KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
   2006/január
KRÓNIKA
• (X) : Diák Rövidfilm Fesztivál
• (X) : Metropolis pályázat
• (X) : Hartley-Merrill nemzetközi forgatókönyv-író pályázat

• Varga Anna: A Paradicsom kapui India – Bollywood
• N. N.: Indiai melodrámák
• Király Jenő: Dévi, a Földanya Az indiai melodráma asszonyai
• Beregi Tamás: Gőzdaliák és turbinakriplik Az ipari forradalom mozija
• Poszler György: Tudomány és regénycsoda Verne és a kalandregény
• Varró Attila: A fehér ember bölcsője Tarzan, a civilizátor
• Szilágyi Ákos: A toll démona Eizenstein erotikus rajzai
• Pápai Zsolt: Aranypolgár, Budapestről Fejős Pál portréjához
• N. N.: Fejős Pál filmjei a Duna Televízióban
TELEVÍZÓ
• Ozoli Gábor: Tiétek a világ A francia zavargások és a média
• Reményi József Tamás: A Nagy Óvoda A Nagy Könyv
• N. N.: A Nagy Könyv
FESZTIVÁL
• Palotai János: Mozgóképzőművészet Velencei Biennálé
• Karátson Gábor: A legfőbb jóság Kínai filmhét
KRITIKA
• Schubert Gusztáv: Gengszterek és filantrópok Manderlay
• Báron György: Csoda a plázában Az igazi Mikulás
• Bori Erzsébet: Bumfordiak Szőke kóla
• Csillag Márton: Ajándék ez a mag Csak szex és más semmi
• Barotányi Zoltán: A pénz szaga Kulcsár & Haverok
LÁTTUK MÉG
• Kubla Károly: Harry Potter és a tűz serlege
• Kolozsi László: Az igazság fogságában
• Wostry Ferenc: Hideg csontok
• Békés Pál: Szent Lajos király hídja
• Csillag Márton: Bőrnyakúak
• Kárpáti György: A köd
• Parádi Orsolya: Mianyánk kivan
• Földes András: A bomba átmérője
• Köves Gábor: Durr, durr és csók
• Dercsényi Dávid: Kisiklottak

             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Verne és a kalandregény

Tudomány és regénycsoda

Poszler György

A racionális-praktikus tudomány Verne regényeiben a nagy menekülés eszköze lesz. Oda visz, ahova csak a vágy vihetett.

 

 

„Valamit vártam az irodalomtól, az üdvösségemet, mondjuk, mert ugyebár mindenki a saját fazonja szerint üdvözül és nekem az irodalomban kellett volna üdvözülnöm. Nem üdvözültem; de boldog purgatóriumban töltöttem egész ifjúságom, mert mindig úgy éreztem, hogy most már csak néhány perc és meg fogom érteni, amit nem értek, és akkor Beatrice leveti fátyolát és feltárul előttem az örök Jeruzsálem”

(Szerb Antal)

 

A majdnem legmélyebb gyerekkorba kell visszamenni. Tízes éveim elejére, a kamaszkor elé. Olvasásban elbeszélt „fejlődéstörténetemben” a hely – viszonylag – pontosan meghatározható. Andersen és Grimm után van. Flaubert és Tolsztoj előtt. Ringató mese után, realista nagyregény előtt. A kettő közötti termékeny átmenetben. A ringató meséből nem sokat vittem magammal. Csak annyit, ami a valamennyire is normális felnőttlét eléréséhez szükségeltetik. A realista nagyregényből nem sokat hagytam el. Csak annyit, amennyi a valamennyire is rugalmas ízlés megőrzéséhez szükségeltetik. És a kettő között? Ehhez kell most az önvizsgálat. Kik is vannak ott? Csak a legfontosabbakat. Először is a két magyarrá fogadott. Verne Gyula és May Károly. No meg Dumas pere. Gárdonyi Géza és Molnár Ferenc is. A hősök, színhelyek, tárgyak ott voltak mellettem. Hadd legyek egy kicsit patetikus. A Nautilust és Nemo kapitányt szinte kerestem volna a sétatéri tóban. Winnetout, pontosan az ezüst puskával a városi erdőben. Monte-Christo a Szamos fölött szökött, a Fellegvárból. Háromnegyedes biciklim mellett a három testőr lovagolt egyenruhában. Meg valahol ott voltak az egri bástyák Dobóval, a józsefvárosi grundok Nemecsekkel. A háttérben – persze – felsejlett Bőrharisnya is meg az aranyember. De azt hiszem, ebből elég is lehet. A lényeg talán: leszállás a tudattalan és az emlékezet, a tudattalan emlékezet mélyeibe.

