KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

   
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
   1995/augusztus
KRÓNIKA
• Molnár Gál Péter: Lana Turner (1920-1995)
• Szőke András: Kiskáté film-színház- képzőművészeti tábor
FESZTIVÁL
• Létay Vera: Az ártatlan Cannes
• Kézdi-Kovács Zsolt: Múlt idő van Cannes
• N. N.: A fesztivál díjai Cannes, 1995
GREENAWAY
• Nádasdy Ádám: A költő, a fordító, a rendezője meg a tévéfilmje Dante/Pokol

• Kömlődi Ferenc: Egy európai Twin Peaks Lars von Trier tévésorozata
1895–1995
• Kőniger Miklós: Nyolcvanhárom koffer Dietrich a berlini Gropiushausban
• Bárdos Judit: Ne a színész sírjon Római beszélgetés Perczel Zitával

• Csejdy András: Vér és verejték Brando
LENGYEL FILM
• Antal István: A tükör képe Régi lengyel vizsgafilmek
TELEVÍZÓ
• Spiró György: Mellé Égi manna
• Lőrincz Éva: Kell-e púder az ombudsnőnek? Női magazinok

• Bíró Péter: Párizs haladóknak Videó
KRITIKA
• Bori Erzsébet: A bűnök edénye Martha
• Turcsányi Sándor: Ed Wood (Miszter) rózsaszínben Csapnivaló
• Hegyi Gyula: Túl a Delfin-zátonyon Muriel esküvője
LÁTTUK MÉG
• Takács Ferenc: Elvarázsolt április
• Báron György: A szörnyeteg
• Fáber András: Miami rapszódia
• Barna György: Kétfejű sárkány
• Tamás Amaryllis: Gyorsabb a halálnál
• Barotányi Zoltán: Airborne
• Harmat György: Az élet mindig drága

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Fesztivál

Cannes

Múlt idő van

Kézdi-Kovács Zsolt

A hatvanas-hetvenes években a filmtörténetekben rendszeresen jelen vagyunk. A nyolcvanas évek közepétől csak elvétve látunk magyar neveket. 1990-től szinte semmit. A Larousse-lexikon szerkesztőjének az új kiadáshoz eszébe sem jutott az új nevekről adatokat kérni.

Cannes számomra mindig viszonyítási pont: hol tart a film, mik az irányok, merrefelé mozog a világ filmművészete. Nem mintha a versenynek, a versenybe válogatott filmeknek túlságos jelentőséget tulajdonítanék: ez éppoly esetleges, mint mindenütt a világon. A díjakból sem lehet túl sok következtetést levonni: a zsűri mindig elfogult, és politikai, csoport- és egyéni érdekek egyaránt irányítják. Mégis: az itt bemutatott (félezer? annál is több?) filmből elég világosan lehet tendenciákra következtetni. Amit én itt a következőkben leírok, a magam számára levont következtetések megosztása a tisztelt olvasóval.

Valami mindenképpen elmúlt. Felületesen úgy mondhatnánk, hogy megszűntek érdeklődni irántunk. Kelet-Közép-Európából nem volt Cannes-ban lengyel, szlovák, bolgár, ukrán, balti film, az oroszok alig jelentek meg, és akik jelen voltak is, a „futottak még” kategóriába kerültek. De nem erről akarok beszélni: a világ ugyanis, a berlini fal leomlása óta abban a (tév-)hitben él, hogy Európa egységes. Legfeljebb annyi történt, hogy azt a megértő-sajnálkozó magatartást, amellyel eddig kezeltek minket (hogy tudniillik a régiót a kommunista diktatúra tönkretette, minden gyengénk ebből adódott, ezért megbocsátható), felváltotta az ellenkezője, a hideg objektivitás könyörtelen tekintete: nincs már diktatúra, lehetőségeitek korlátlanok, legyetek olyanok, mint mi vagyunk, egyenlők a versenyben; ha győzni akartok, legyetek jobbak. Gothár filmjének egyik francia tisztelőjével beszéltem, elemezte a filmet, pontosan, érzékenyen, majd valami olyat mondott, hogy „csak a történelmetek olyan bonyolult, bár ismerem egy kicsit, nem igazodok el a filmben”. (Azt az apróságot, hogy a film Romániában játszódik, észre sem vette. De lehet, hogy ez itt nem is fontos.) A részleggel egyébként nincs baj (teszem hozzá én), szépen, pontosan megcsinált film, és a világban rendes karriert fog befutni. Nem A részleg (és főként nem Gothár) tehet arról, hogy ez a film, és az egész közép-/kelet-európai filmművészet múlt időbe került.

