LÁTTUK MÉG
• Farkas András: Csapda a zsoldosoknak
• Zsilka László: Mennyei napok
• Deli Bálint Attila: Ördögbarlang
• Zsilka László: Szuperexpressz
• Sebők László: Foci bundában
• Lajta Gábor: Szexis hétvége
• Hollós László: A Kobra napja
• Gáti Péter: Fél ház vőlegény nélkül
• Farkas András: Olimpia Moszkvában
• Greskovits Béla: Kéjutazás Las Palmasba
TELEVÍZÓ
• Csepeli György: Nem félünk a vitáktól?
• Bernáth László: Gombok az asztal lapja alatt, avagy a Rajnai-jelenség
• Avar János: Szvetter, szappan, szike Az amerikai televízióról
KÖNYV
• Csala Károly: Mozi és televízió Alekszandr Trosin könyve
JEGYZET
• Zilahi Judit: Amerikai kritikusok az Ocsar-díjas Mephistóról

             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Fesztivál

Lille

Álomáruház

Székely Gabriella

Kiküldött munkatársunk beszámolója

 

Lille szakított az uniformizált rövidfilmes-fesztivál világgal. Programjából hiányoztak a direkten, többnyire felszínesen politizáló, hosszú dokumentumfilmek, melyek az utóbbi években elárasztották Oberhausent és Lipcsét, Krakkót, Nyont és Mannheimet. A mozivásznon nem a francia, nyugatnémet, osztrák, belga vagy skandináv kisvárosok lakói tiltakoztak a felállítandó atomerőművek ellen; nem az iskolarendszert szidalmazták végeláthatatlan interjúkban, nem a harmadik világ éhező kisgyermekei néztek vissza ránk szomorú, nagy szemekkel, nem a tévéhíradókból ismerős felszabadító harcok dúltak. A megváltoztatandó társadalmi rendszer, szociális helyzet, vagy politikai hatalom ellen nem a képes zsurnalizmus közhelyeivel protestáltak.

A lille-i versenyfilmek rendezői másképpen elégedetlenek környezetükkel. Vagy legalábbis másképpen fejezték ki szembenállásukat; – filmmé, dokumentum filmmé formálták gondolataikat. Nem zúdították a nyakunkba megkomponálatlan, a hatástalanságig agyonismételt felvételeiket. De a világ, melyet elénk rajzoltak, sokkal tragikusabb és elgondolkoztatóbb.

Hőseik kihűlt, sivár és rideg valóságban élnek, melyből az egyedüli reménység az álmok, az illúziók menedéke. A nagydíj as Édességbolt (Candy Store) főszereplője különös, kicsit visszamaradott kamaszfiú, aki New York gengsztervilágában bátyjának boltjában segédkezik. Herzog Brúnójához hasonlóan nem ért semmit a felnőttek üzelmeiből, naivul és tudatlanul téblábol a rossz arcú fegyveresek között, akik a bátyjával akarnak leszámolni valamilyen tisztázatlan ügyből kifolyólag. A magányos, jó szóra, szeretetre éhes fiú csak azt érti, hogy az egyetlen ember a földön, akihez mégis valamelyest köze van, aki ugyan rosszul bánik vele, de mégis mellette él, a bátyja, veszélyben van. Gondolkodás nélkül, természetességgel veszi föl a dulakodás közben elejtett pisztolyt, lelövi a támadót – mintha kávét mérne a pult mögött, vagy elmosogatná a csészéket. És a következő nap ugyanúgy telik el, mint az összes többi eddig, ugyanúgy dolgoztatják, kihasználják, magára hagyják. A szeretet megválthatatlan.

Claude Kerven a klasszikus amerikai gengszterfilmek formájában és hangulatában a kapcsolatok reménytelenségéről, a kívülrekedtek életfogytiglanra ítélt magányosságáról beszél olyan erővel, hogy beleborzongunk.

A szintén díjazott Meg Foss a harmincas évekből meséli történetét egy tenyeres-talpas amerikai farmerlányról, aki háborítatlanul éli az életét, feji a teheneket, dolgozik a földön, udvarlója is akad, a szomszédos farmerfiú. Mígnem egy nap a közeli elmegyógyintézetből szökött költőlelkű irodalomtanárral találkozik az erdőben, aki városi cipőt ajándékoz neki, verseket szaval a szépségről, és megbabonázza. Hiába fogják el a fiút, hiába folytatódna az élet a megszokott módon, hiába zörög az ajtón menetrendszerűen az udvarló – a lány örökre boldogtalan. Elültettek valamit a szívében, most már tudja, hogy Milyen gyönyörű, cipőben! (How Beautiful with Shoes), de ezt soha nem hallja többet, és a cipőt sem veheti föl a trágyalével áztatott udvarban.

A görög Nyikorgás (Etriza) című filmben is az illúziókat és elvesztésüket látjuk megelevenedni – a szó szoros értelmében. Eleni Alexandrakisz a pszichologizáló realizmust abszurd látomással cserélte föl. Ifjú hősnőjének álmait és vágyait, a szerelmet, egy fiatal fiú képében jeleníti meg. A lány az apjával él együtt a nagy házban, a fiú az apa számára láthatatlanul járkál ki és be a hálószobából, csak a lány érzékeli jelenlétét. Az apa a hosszú esti mélázásokat, a sokáig égve felejtett kislámpát veszi észre csupán, és azt reméli, az általa gondosan kiválasztott jövendőbeli, a házasság véget vet majd a holdkóros világnak. A fiú, „láthatatlanul”, a lánykérésnél is jelen van, a lány hozzá intézett – a többieknek érthetetlen – gesztusai börleszkszerűen mulatságosak. Ám egy éjszaka az apa kilesi a titkot, és megöli a fiút. A virágcsokros férjjelölt a szerelem halotti torára érkezik.