És Szerb Antal meg a csoda? Nos, róluk nemigen hallottam semmit. Hogy miként kell üdvözülnöm és mi a purgatórium, csak a hittanóráról sejtettem. Ahogy Jeruzsálem is csak onnan lehetett ismerős. A Beatrice nevű hölgyről és a fátyoláról pedig egyáltalán nem tudtam. Csak jóval később jöttem rá, ilyesmiket olvasván, hogy netán erről lehetett szó. Üdvözülésről meg fátyollevételről. És emögött pedig a csodáról. A csoda és a regény Szerb Antal emlegette összefüggéséről. Hogy is van? A Hétköznapok és csodákra gondolok. A nagy esszé-remekre, a harmincas évekből. A német, angol, francia regény analízisére. És főként a hozzá írott megejtően okos, varázslatosan könnyed bevezetésre. Hogy a regény a mítoszból kinövő, poétikus eposz mítoszt kinőtt prózai örököse. Mítoszt kinőtt, mert a világ mítosztalan lett. Prózai, mert a világ depoétizált lett. Tehát klasszikus hősi eposz helyett prózai polgári epopeia. (Engedelmet kérek, hogy most a „forrásokat”, Hegelt, Lukácsot, Kerényit mellőzöm!) Polgári epopeia, ami azonban a hősi eposzból sok mindent örököl. Például meghatározó szerkezeti elemét. A csodát. És középpontjává, szervező mozzanatává teszi. Vagyis a regény alapvetően csodaregény. És kinőtte ugyan a mítoszt, de szüntelenül visszanosztalgizálja a kinőtt mítoszt. A regénytörténet tehát valamiféle bánásmód az örökölt csodával. A regénytörténet tehát valamiféle küzdelem a mítosz visszanyeréséért. Ezzel pedig ott is vagyunk a Verne-életmű küszöbénél.

 

 

Csoda és költészet

 

„Egyszer gyerekkoromban az Andrássy útról valahogy úgy láttam, hogy egy új hegy nőtt Budán…valami ilyesmit vártam. Talán most, gondoltam londoni merengő és besörözött magányomban, talán most, csakugyan eljött a pillanat. Az emberek meg fogják érteni, hogy a csoda életszükséglet, fontosabb a mindennapi kenyérnél.” (Szerb Antal)

Budán új hegyet nőni nem láttam. És Pesten sem. De ezt a csoda-dolgot – Szerb Antaltól – megtanultam. Meg – persze – a világirodalomból is. Hogy eltűnt az életből a lét költői szemlélete. A heroizmusból prakticizmus lett. A poézisből próza. A hőskölteményből regény. De a művészet nem nyugodott bele. A bele nem nyugvásnak volt egy alappéldázata. Századokkal korábbról. A spanyol félszigetről. Igen, Don Quijotéről van szó. Minden idők legnemesebb lovagjáról. Aki tudta, hogy halott a régi világ. De úgy élt, mintha eleven lenne. Vissza akarta varázsolni. Legalább önmaga köré. Valami meghaladottban hitt. Tévhitétől volt komikus. De tévhitébe belepusztult. Ezért lett tragikus. Ettől már messze kerültünk. A prózai világ nem szül klasszikus képleteket. Komédiát se nagyon, de tragédiát végképpen nem. Ám világossá teszi a művészet, hogy nem érzi jól magát. Gondoljunk főként néhány nagy franciára. Így közelebb kerülünk Vernéhez. Például Flaubert-re. Ahogy az életben és irodalomban egyaránt kivonul. Például Baudelaire-re. Ahogy a romlás virágaiból épít mesterséges paradicsomokat. Például Gauguinre. Ahogy a világ végén keres romlatlan költőiséget. Minden irányból az adott hétköznap megtagadása. Menekülés valahova kifelé. Menekülő irodalom? Valami olyasmi. Ennek a karakterisztikus figurája Verne Gyula.

