KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1982/február
• Szabó B. István: Évtized-váltás Jegyzetek a XIV. Magyar Játékfilmszemle előtt
• Zalán Vince: Etikai parancs és történelem Beszélgetés Fábri Zoltánnal
• Bikácsy Gergely: A fájdalom árnyéka Rekviem
• Almási Miklós: A jóság traumája Kettévált mennyezet
• Zalán Vince: „Tehetetlen vagy!” Szabadgyalog
• Csala Károly: A „nyakig szegények” köztársasága A bankett
• Lengyel Balázs: Aranyhörcsög a babaházban Szeleburdi csalás
FESZTIVÁL
• Bikácsy Gergely: Blöffök és szerelmek San Sebastian
• Zsugán István: Eleven dokumentumok Nyon

• Tasi József: Villa a Vorosilov úton Beszélgetés Fehér Imrével a népi kollégiumokról
• N. N.: Fehér Imre (1926–1975) filmjei
LÁTTUK MÉG
• Lajta Gábor: Pukk!
• Harmat György: A Birodalom visszavág
• Zsilka László: A vágtató huszárosztag
• Hollós László: Variáció egy szerelemre
• Bognár Éva: A Vízesés fia
• Loránd Gábor: A férfiak pedig nem sírnak
• Koltai Ágnes: Napfivér, Holdnővér
TELEVÍZÓ
• Kovács András Bálint: Omlet, a jugoszláv ifjúmunkás
• Csepeli György: A tulajdonságok nélküli televízió
• Faragó Vilmos: Modor „A technika nyomasztó ugyan...”
• Baracs Dénes: A sajt mellé hírkosár A francia televízióról
KÖNYV
• Gáti Péter: Filmévkönyv, 1980
• Csala Károly: Az „új spanyol film”
POSTA
• Tasnádi Edit: Saját forgatókönyvének szerepét játszotta el Olvasói levél
• Szabó László: Fekete Ferenc Olvasói levél

             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Televízó

A tulajdonságok nélküli televízió

Csepeli György

 

Robert Musil éppen iszonytató ürességérzetet keltő voltában tartalmas jelzője nemcsak az emberre, hanem annak zseniális teremtményére, a televízióra is vonatkoztatható. Megjelenésekor maga sem ismerte föl az egyszerre szemhez és fülhöz szóló, mozgásos megjelenítésre alkalmas kódban rejlő lehetőségeket, s tulajdonságait a tömegközlési eszközök létező világában széttekintve, utánzás útján szerezte be. Hasonlósága a filmmel kézenfekvő, ám kiderült, hogy a filmen megjelenő kép törvényei a képernyő méretei és a televíziónézés helyzete következtében alapvetően módosulnak, érvényüket vesztik. Információt szolgáltató funkciójából adódóan tapasztaltabb rokonait, az írott sajtót, a szóbeli közlésre berendezkedett rádiót igyekezte másolni, ám erről az igyekezetről is kiderült, hogy céltalan, mert nem elégíti ki a nézőt.

Meztelenségében ekkor szemérmesen begombolkozott. A felsőbbrendűség uniformisát húzva magára, társadalmi szerepként próbálta meghatározni magát. Utasított, eligazított, igazságot osztott, mindent mindenkinél jobban tudott, a nézői hitekből és illúziókból szőtt láthatatlan uralkodói jelvényekkel ruházta fel magát, televízióból ”jó királlyá” változva. De tekintélyéket nem tisztelő, a történelmi hányattatásokat nem ismerő, új békeévekben felnövekedő generáció friss tekintete és gátlástalan szava hiteltelenítette a televíziónak ezt a szerepét, aki mint Andersen meséjében a meztelen király, egyre bizonytalanabbul, hívő kamarásai egyre szűkülő körében lépkedett nap nap után megismétlődő koronázási menetében.