A néző változott meg leginkább. A néző, amely a hatvanas-hetvenes években még hajlandó volt erőfeszítésekre egy film kapcsán, belegondolni a történések mögé, kikövetkeztetni az összefüggéseket, megérteni egy figurát akkor is, ha az alkotók körülveszik elidegenítő effektusokkal. Hajlandó volt elfogadni a 20. századi művészet önmagát megkérdőjelező, sőt néhol megsemmisítő magatartásának átszivárgását a mozi területére. Az 1968 körüli időszak nagy találmánya ez: a nézőt úgy kell megragadni, hogy közben eltávolítsuk, szenvedésre késztetjük, megalázzuk. Az elidegenítés, az egzisztencializmusnak ez a nagyon is modern módszere kapóra jött a diktatúra idején: ez a világ idegen, semmi közöm hozzá, de ebből csak a kívülállásomat tudom hangoztatni. Egybecsengett ez a modern film törekvéseivel, Antonionival, Fassbinderrel, Herzoggal. („Én mindettől távol állok” – mondja Kaspar Hauser Herzog filmjében.) Csakhogy a néző közben megváltozott. Úgy is mondhatnánk: öntudatra ébredt. Kellőképpen kialakult a televíziózás langymelege, az égi és földi csatornákon áradó kellemesség, a sorozatok nyugtató és elandalító fürdővize: megszűnt a néző kiszolgáltatottsága az őt következetesen sértegető, elborzasztó, elidegenítő filmekkel szemben. A néző fellázadt. Ő jól akarja érezni magát. Ha borzalom, akkor olyan legyen, amit ő választ, lehetőleg távol mindattól, ami az életéhez tartozik. És mindenképpen legyen feloldozás. A Cannes-i fesztivál igazgatója, amikor megpróbáltam meggyőzni arról, hogy Gothár filmjének a versenyben a helye, ezt válaszolta: „Nem tehetem meg az esti vetítések közönségével. Ők nem viselnének el ennyi nyomottságot, szorongást.” Ennek az érvelésnek csak látszólag mond ellent az, hogy a fesztivál két legfontosabb díját a balkáni háborúról szóló film kapta. Az éppen divatban van. Arról éppen beszélnek. Cselekvés helyett megnyugtatja a lelkiismeretet. És mindkét film (különösen Kusturicáé) eléggé szublimált, nem-reális ahhoz, hogy az egzotikumnak kijáró csodálkozással figyeljük.

Ne gondoljuk, hogy csak az átlagnézőre vonatkozik mindez. Az értelmiségi néző (jaj, de kevesen vannak, akik rendszeresen járnak közülük moziba!) valószínűleg öntudatlanul ugyan, de szintén megváltozott. Legtöbbjük elutasítja a szellemi aktivitást egy film nézése közben. „Túl fáradt vagyok.” Eredmény: filmjeink kikoptak az igényes televíziók (ZDF, ARD, Arte) műsoráról is. Vagy az éjszaka közepén vetítik őket. Az európai tévécsatornák vezetőit és műsorszerkesztőit a nézettségi mutatók vezérlik, nem a saját ízlésük. „Egyszer egy évben engedhetem meg magamnak, hogy saját ízlésem szerinti filmet rendeljek” – mondta az egyik francia közszolgálati csatorna, a France 2 játékfilmekért felelős igazgatója a közelmúltban. Az európai filmek egy része, főként a helyi humorra épített vígjátékok típusa sohasem kerül a határokon kívülre: kizárólag a helyi mozi és tévéközönség számára készül.