Megértették volna, hogy a csoda életszükséglet? Nem hiszem. Inkább csak elvágyódtak. Kerestek valami mást. Unalmas helyett érdekeset. Szürke helyett színeset. Közeli helyett távolit. Reális helyett irreálisat. Az érdekes, színes, távoli, irreális összefutott valamiben. Az egzotikumban. A tapasztalati helyett a képzeletbeliben. A meglévő helyett a megszerezhetőben. Legyen az belül, az emberi lélekben. Vagy legyen kívül, a titokzatos idegenben. Az emberi lélekben. Ahova le lehet merülni. A titokzatos idegenben. Ahova el lehet utazni. Az utazás – persze – összefoglaló megjelölés lehet. Az utazás vezethet befelé, önmagába. Kifelé, az idegenbe. Érdemes megemlíteni: a regény egyik legősibb alapeleme az utazás. Az utazásban a kaland. A kalandban a csoda. Ott vagyunk, ahonnan elindultunk. A csodánál. Menekülés a szürke valóságból. Menekülés a színes valótlanságba. Valóságot játszó valótlanságba. A csoda birodalmába.

Csak néhány példát. A menekülés lehetséges irányairól. A menekülő csodaregény változatairól. És értékkülönbségeiről. Mert van közöttük műfajteremtő remekmű. Talmi átlagtermék. Sokféle lehetőség.

Az emberi lélek egzotikumába, ahova le lehet merülni, két menekülő regény is elvezet. Egy műfajteremtő remekmű és egy talmi átlagtermék. Alain-Fournier „kamaszregénye”, Az ismeretlen birtok műfajteremtő remekmű. Az ismeretlen birtok csodálatos ünnepélyére, egy nagy szerelem lehetőségébe betévedő kamasz története alappéldázat. Mert a betévedést eltévedés követi. Amit megtalált, elveszíti. És egy életen át keresi, egy életen át nem találja, amit elveszített. Stevenson „lélektani regénye”, a Doktor Jekyll és Mr. Hyde talmi átlagtermék. A tudós orvosból torz bűnözővé alakuló kettős lény története nem lélektani titokfejtés, legfeljebb állélektani borzongatás. Ami a német romantika Doppelgängerei és az orosz realizmus átalakulói után sekélyes irodalmi utánérzés.

A titokzatos idegenség egzotikumába, ahova el lehet utazni, két menekülő regény is elvezet. Egy nem műfajteremtő és egy műfajteremtő remekmű. Stevenson A kincses szigete nem műfajteremtő, de remekmű. Gonosz varázslat ülte táj. A létező vagy nem létező kincs mindenkit átalakít. Átfordít. Énjének jó lehetőségeiből énjének rossz lehetőségeibe. Éreztetvén a kincsnek, már a kincs képzetének is a megrontó hatalmát. Doyle regénye, A sátán kutyája azonban műfajteremtő remekmű. Fontos előzmények után megteremti a mítosztalan kor aszfalt-pótmitológájának pszeudo-eposzát, a detektívregényt. Fondor bűnözővel, mesteri bűnüldözővel, Félelem keltésével, félelem legyőzésével. Misztikával és logikával. Misztikát oszlató logikával. És mindezek fölött és alatt jó és rossz örök, történetképző küzdelmével.

És hol – a menekülő regényben – a sokféle lehetőség? Csodában, változatokban, értékkülönbségekben? Verne Gyula életművében! Nem teremt műfajalkotó remekműveket. De talmi átlagtermékeket sem. A kettő között hozza létre művészetének sokféle lehetőségét.

 

 

Csodák a hétköznapokban – hétköznapok a csodákban

 

„A XVIII. század egyik legközpontibb mondanivalója éppen az, hogy nincsen csoda…de hiába, a regény lényege mégis a csoda, és a csoda nemsokára visszaköveteli jogait…Az előző században olyan csodálatosságot kerestek, ami valóságos, most olyan valóságot, ami csodálatos…alászállás a tárnákba, a normális alá, ahol a lélek csodái és szörnyetegei születnek.” (Szerb Antal)

Tárnák az emlegetett regények némelyikében nyílnak meg. Ott lehet leszállni a normális alá. Például Az ismeretlen birtokban vagy A kincses szigetben. Az elsőben a lélek szelíd-szomorú csodáira nyílik ablak. A másodikban a lélek vad-fenyegető szörnyetegeire. Verne művészetében egyikről sincsen szó. Nem nyílnak meg tárnák. Csupán fontos érdekességek történnek. Szívesen variálnám, de nemigen lehet. Mindkét változatból van valami. Ám egyik sem teljesen. Csodák vannak a hétköznapokban. De nem a lélek csodái. Hétköznapok is vannak a csodákban. De nem a lélek csodáiban. Mégis inkább az előbbihez állunk közelebb. A hétköznapi csodához; a hétköznapban megjelenő csodához. Csakhogy itt kezdődik ez életmű nem csodája, de furcsasága és különállása. Hogy nem a lélek csodájáról van szó, hanem a tudomány csodájáról. Amit az ember teremtett, de ami nem teremti az embert. Sőt, változatlanul hagyja. Ami megjelenik a hétköznapokban, de ami nem alakítja a hétköznapokat. Sőt, változatlanul hagyja.