Új tulajdonság, új meghatározás után kellett néznie, s felfedezte magának a nevelő, tanító türelmesebb, de a kételyt, az ellentmondást továbbra sem tűrő szerepkörét. Fekete tábla előtt állva, tanítópálcáját fenyegető tartásba emelve oktatta, ha kellett leszamarazta a nézőt, akiben újra éledtek az iskolai rajzórák nyomasztó emlékei, ahol sehogysem sikerült a csonkakúp realista visszatükrözése a rajzlapon. Eszébe jutott a szigorú matektanár, a lezser kémiatanár számára érthetetlen, de ki tudja miért bemagolandó leckéje.

De a néző nem tanult, nem okosodott. Haragvó dühvel fogadta az egyre bővebben áradó nyers ismereteket, s nem jelent meg a számonkérő vizsgán. A magára maradt nevelő-televízió ekkor megint alakot váltott. Bohócsipkát csapott a fejére, s hol szomorú, kiábrándult fehér bohócként, hol elszabadult pajkos ”clown”-ként (lásd Szabolcsi Miklós nagyszerű könyvét) mulattatni kezdte a nézőt. A szerepben volt-e a hiba, vagy a mulatságra egyre kevesebb okot adó világban – ma már kideríteni nehéz –, a kacagás elmaradt. A reggel józan óráiban visszagondolva az előző esti televíziós huncutságokra, az élmény inkább bosszantónak, mintsem felszabadítónak, vidámnak tűnt fel.

Múló epizódként a televízió koturnust öltött. A magas művészet rangos képviselőjének alakjába bújt, megvetve és lenézve mindazokat, akik kikapcsolódni, szórakozni, feledni kívántak volna a képernyő előtt töltött gyarapodó számú óráikban. Mert a különböző tulajdonságváltozatok külön-külön kudarccal végződő megvalósulásai azt a paradox eredményt hozták, hogy a televízió mit sem vesztett népszerűségéből. Ma már szinte minden család (csonka és magányos) háztartásában van egy vagy két készülék, s miként a reformáció fekete-fehér bibliáit felváltották az olajnyomatos, kiszínezett illusztrációkat tartalmazó képeskönyvek, úgy hódít a színes televízió.

A szín új dimenziója hozta-e magával vagy a megújulás vágya diktálta az új szerepet, nem tudni. Ma a televízió családtag lett. Őrzöm televíziónézők válogatott csapata – a levélírók – egy csoportjának bemondónőkhöz írott leveleit. E levelek személyessége, intim hangvétele, a bennük leírt problémák széles köre arról tanúskodik, hogy a televízió eme új szerepe mind közül talán a legsikeresebb. Szociológiai tény a hajdani sokszereplős családok felbomlása, elaprózódása. Hol ténylegesen, hol csupán lélektanilag hiány támadt családi szereplőkben. Ritka az a család, ahol az apa, a feleség, a szerető, a gyermek, a nagyszülők szerepei békés harmóniában alkotnak egészet. S ahol van is vagy lenne éppen a hiányzó szerepre szereplő, ott eleve leküzdhetetlen hátránnyal indul az eleven családtag a televízió által megtestesített családtaggal szemben. „Ha meglátott Tamás (Esterházy Péter regényhőse) egy ilyen csókos szájú, halott szépséget, ahogy – mint egy betanított munkás – a szabadságról, igazságról, jóságról, a hajnali fagyokról és a műsorváltozásról beszólt, rémült arccal meredt a képernyőre, remegő arccal ismételte: Hazudik, hazudik, hazudik.” És ilyenkor kikapcsolhatta a televíziót. Újsütetű családtagunkat addig használhatjuk, míg meg nem elégeltük, hogy a következő nap a megcsalt szerelmesek tehetetlen kiszolgáltatottságával újra viszont akarjuk látni. Szokványos családtagjaink ezzel szemben kikapcsolhatatlanok. Talán emiatt is fonnyad a család, nem állván a versenyt a bemondókkal, műsorvezetőkkel, tornászokkal, a képernyőn felbukkanó szeretve-gyűlölt elektronikus konkurenciával.

