KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
   2008/február
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• Schubert Gusztáv: Delbert Mann (1920–2007)
MAGYAR MŰHELY
• Schubert Gusztáv: Kritikus tömeg Szemle előtt
• Muhi Klára: A másik Delta Beszélgetés Mundruczó Kornéllal
• Horeczky Krisztina: Készenlétben Beszélgetés Zsótér Sándorral
TIM BURTON
• Varga Zoltán: Denevérraj a fenyőfából Tim Burton, az animátor
• Strausz László: A londoni borbély Sweeney Todd
HÉT FŐBŰN
• Mátyás Győző: A legyilkolt remény Hét főbűn: Hetedik
• Darab Zsuzsa: Pop, tabu, satöbbi A hét főbűn a televízióban
DOVZSENKO
• Geréb Anna: Gúzsba kötött lírikus A Dovzsenko-rejtély
• Geréb Anna: A kis testvér figyel Dovzsenko-dosszié
MOZIPEST
• Békés Pál: A grund városa A Pál utcai fiúk
FESZTIVÁL
• Baski Sándor: Nyelvében él Anilogue
• Hámori György: Szex, erőszak és humor Beszélgetés Bill Plymptonnal
• Szíjártó Imre: Így jönnek Elsőfilmesek Kelet-Közép-Európában
KRITIKA
• Stőhr Lóránt: Harmadíziglen Kalandorok
• Kolozsi László: Magyar Idol Casting minden
• Csillag Márton: Egér-jaj Macskafogó 2. – A Sátán macskája
• Schreiber András: Gördeszkás generáció Paranoid Park
KÖNYV
• Kelecsényi László: Az eltérített költő Hernádi Gyula és a film
LÁTTUK MÉG
• Ádám Péter: A szkafander és pillangó
• Kolozsi László: Szerelem a kolera idején
• Vajda Judit: Esküvő után
• Harmat György: Papírsárkányok
• Nevelős Zoltán: Charlie Wilson háborúja
• Varró Attila: Ellenséges vágyak
• Kovács Gellért: Michael Clayton
• Klág Dávid: Legenda vagyok
• Géczi Zoltán: A Halál a Ragadozó ellen 2.
DVD
• Nevelős Zoltán: Spagettiwestern-kollekció
• Kovács Marcell: Hideo Gosha filmjei
• Tosoki Gyula: Herkules

             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Fesztivál

Anilogue

Nyelvében él

Baski Sándor

Csak a név új, a fesztivál a régi. Plymptom és Yamakura személyében igazi sztáranimátorok alkották a zsűrit, akik saját műveikkel mutattak példát a mezőnynek.

 

Új nevet kapott a Budapesti Nemzetközi Animációs Fesztivál. Az Anilogue frappáns nyelvi csinálmány – ironikus módon egy nyelvészeti szoftvert illet érte a dicséret –, sugallhatja, a logo utótagból kiindulva az animáció nyelv voltát, de világteremtő képességét is, a görög logosz szó révén. Ha ez így van – márpedig az Anilogue háromnapos intenzív vizuáltripjét végigülve könnyen beláthatóvá válik az evidencia, mely szerint az animáció külön univerzumot képez, önálló szabályrendszerrel (lásd: logika), ahol ezernyi stílus és technika folytat dialógust egymással –, akkor csak ünnepelni lehet, hogy immár ötödik éve nálunk is saját mustrája van a műfajnak.

A tavalyi tizenegy nagyfilm után ezúttal „csupán” hét egész estés produkció kapott helyet a programban, közülük egy már a Titanicot is megjárta (Princess), másikuk éppen a vetítés napján került moziforgalmazásba (Egon és Dönci), harmadikuk pedig már DVD-n is megjelent (Tekkonkinkreet). Igazán exkluzív kínálattal így inkább a jelentősen megizmosodott rövidfilmes szekció szolgált. Az európai alkotások versenye mellett ízelítőt kaphattunk a portugál és észt (báb-) animáció legjavából, külön blokkba kerültek a magyar filmek, és Annecy 2007-es fesztiváljának válogatott munkáit is megnézhettük a Cartoon d’Or-díj tavalyi jelöltjeivel egyetemben. Szokatlan módon mégis két retrospektív vetítés jelentette az Anilogue csúcspontját, Bill Plympton és Koji Yamamura ráadásul nemcsak filmjeikkel képviseltették magukat, de az észt Riho Unttal együtt, zsűritagként is emelték a mustra presztizsét.

 

*

 

Annak tükrében, hogy egyikük stílusát sem az egyszerű és szokványos megoldások jellemzik, némileg meglepő, hogy a 26 versenyfilm közül a könnyed és technikai bravúroktól mentes orosz Vécérománcnak ítélték a fődíjat. Konstantin Bronzit filmjében egy vécésnéni felfedezi, hogy van egy titkos hódolója, aki virágokat csempész az asztalára. A kilencpercnyi játékidőt a rejtélyes idegen utáni nyomozás tölti ki, a főszereplő azt gyanítja, hogy csak szórakozik vele valaki: ugyan kinek is kellene egy szürke, vécészagú nő? A szerelem azonban megtalálhat bárkit, bárhol, a zsák ráakad foltjára, hirdeti a rendező, miközben szimpla kontúrrajzokkal is sikerül a főhős érzelmeit kifejeznie. Hétköznapi figurák a sajnálatos módon díj nélkül maradt Horn OK Please című, észak-ír és indiai animátorok együttműködésével készült film szereplői is. Egy bombayi taxisofőr egyetlen napját követhetjük nyomon, kezdve azzal, hogy reggel felébred az autójában, ahol a fiával együtt lakik. A nap folyamán az indiai társadalomnak szinte a teljes keresztmetszete megfordul a kocsijában, miközben gyűl a pénz, amiből egy új járgányt vehetne – ha végül a kimerültsége miatt nem karambolozna. Másnap kezdődik minden elölről, ugyanaz a kényelmetlen ébredés, ugyanabban az ócska autóban, a sztoikus derű mégis megmarad. A film báját fanyar humora és találó karakterei adják: a festett hátterek előtt stop-motion technikával mozgatott gyurma-főhősnek még a borostája is precízen kidolgozott.