Másik részük koprodukció, ekkor nagyobb esély van a több országban való megjelenésre. Szinte mindenütt a tévé a fő finanszírozó: ez egyrészt aránylag nagy anyagi biztonságot jelent, hiszen Franciaországon kívül sehol sem lehet a helyi mozikban hasznot hajtó filmet csinálni; másrészt a tévé diktátumát magukon hordozó filmeket eredményez: a tévé nem rendel akármit. És a nézők történeteket akarnak látni. Nem óhajtanak erőfeszítést tenni azért, hogy a mögöttes tartalmakat, a meg nem jelenő gondolatokat megfejtsék.

A történet teljességgel visszanyerte uralkodó szerepét. (Erről már írtam két évvel ezelőtt Cannes-ból, Filmvilág 1993/9. A tendencia azóta csak erősödött.) Szinte nincs már film jól elmesélhető, világos, klasszikusan építkező történet nélkül. Az agg mester, Manuel Oliveira talán az egyetlen kivétel, aki ellene szegül ennek az iránynak: csúfosan ki is fütyülték a bemutatón. És hiába briliáns a rendezés, a technikai színvonal, a trükkök és díszletek Jeunet és Caro filmjében: szinte mindenki egyetértett abban, hogy a film nagyon nehezen bemutatható a világban kusza, nehezen megfejthető és követhető története miatt. A „történet” itt természetesen nem a „kaland” jelentésében értendő: Odüsszeusz balkáni utazása éppúgy belefér, mint a Carrington szavakkal alig megfogalmazható, hajszálvékony belső történései, vagy Jarmusch Halott emberének képzeletbeli útja az erdőben. A drámai szerkezet a klasszikus (színházi) dramaturgia szabályai szerint épül: világosan felépített expozíció, kifejtés, a végén katarzis. A rendező látványos eszközei: különös beállítások, hosszú kocsizások, hangulati leírás, a történet-melletti elemek hangsúlyozása, elkalandozás a történtetmeséléstől – háttérbe szorulnak. Igaz: a tévé tenyérnyi képernyőjén a képi elemek, a szándékosan sötétben hagyott részletek, a lassú kameramozgások által felfedett látszólag mellékes események nem érvényesülnek. Háttérbe szorul a rendező is? Nem, csak munkájának hangsúlyai máshová tolódnak.

A történet szereplői kerülnek előtérbe. Szinte nincs olyan film, amelyik ne a szereplők felől közelítené meg a történetet. Vagyis a szereplők belső logikáját követi a történet, az elbeszélés, és nem – mint néhány évtizede jónéhány rendezőnél – az alkotó(k) szócsöveként nézeteik kifejtését szolgálja. A filmek nem helyzetek sorából álló láncolatok, hanem az egyes szereplők jelleméből, helyzetéből, indítékaiból, összecsapásaiból és kiengesztelődéseiből álló történetek. Ez még abban az esetben is igaz, amikor – mint Ken Loach spanyol polgárháborús filmje esetében – a szereplők egy-egy nézet (néha eléggé sematikus) képviselői. A rendező nem távolodik el figuráitól, és nem távolítja el tőlük a nézőt. Sőt, a Föld és szabadság közönségsikere a jó példa: egy alapvetően szocreál történet mennyire átélhetővé válik a néző számára, ha figurái élőek, belülről, sokféle oldalról ábrázoltak.