Tehát inkább csodák a hétköznapokban. De itt kezdődik éppen a furcsaság. Hogy a hétköznap a meghatározó. Nem a csoda. Nem a csoda teszi (emeli?) a hétköznapot csodássá. Inkább a hétköznap teszi (süllyeszti?) a csodát hétköznapivá. Mert – láttuk már – a hétköznapi világ racionális-praktikus. A csoda pedig irracionális-mitikus. És a racionális-praktikus hétköznap „letranszformálja”, magához hasonítja az irracionális-mitikus csodát. Mi lesz belőle? Racionális-praktikus csoda? Van ilyen? Itt lép be az egész összefüggésbe a tudomány. Amely természetesen – maga is racionális-praktikus. Mert itt, a Verne-regényben többnyire erről, a tudomány csodájáról esik szó. A Föld mélyére való utazásról. A Föld körül történő repülésről.

Mesés világról a tenger alatt. Holdba száguldásról az űrön át. Kalandról egy ide tévedt üstökösön. És még sok ehhez hasonlóról. Racionális-praktikus hétköznapi világban racionális-praktikus tudomány. Ám most éppen ki akar lépni belőle. Mármint a racionális-praktikus hétköznapi világból a racionális-praktikus tudomány. Tesz valamit, ami a létező világban nincs, de lehet vagy lehetne. Ott van a létezővé válás küszöbén. Esetleg ma nincs, holnap lesz. A valóságban még nincs. A képzeletben már van. Ha a képzeletben van, a költészetben is van.

Megírható. Például a csodaregény valamely változatában. A tudomány ihletében. Ami a ma még nem létezőt holnap már létezővé teszi. A racionális-praktikus világ racionális-praktikus tudománya és racionális-praktikus csodaregénye?

E szituációban tehát a tudomány néhány megvalósítandó vagy megvalósítható eleme csodaként funkcionál. A nagy menekülés részévé válik. Ami a szürke hétköznapokból kivezet. Elvihet oda, magában a fizikai létezőben, ahova csak a vágy vihetett el, a fantáziában létezőben. Műfaj épül erre a lehetőségre. Hogy a tudomány néhány megvalósítható eleme a képzeletben már létezik. A tudományos fantasztikus regény. Tudományos, mert lehetőségét a tudomány már ígéri. Fantasztikus, mert valóságát még a fantázia hordozza. És regény, mert ősi eleme a csoda. A hétköznapokban megjelenő csoda műfaja. A hétköznapokban megjelenő hétköznapi csoda műfaja. Verne az egyik alapító atya. Teremti a műfajt. Annak erényeivel és gyengeségeivel, nagyságával és esendőségével együtt. A XIX. század második felében. Ahogy él a XXI. század első felében is. Érdemes néhány vonásával az évfordulón is – röviden – szembenézni.

