KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

         
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1982/március
KRÓNIKA
• A szerkesztőség : 25 éves a Filmtudományi Intézet
POSTA
• Kas Ilona: Hogy mi a televízió... Olvasói levél

• Kovács András Bálint: „Gyönyörű válság” A Társulás Stúdió előzményei és törekvései
• Bikácsy Gergely: Az alperesek Kabala
• Zsugán István: A gének dala Anna
• Zalán Vince: Se hús, se hal Rontás és reménység
• Bódy Gábor: Kreatív gondolkozó szerszám A „kísérleti film” Magyarországon
• András László: Egy gengszterfilm hátországa A Keresztapa
• Wisinger István: Hollywood Hollywood ellen Az amerikai filmgyártás útvesztői
• Zilahi Judit: Mire jön be a közönség? Washingtoni filmlevél az új évad kasszasikereiről
• Csala Károly: Egy szigetvilág fölfedezése (1.) Amerikai szociofilm, 1930–1945
• Szabó Júlia: Fény és mozgás Viking Eggeling és a magyar aktivizmus
LÁTTUK MÉG
• Lajta Gábor: Szamurájok és banditák
• Kövesdi Rózsa: Mesél a bécsi erdő
• Koltai Ágnes: Ámokfutó
• Jakubovits Anna: Zorán, a zsoké fia
• Varga András: Víkendház nélkül nem élet az élet
• Gáti Péter: Menekülés haza
• Ardai Zoltán: Újra szól a hatlövetű
• Bikácsy Gergely: Egyszerű eset
• Lajta Gábor: Az összekötő jönni fog
• Schubert Gusztáv: A Hótündér
TELEVÍZÓ
• Horvát János: „Folyt. köv.” A tévésorozatokról
• Fehér Gyula: Műsor öt nyelven Az Újvidéki Televízióról
KÖNYV
• Báron György: A halandóság leltára

             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Posta

Olvasói levél

Hogy mi a televízió...

Kas Ilona

 

Hogy mi a televízió mint művészet – a szónak nem abban az értelmében persze, ahogy szakácsművészetről is beszélünk – a kérdésre nem tudom a feleletet. Egyben azonban biztos vagyok: valami más, egészen más, mint a filmművészet, a vászon, a mozi művészete. Tény, hogy a filmművészet klasszikusai, s mai nagyjai többnyire úgy hatnak a képernyőről, mint önmaguk száraz és sovány kivonatai, megítélésem szerint, mint az egykori érettségi „puskák”, amelyekből az ember megtudhatta, hogy valamelyik klasszikus alkotás miről szól, hogyan hívják a hősét, kik a szereplői, hol zajlik le az esemény. Hogy hol rejlik benne a művészet – nem a konyhaművészet, amely receptekben közölhető – az a „puskákból” sosem derült ki; végül is az ember tudata mélyére az a tapasztalat szűrődött le – legalábbis azoknál (s ez gyaníthatóan a többség), akik megelégedtek a kivonatokkal –, hogy a szóban forgó művek azért tartatnak klasszikusnak, mert az iskola odasorolta; hogy talán éppen fordítva van, erre a gondolatra a „puskákból” semmilyen ösztönzést nem kaptak. Sajnos, így van ez a képernyőre sugárzott művészi filmalkotásokkal is. A tévének nagy a tekintélye, az emberek általában elfogadják, amit a tévé mond, s amit a filmművészet nagy alkotásai közé sorol be, pláne, egy ilyen sorozatban sugároz, azt annak is tekintik, anélkül, hogy a mű értékeit, mélyét, szellemét a képernyő képes volna egy átlag futballmeccs plaszticitásával, érzelmi teljességével, hatásával közvetíteni.

Kivéve néhány kivételes esetet. S mert van, ha kevés számban is, ilyen eset, érthető, ha az ember izgatottan ül a tévé elé: filmtörténeti adatgyűjtésre, lexikális tudása bővítésére kerül-e sor, vagy megközelítőleg abban az élményben, élvezetben is része lesz, amit a filmből csak a vetítőgép fénylő, meleg sugarai, a fehér vetítővászon álomvilága tud előcsalni. A benső átélést. Az Aranypolgárt, ha többször is, eddig mindig csak vásznon láttam, jobb-rosszabb körülmények közt, mit remélhetek a képernyőre zanzásított bámulatos filmképektől, melyeket negyven éve elemeznek, tanítanak főiskolákon, bámulnak és lebecsülnek kritikákban, ma már a modern filmtörténet határkövének tartják, de felróják barokkos zsúfoltságát, szertelenségeit, melyekről annak idején azt állították, hogy a filmtechnika lomtárából szedte elő – mint a tér enyhe torzulását előidéző nagylátószögű lencsét is – a mindig szívesen botrányt kavaró (éppen az időben híres-hírhedt, szerte az országban pánikot keltő rádiórendezésével is) a fenegyerek Orson Welles. De ő tudta, hogy mit mire alkalmaz, s úgy látszik, azt is előre megsejtette, hogy mozgóképeinek egyszer majd zanzásított formában is élnie és hatnia kell a tévé képernyőjén.

Különben megvetette a filmrendezést. Ami a filmszakmából igazán izgatta és érdekelte, az a montázs volt; szerinte a film a vágóasztalon születik, ott kezd „lélegzeni” a rendező-vágó keze alatt, ha ennek sikerül kitapintania még alig mozduló érverését. „A képek maguk nem elégségesek – mondotta egyszer – nagyon fontosak, de csak képek. Lényeg a képek időtartama, az, ami minden egyes képet kísér”. Persze, ezt csak az mondhatja nyugodtan utána, aki olyan erős költői képeket varázsol a filmszalagra, mint Orson Welles.

Elnézésüket kérem a zavarásért.

Olvasójuk

Kas Ilona

tanárnő, Budapest


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1982/03 02. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7147