Ez a jelen. És mit hozhat a jövő? Folytatódik-e a televízió álarcosbálja, és saját emberi meghatározatlanságunk, átváltozási hajlamunk kivetüléseként továbbra is újabb és újabb szerepek felpróbálásával kutatja-e ki kegyeinket?, Lesz-e kutyabarát, transzvesztita, horganyozó-tanonc televízió? Vagy a kínálkozó másik lehetőséget ragadja-e meg, s végre vállalja annak kínzó tanulságait, hogy felnőtt? Kockáztat, dönt, felelősséget vállal, változtat és változik – mint a társadalom tagjai, akikhez esténként szól. Meg kellene próbálkoznia a televíziónak az állampolgár, a Marx által oly érzékletesen megrajzolt citoyen szerepével. Ez a szerep kétségtelenül nem mindig arat népszerűséget, nem a szívhez, nem tétnélküli játékban részt vevő izgalomigényéhez, hanem az értelemhez, a – mindig optimista – akarathoz fordul. Új szerep, melynek demokratizmusát, közérdeklődést biztosító jellegét elsősorban az adhatná, hogy a televízió együtt tanulja meg a szerep gyakorlását az állampolgári szerepében ugyancsak botladozó nézővel. A televízió taníthatna is, de közben maga is tanulhatna ezen az úton. És miként mi, háromdimenziós lények sem csupán állampolgárok vagyunk, hanem játszunk, szeretünk, szórakozunk, művelődünk, szenvedélyeinknek élünk, ugyanúgy kétdimenziós tükörképeink is természetesebben vállalhatnák fel az élet többi szerepét.

Hamis alternatíva, hogy a képernyőre szegezve tekintetünket rabok módjára ”fogyasszuk”-e a műsoráradatot, vagy szellemi arisztokratizmusból önelégülten gondoljunk a gardróbszekrénybe száműzött készülékünkre. A televízió társadalmi jelenség, melyre a társadalomnak szüksége van. De ez a szükséglet csak akkor elégíthető ki a csömör, a kielégítetlenség, a csalódottság rossz ízei nélkül, ha a televízió onnan meríti önmagát meghatározó tulajdonságait, ahonnan mi, a nézők. Mint állampolgár hiteles közlővé válhat, ha nézeteit nem váltogatja unos-untalan, hanem megbízhatóan kitart igaza mellett. S ha egy-egy kérdésben nézetet változtat – ami óhatatlan, hiszen maguk a dolgok is változnak –, akkor azt szakértelemmel, a hozzáértés látható birtokában teszi.

A köznapi tudatban a „propaganda” szó negatívan cseng. Az emberek erre a szóra úgy reagálnak, hogy érdekeikkel, szükségleteikkel ellentétes, gondolattalan frázisokban bővelkedő közlések jutnak az eszükbe. Ez előítélet, mert valójában minden közlésnek – még az időjárás-jelentésnek is – lehet propagandisztikus eleme, csak éppen bújtatva jelenik meg, a „tárgyilagosság”, az „információ” álcájában. Az emberi közlés – különösen az intézmények által szervezett és továbbított közlés – sosem véletlenszerű, mindig szándékok, érdekek bújnak meg mögötte. A közlőnek mindig valami célja van a közleménnyel, és ez a célbajuttató szándék voltaképpen nem esik távol a propaganda szóban rejlő „szaporítás”, „ültetés” kertészeti képétől.