Verne világa mindenképpen a különleges helyzet, a csodás kaland. De ezt nem mindig a tudomány teremti. Olykor a természeti véletlen. Mint az új-zélandi hajótörött gyerekek lakatlan szigetén. Olykor a zajló történelem. Mint Sándor Mátyás erdélyi kastélyában, titokzatos összeesküvéseiben. Mint a dunai hajós szabadságharcos folyami vándorútjain. De az alapképlet a tudomány, a természet, a történelem teremtette csodás kalandban mindig ugyanaz. A hétköznapi, a tapasztalati embert viszi a hétköznapi, tapasztalati világból a nem hétköznapi, nem tapasztalati helyszínekre. Akik a csodás kaland után visszatérnek – ugyanúgy, ugyanoda. Hétköznapi, tapasztalati emberként a hétköznapi, tapasztalati világba. Tud teremteni külső történést. Nem tud teremteni belső történést. Hősei emigrálnak a tenger fenekére. De ott is úgy viselkednek, mintha a szárazföldön lennének. Üstökösön utaznak a világűrben. De ott is úgy éreznek, mintha a Földön lennének. Leereszkednek a Föld közepébe. De ott is olyan ellentéteket teremtenek, mintha otthon lennének. Kivettetnek egy lakatlan szigetre. De ott is úgy szervezkednek, mintha az iskolában lennének. Nem folytatom. Tud tudomány vagy nem tudomány ihlette különleges helyzetet teremteni. De nem tud a különleges helyzetben különleges embert és különleges emberi viszonylatokat teremteni. Külső világa egy elképzelt jövőben megváltozhat. Belső világa egy elképzelt jövőben azonos marad. Billegő műfaj. Csodás jövőből és csodátlan jelenből összerakva. Csodás jövőbeli körülményekben hétköznapi jelenbeli emberek. Ezért ragadnak el a kalandjai. Ezért ábrándítanak ki az emberei. Még Nemo kapitány is. A tenger alá emigrált szabadsághős. Ő van egy új mítoszteremtéshez a legközelebb. Aztán kiderül: a föld felett szerzett indulatait őrzi a tenger alatt is. Oda a mítosz. De megmaradt a szép lehetőség.

Ez a bajom a Verne-filmekkel is. A külső körülményekben ott a csoda. A Nautilus ablakán a tengermély mesés élete. A Föld gyomrában az ember előtti szörnyek. A Duna mentén a folyam titokzatos lápvilága. Tengerparti barlangokban a gonosz technikailag monumentális műhelyei. A lakatlan szigeten a természet rontatlan varázsa. És még hosszasan tovább.

Mégis itt is állandóan érzem az előbbiekben emlegetett billegést. Csodás körülmények között botorkálnak hétköznapi emberek. És magukkal hozzák a csodák közé is a nem legyőzött, csak felfüggesztett hétköznapot. Ahova a kaland után boldogan visszatérnek. Csoda is és boldogság is van. De nem a csodában van a boldogság, hanem a csoda után. Az elillant csodától nem keserű a szájízük, hanem megkönnyebbült a lelkük. Ezért nem veszem komolyan a csodáikat sem. Nem az a baj, hogy a Nautilus-ablak látványa műterem-ízű. Hanem az, hogy az ablakon túl csoda, az ablakon innen hétköznap. A földalatti szörnyek inkább nevetségesek, mint félelmetesek. Nem borzongást hoznak, legfeljebb kuriózumot hordoznak. A belvilág csodátlansága visszafogja a külvilág csodálatosságát. A hősökkel talán nem is megtáruló csodák estek meg, csak érdekes kalandok. Igaz, idetartozik valami. Gyógyíthatatlan irodalmár vagyok.

Egykori mesteremtől, Füst Milántól tanultam valamit. Ő szokta volt mondani Shakespeare-rel kapcsolatban. Nem nézi a darabjait. Mert úgysem tudják úgy csinálni, ahogy én eljátszom „lelkem színpadán”. Nos, Verne nem Shakespeare. Magam nem vagyok Füst Milán. És nincs is a lelkemnek színpada. De valaha valamit a Verne világáról elképzeltem. Ennek egy részét olvasmányban viszontlátom. Filmvásznon nemigen. Leginkább még mindig néhány tapasztalati világhoz közelibb kompozícióban. Ahol a körülmények kevésbé csodásak. Közelebb vannak a hétköznaphoz. Ahol az emberek kevésbé hétköznapiak. Közelebb vannak a csodához. Vagyis a körülmények és az emberek közelítenek egymáshoz. Szürkébb körülmények, színesebb emberek. Például a Sándor Mátyásban és A dunai hajósban.

Persze ez, hétköznap és csoda egysége, a kettőből születő harmadik csak egyszeri művészi megvalósulás. Szerb Antal írja: „Cervantes regénye az első irodalmi mű, amiben egyszerre két párhuzamos világ szerepel. Az addigi irodalom csak egy világban játszódott: a történelmi művek csak a valóság világában, a regények csak a csoda világában. A történetíró komolyan vette a valóságot és a regényíró komolyan vette a csodát. Cervantes az első, aki egyszerre komolyan veszi mind a kettőt, vagyis egyiket sem veszi komolyan, hanem azt a harmadikat, aminek a szimbóluma… Dulcinea del Toboso.”


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2006/01 20-23. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8475