Mindez kicsit iskolásan hangozhat, de éppen a televízió – a televíziós sorozatok – tanították meg a nézőt, hogy az eddigieknél is jobban azonosulni akarjon a vásznon/képernyőn látott emberekkel. Ha nem tud velük azonosulni, ha nem szereti őket, kapcsolgatni kezd vagy a moziból megy ki. Ha pedig a néző átkapcsol egy másik csatornára, esik a nézettség, elégedetlenek a hirdetők, elcsapják a tévészerkesztőket stb. Kemény világ ez, nagyon szigorú szabályokkal. Aki nem hajlandó megfelelni neki, kikopik belőle – mint például Godard, aki ugyan gyártja még esszé-filmjeit, de csak hajdani hírneve és maroknyi, rettenthetetlen híve okán. És felnőtt a rendezőknek egy új generációja, őket már nem az erkölcsi vagy politikai felelősségérzet mozgatja. Nagyon jellemző erre az, amit Kusturica a díjátadáson mondott: „Az egyetlen dolog, amiért filmet csinálok, hogy minél többen szeressenek engem. Így most én is szeretem önöket.”

És velünk mi lesz? – kérdezem, és ezzel fel kell adnom látszólagos objektivitásom, és hangsúlyozni kell, hogy itt egy magyar filmrendező, és egy (botcsinálta) filmdiplomata-féle írását olvassák, aki az utóbbi időben megpróbál magyar filmeket nemzetközi koprodukcióban világra segíteni, illetve megpróbál magyar filmeket fesztiválokra küldeni. És ellentétben azzal, amit magabiztosan nyilatkozni szokott, mélységes szorongással figyeli filmjeink margóra kerülését. Azt, hogy még a legtehetségesebb, legsikeresebb munkák is kívül kerülnek a nemzetközi mozivilág fősodrán. Szabó Ildikó, Szász, Gothár: számtalan fesztiválsikerrel a hátuk mögött azt kell mondani: „nincsenek benn a döntőben”. A centenáriumra jónéhány luxuskiadvány jelent meg a világban. A hatvanas-hetvenes években ezekben a filmtörténetekben rendszeresen jelen vagyunk. A nyolcvanas évek közepétől csak elvétve látunk magyar neveket. 1990-től szinte semmit. A Larousse-lexikon szerkesztőjének – nagyon szereti a magyar filmet – az új kiadáshoz eszébe sem jutott az új nevekről adatokat kérni. „Nagyjainkat” – Jancsó, Makk, Szabó – még ismerik, de hát ők évek óta hallgatnak. A többiek megrekednek a filmklubok és az éjszakai filmműsorok kategóriájában. Jó, tudom, túlzok: én is sorolhatnék egy tucatnyi nevet, akik egy-egy filmjükkel jelen vannak a világban. És a fesztiválok is olyanok, mint az olimpia: nem a győzelem a fontos, hanem a részvétel. De azért egy Wenders, egy Kieslowski, egy Kusturica, egy Angelopulosz győzelme fényévre került tőlünk. Az a poszttarkovszkijánus stílus, melybe az elmúlt évek magyar filmjei egyre inkább beleragadtak (és amely oly kedves a hazai kritikának is), ma már hidegen hagy külföldi kritikust és nézőt egyaránt. Nem érdekli őket a lepusztult udvarok, a kietlen mezők, a roskadó házak, a rosszul öltözött, csúnya nők és férfiak látványa. Nem érdekes már az abszurd világ esztétikailag és politikailag korrekt ábrázolása. Nem hat meg senkit a szenvedés, a konyhaszag, a paprikáskrumpli, nem kíváncsi arra, hogy a rendezőnek rossz kedve van a világtól, melyben nem tud eligazodni és eligazítani sem, és az sem, hogy reménytelennek tartja azt. Igen, a néző büszkén konzervatív. Nem kell szégyenkeznie: mostanra elmúlt a forradalmak kora. Legalábbis egyelőre úgy tűnik, elmúlt. A néző átlátható világot akar, érzelmeket, szépséget. A mozi ingája – amely egy évszázada az olcsó vásári látványosságtól indult, valamikor a hatvanas években lendült ki az irodalom és filozófia felé –, úgy látszik, egy évszázad elmúltával vissza kell térjen kiindulópontjára. Kelet-Közép-Európában még mindig valahol félúton tart. Esténként a Cannes-i szállodaszobában a most megjelent forgatókönyv-kötetet olvasom. Bocsássatok meg, barátaim, harcostársaim: reménytelen olvasmány. Túl jók vagytok. Túl irodalmiak. Úgy értem: túl közel vagytok a modern irodalomhoz. Túl komolyan veszitek magunkat. Lehet, hogy egy-kettő, ha elkészül, majd éppen belefér a nagy fesztiválok mellékszekcióiba. A televíziók éjfél utáni programjába. Majd kritikusaink dicsérő szavakat ejtenek róluk. És mi magunk között tudni fogjuk róluk, mennyire értékesek. De ennyi, és nem több.