A görög rendezőnő sajátos „blue box”-filmtechnikával, merész abszurd humorával érezhetően Buñuel-től tanult, de bizonyítottan tehetséges tanítvány!

A valóság ellenében hamis tudattal fölépített különvilágot, persze, sok alkotó szemlélte iróniával Lille-ben, és szatírát rendezett róla. Az angol Jana Bokova a Dallas, a Nagyáruház (Dallas the Big Store) című hosszú dokumentumfilmjében mintha a Balázs Béla Stúdió legjobb dokumentarista hagyományait folytatná. Gazdag Gyula forgathatna ilyen filmet az Álomáruházról, a patinás, méregdrága üzletházról, ahol mindenki boldog, mert ott dolgozhat, mert ott vásárolhat. Boldogan mosolyognak a gondosan frizurázott eladónők, mert sikerült az exkluzív tüll- és selyemcsodákba belepréselni a dallasi háziasszonyokat. És boldogan illegetik magukat a tükör előtt a vevők, remélik, hogy most majd olyanok lesznek, mint amilyenek azok, akikhez hasonlítani szeretnének. Amilyennek lennie kell a jól fésült amerikai középosztálynak. Aki ad magára. Aki tudja, hogy a ruha teszi az embert. A Dallas-Nagyáruházban vásárolt öltöny, hosszú estélyi és bunda. És mosolyogva, készségesen vallanak a kamerának arról, hogy miért itt és miért éppen azt vásárolják. Megnyugtató biztonsággal ejtik ki a csillagászati összegeket, egy-egy apró darab árát. Villognak az egészséges fogsorok és az ügyes protézisek. A puskaporos levegőjű világ eme légkondicionált, sokemeletes szigetén halkan csukódnak az automata liftajtók, sugárzik a béke.

A megingathatatlan öntudatú amerikai középosztályt terelte be Jana Bokova az Álomáruházba. Ő maga csak türelmesen filmezi őket. Kérdéseit alig halljuk. Nem kommentál, nem provokál, senkit sem „leplez le”. Mert felesleges. Tudja, ha jól mutatja a képet, az igazi kontúrok maguktól is kirajzolódnak. Milyen kár, hogy kiment a divatból ez a fajta dokumentarista módszer! A lille-i fesztiválzsüri, Lionel Rogosin, Jiři Menzel meg a többiek, mindenesetre, nagydíjjal jutalmazták.

A harmadik nagydíj két kitüntetettje, a francia-kanadai Pierre Falardeau és Julien Poulin dokumentarista hatású játékfilmben ironizál, sokkal látványosabban. Iróniájuk tárgya teremti meg a harsányabb hangot, az alkotói szemlélet ugyanaz. Egy jómódú kanadai polgár, némi külsőséges hasonlóság alapján, Elvis Presley-nek képzeli magát. Utánozza az öltözködését, a gesztusait, a mozdulatait, a hajviseletét, lemezkísérettel mikrofonba énekli a dalait. Robert Gratton fokozatosan – az otthonában és a hálószobájában is – Elvis Gratton-ná alakul, elveszítve azt a csekélyke egyéniségét, amivel megáldotta a természet. A francia–kanadai rendezőpáros filmje mulatságosán meséli el azt, amit ők maguk harciasan hangoztatnak az amerikai, az angol nyelvű kulturális kolonizációról. Bár számunkra Elvis Presley nem annyira az amerikai kulturális masinéria termékét jelenti, ami fertőzi a világot, inkább a nosztalgiákat ébresztő „boldog békeidő”, az ötvenes évek végének, hatvanas évek elejének korfestő zenéjét; – a fiatal quebeciek filmje remekül szórakoztat.

A harmadik világ elnyomottainak testi-lelki nyomora is másképpen lazított az igazságért, a változtatásért Lille-ben, mint ahogyan, sajnos, a fesztiválprogramokban megszoktuk. A brazil Miguel Rio Branco a nagyvárosi nyomornegyedek infernóját tárta elénk a Semmit sem viszek a halálba magammal, mert azok, akik tartoznak nekem, a pokolban majd fizetnek (Nada levarei quando morrer aqueles que mim deve cobrarei no inferno) című húszperces dokumentumfilmjében. Kísérőszöveg nélküli képek sorjáznak egymás után, és a döbbenetet nem az utcán alvó ruhátlanok, a pálinkásüveget markolászó kábultak, a meztelen síró csecsemők látványa okozza. Az eltorzult testű, nevető prostituáltak, a koszban, piszokban, szüleik nyílt szerelmi életében vigyorogva lubickoló gyerekek, az összeszabdalt arcú, lődörgő fiatal férfiak riasztó békéje és megelégedettsége az a pokol, ahonnan nincs szabadulás. Mert elvesztették, vagy sosem volt az övék az az emberi tartás, amellyel két lábra állhatnának. És ez az életre veszélyesebb, mint az éhezés, pusztítóbb, mint a ragály – sugallja a rendező, aki filmjéért a zsűri különdíját nyerte.

Szerencsénkre ez a fesztivál sem múlt el magyar siker nélkül. Varga Csaba rajzfilmje, az Ebéd kapta a legnagyobb közönségtapsot és a negyedik nagydíjat. S ha meggondoljuk, hogy A légy is lille-i díjjal a háta mögött indult az Oscar felé, egyre rokonszenvesebbnek találjuk ezt a francia kisvárost, meg a filmjeit.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1982/06 38-39. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7070