A televíziónak elsősorban a televíziós közlés szakmai szabályaival kell tisztában lennie, ez különösképp az állampolgári szerep gyakorlására áll. Hitelének nem használ, ha pusztán hivatalos szócsőnek tekinti magát, de kedélyeskedő nagybácsiként is Kasszandra-sorsra juthat. Ha a tájékoztatásban világosan elkülöníti, hogy mi a tényeket közlő információ és mi az értékelést közlő információ közötti különbség, ha közlőit megfelelően szakosítja, lehetőséget biztosítva számukra, hogy a személyesség auráját megőrizve, de a tömegközlési eszközökre általában jellemző személytelenség buktatóival számolva egyenrangú partnerként beszéljenek a nézőhöz, közelít az állampolgári szerepkörhöz. Az igazság, melyért hajdan Szókratész méregpoharat ivott, a maga elvont voltában kevéssé közölhető. Le kell fordítani, el kell mondani, célba kell juttatni, meg kell vitatni. Mindehhez képességek kellenek, melyek éppúgy megtaníthatok és megtanulhatók, mint az idegen nyelven való beszéd.

A televíziós közlések nem csupán a közlők szerepeinek tudatos alakításától, „profizmusától” függenek. A televízióban – ha a társadalom szükségleteire rímel – a társadalom látja magát viszont. Minél pontosabban látja magát viszont, annál biztosabb a hatás. A televízió a maga félelmetes közlési lehetőségeivel megszerkesztheti a néző számára, hogy mit tekintsen valóságosnak és mit tekintsen a létezőn kívülinek. Személyes tapasztalataink érvényességi köre a világ modernizációjával összefüggésben egyre jobban szűkül. Egyre kevesebbet tapasztalunk, ám egyre többről hallunk, beszélünk. A televízió léthatár-kijelölő funkciója súlyosan csorbul, ha az általa bemutatott létezők és a hétköznapi beszédtémák között nincs megfelelés. Ha például a hétköznapi beszédtémákban forgalmazott siker/kudarc arányok nagyon eltérnek a televíziós közlésekben megjelenített siker/kudarc arányoktól (és erre a helytelenül értelmezett propagandamunkában van esély) a hatás ellenkezőjére fordul, a közlő – legyen szakmailag bármennyire felkészült – hiteltelenné válik.

A televízió által megszerkesztett „második társadalom” kijelöli, hogy mi a fontos és mi a lényegtelen. A gyakori ismétlés, variált módon felbukkanó, de lényegében azonos témafelvetés a fontosságot sugallja, míg a ritka közlés, a műsorfolyam eldugott helyein való szerepeltetése a jelentéktelenség mutatója. A fontossági szempont kialakításakor nem tanácsos a szerkesztői előítéletekre, szeszélyekre, vélt elvárásokra hagyatkozni – - hiszen a néző aktív: kikapcsolhatja a készüléket vagy nem figyel oda, elfelejti a közlést.

A műsorfolyam által bemutatott társadalomkép legfontosabb eleme az értékek struktúrája. Az értékek – melyek rendszerint közvetve következtethetők ki – arra utalnak, hogy a televízió mit tart jónak, helyesnek, szépnek, s megfordítva: mi az, ami álláspontja szerint helytelen, csúnya, elítélendő. Az értékelemek megtervezésében a legnagyobb a televízió szabadságfoka, itt a legnagyobb a tudatos előkészítés szerepe, melyet nem helyettesíthet a konzervműsorokból aggályosán előre gyártott műsorterv.

A televízió társadalomképének negyedik szerkezeti egysége az összefüggések oki magyarázati mintáiból álló készlet. A köznapi tudat leegyszerűsítő, morálisan minősítő oksága, vagy a véletlenekből, külső okokból, elszánásból, akaraterőből, puszta egybeesésekből építkező valóságos oki láncolatok bemutatására vállalkozik-e a televízió – ez a kérdés dől el itt.

A televízió által felvállalandó sok-sok szerep egyidejű (de nem egyszerre történő) ellátása folytán előálló társadalomkép hatása min múlik? Erre a kérdésre a szerkesztői ösztön és a szociológiai belátás azonos szóval válaszol: az aktualitás a döntő tényező.