Igen, vitáink során ilyenkor szoktak áthárító-mechanizmusaink belépni. Kiváló áthárító-mechanizmusaink vannak. Ilyenkor szoktuk szidni a pénztelenséget, a stúdiókat, az Államot, az MMA-t, egymást. Ilyenkor szoktuk lázasan keresni a struktúrák megváltoztatásának lehetőségeit. Ráadásul érveink sok esetben valósak, és ezért többnyire meg is nyugtatjuk magunkat. Ráadásul annyiszor támadnak érdemtelenül minket. És reménykedünk: talán majd legközelebb jobban sikerül…

Van a filmeknek egy műfaja, amelyet reménytelen lenne Magyarországon elkészíteni. A Jurassic Park, vagy éppen a Schindler listája ilyen. Nem érdemes gondolkodni róla, sose lesz rá pénz. De tavaly Cannes-ban nagydíjat nyert egy amerikai film, néhány helyszín, mai történet, pár színész. Igaz, egyikük sztár volt (Travolta), igaz akkoriban éppen nem „bankable”, ahogy a producerek mondják, vagyis a bankok nem nagyon adtak nevére pénzt. A Ponyvaregény „csak” attól jó, hogy tehetséges: jó a forgatókönyve, jók a színészek, pontos a ritmusa, éppen annyi irónia és erőszak van benne, amennyi kell: akár nálunk is elkészülhetett volna. Csak éppen pontos hatásmechanizmusokkal dolgozik, pontosan megcélzott közönségnek, komoly próbavetítések tapasztalatai vannak mögötte. Tegyük szívünkre kezünket: melyikünk ismeri ezeket a hatásmechanizmusokat, és melyikünk tudja alkalmazni őket? Mikor gondolkodtunk azon, hogyan lehetne a legfontosabb mozibajáró réteget, a fiatalságot megcélozni egy-egy filmünkkel? Hol vannak a forgatókönyv-írók (sokszor forgatókönyv-gyárosok), akik képesek – és hajlandók – szereplőkben és hatásokban gondolkodni, újra és újra átírva a könyvet? Hol vannak a producerek és forgalmazók, akik hajlandók egy jelenet vagy egy egész film eladhatóságáról vitatkozni, és meg is győzni a rendezőt igazukról? Hol vannak a rendezők, akik hajlandók egy próbavetítés sikertelenségének kitenni magukat, és hol van az a pénz, amellyel egy ilyen vetítés után a film átalakítható? Hol vannak azok a szakemberek, akik egy film reklámkampányát, akár a forgatás előtt még, megtervezik? És hol van az a szemlélet, amely nem házimoziban, amatőrfilmben, magánügyként kezelt történetben és stílusban gondolkodik? (Mert minden más – struktúra, munkatársak, pénz, szerencse – majd ezután jön.)

Amíg nem tudunk ezekre a kérdésekre válaszolni, marad, ami van. Annak a tudomásulvétele, hogy itt – Kelet-Közép-Európában – ma más időszámításban gondolkodunk, mint a világ. Hogy itt múlt idő van.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1995/08 15-17. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=918