Az aktualitás bemérése azonban nehéz, mert a „mindenkihez” szólni vágyó szerkesztői gyakorlat sokszor látszataktualitásokban gondolkozik. Nem számol azzal, hogy a társadalom különböző helyzetű tagjai számára egészen másképpen vetődnek fel az információtartalmukat tekintve azonos témák. Vannak persze „általános emberi” dolgok, amelyek elsősorban érzelmi mozgatóerejük folytán szinte mindenkiben azonos súllyal és jelentőséggel esnek latba. Ezek a nevezetes „örökzöld” problémák, mint például a férfi és a nő viszonya, a gyermeknevelés konfliktusai, a személyes boldogság esélyei. Ezeknél mindig számolhatunk bizonyos fokú aktualitással, következésképpen helyes, ha a televízió foglalkozik velük. Ám nyilvánvaló, hogy ezek a témák csupán a társadalmi érdeklődés „legkisebb közös nevezőjén” helyezkednek el, s túltengésük a már emlegetett szerepzavar jele. Valóban közérdekű, igazi aktualitást termő helyzet, amikor valamilyen rendkívüli, igazán mindenkit érintő esemény történik (katasztrófa, nagy horderejű változás), mely érzelmi horderejénél, információs értékénél fogva alkalmas a társadalom érdeklődésének közös mederbe terelésére. Éppen rendkívüliségüknél fogva azonban nem tanácsos, hogy ezek a sokk-aktualitások szaporodjanak el a képernyőn. Más kérdés, hogy a struccmódszer sem ajánlatos.

A mindennapi társadalmi gyakorlat természete olyan, hogy érdemes lenne a műsorok kialakításánál, sugárzásánál figyelembe venni a különböző társadalmi rétegek különböző aktualitásképző szempontjait. Ezek a szempontok mindenekelőtt a társadalmi létben gyökereznek. A tulajdonviszonyok tekintetében az emberek azonos módon viszonyulnak a termelőeszközökhöz, de ez nem jelenti, hogy eltűnnek a társadalmi vízválasztók. A munkamegosztás okozta különbségeket (rendelkezési jog, döntési jog, információ és tudás birtoka) szűkíti, de nem szünteti meg a társadalom tagjainak mozgása az egyik munkamegosztási kategóriából a másikba. A városi lét az élet eltérő színtere a faluhoz és a tanyához képest, s következésképpen eltérő érdeklődések műhelye. Ezen felül egyéb társadalmi nagycsoportok tárháza még a nézők serege. Férfiak, nők, fiatalok, idősek, hívők és ateisták, x megyeiek és y megyeiek vagyunk amellett, hogy magyar állampolgárok volnánk, s alapvető azonosságunk nem feledtetheti a különbségeket közöttünk érdeklődésben, értékekben, ízlésirányokban.

Az aktualitás végső soron az objektív helyzetben rejlő érdekeltség visszatükrözője, ám a világ felé fordított antennáink korántsem mereven tükrözik vissza a létben gyökerező objektív meghatározókat. Tág tér jut az aktivitásnak, a keresésnek, a kíváncsiságnak, ráadásul feszültségeinket sokszor nem csupán mérsékelni, hanem egyenesen fokozni kívánjuk. Az aktualitás ezért nem tervezhető – de megismerhető.

A televízió vagy a meglevő aktualitások után kulloghat, vagy „álaktualitásokba” falazva magát a létező közönség helyett a maga által kigondolt közönség-fantomokhoz szólhat. Persze nem ez az igazi alternatíva. Minden közlés – a televíziós közlés is – valójában párbeszéd, ami akkor működik jól, ha lehetőség nyílik a visszakérdezésre, a vitára, az álláspontok ütköztetésére, az érdekek egyeztetésére, melynek eredőjeként alakul ki a tettekben formálódó egység. A televízió hivatása ebben a sosem lezáruló folyamatban lelhető meg, nem menekülhet máshová, mint a jövőbe.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1982/02 56-58. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7190