A hasonló eszközökkel készített filmek közül az ukrán Nyürgöncök és a horvát Katona érdemel még említést. Előbbi egy helyi népmese feldolgozása, melyben különös, amorf lények keserítik meg egy tisztességes család életét, de a végén a kárörvendő szomszédok járnak pórul. Utóbbi horrormese kerek négy percben egy avatóünnepségről tudósít, ahol az ismeretlen katona szobra életre kel, és miután azt hiszi, hogy a csatatéren van, lemészárolja a közönséget.

Egyén és állam viszonyát dolgozza fel a kafkai ihletésű belga Adminisztrátorok is, az arányok eltorzítására építő, gyerekrajzszerű képekkel. Igor nyúlnak ég a háza, rohan a hivatalba, hogy segítséget kérjen, de az arrogáns ügyintézők levegőnek nézik, papírokat töltetnek ki vele, ide-oda küldözgetik. Egyre kétségbeesettebben bolyong a bürokrácia labirintusában, mígnem egyszer azt veszi észre, hogy rossz ajtón nyitott be, és a pokolba jutott.

Metafora a már több fesztiválon díjazott Bendito Machine is. Narancssárga háttér előtt apró, az egyiptomi ikonográfiából ismerős figurák sziluettjeit látjuk, amint egy különös, mechanikus gépezet előtt hódolnak. A domb túloldaláról érkező rivális embercsoport azonban lerombolja a mitikus óriásrobotot, majd a helyére kerülő modernizált változat köré saját építményt húz fel, és belépőt szed azoktól, akik részesülni akarnak az isteni áldásból. Civilizációk harcáról, a vallások és a hatalom természetéről, na meg az emberi féltékenységről szól a bizarr humorú, ötletes példázat.

Akadt még a mezőnyben több, a szimbólumokat hasonló töménységben adagoló film is – ilyen volt a Mediawave-en már látott Szilencium (Filmvilág, 2007/7.) vagy az apokaliptikus hangulatú Fogy az idő –, közülük a zsűri az Állatok farsangjának ítélte az egyik különdíjat, melyben erotikus fantáziák sorjáznak Camille Saint-Saëns zenéjére. Erősebbnek éreztem a zsűri másik kiemeltjét, A fehér farkast, amely erdő mélyén játszódó szürreális történet. Főszereplője egy kisfiú, aki megszelídít egy nagy fehér farkast, de titkos barátját egy nap apja megöli, hogy legyen mit enniük. A francia Pierre-Luc Granjon sötét hangulatú, expresszív filmje a természettől és az ösztönvilágtól még el nem szakadt gyermeki psziché működését tárja fel.

A közönségdíjat végül, témája miatt talán nem meglepő módon, egy „határsértő” alkotás vitte el: a Soha úgy, mint legelőször animált riportfilm, melyben három különböző korú és hátterű ember idézi fel első szexuális élményét. A képek csak lazán követik a beszélők történeteit, de stílusukban idomulnak hozzájuk – a nagy alkalomig hosszú hónapok alatt eljutó, tétovázó párt például szimpla kontúrvonalakkal rajzolták meg, elmosódó fotórealista hátterekkel; a végeredmény egy precíz, átgondolt és varratmentes műfaji ötvözet.

 

*

 

A közepesen erős versenyprogramban ezúttal is szinte minden stílus képviseltette magát, az alkotók – bár sokan még pályájuk elején tartanak – magabiztosan használták a választott technikákat. Egyikük sem vethető azonban össze Koji Yamamurával, aki az animáció nyelvének minden dialektusát hibátlanul beszéli, emellett igazi vizionáriusként bármilyen alapanyagból képes autonóm világot teremteni. A „valóság” látszólag kevéssé érdekli, nehéz lenne társadalmi vagy politikai szempontokat felfedezni a filmjeiben, kizárólag fantáziában utazik, ihletet az álom és a tudat különleges – hol humoros, hol ijesztő, de mindig bizarr – bugyraiból merít. Az Anilogue retrospektív válogatása Yamamura húszévnyi pályáját teljes egészében lefedte, a 87-es Vízillúziótól egészen 2007-es Kafka-adaptációjáig. A bemutatott alkotások mindegyike kézműves-technikával készült: gyurma, festék, vonalrajz, 3D, stop-motion, fotó, cell-animáció és még ki tudja, mi minden szerepel a repertoárjában. Filmjei elsősorban vizuális játékok, szabad asszociációs gyakorlatok, ahol különböző tárgyak és élőlények (sokszor szokatlan külsejű halak) oldódnak egymásba; ilyen a Vízillúzió, a Füge, a Perspektíva-doboz, a Képzelet vagy a Darabok. Ezektől a Gyerekvár vagy a Bavel könyve csak annyiban különbözik, hogy tartalmaz némi narratív kiindulópontot. Utóbbiban egy testvérpár rejtélyes könyvet talál az utcán, amely beszippantja őket egy rémálomszerű világba, míg az előbbiben egy csecsemő szemével látjuk, ahogy életre kelnek a szoba tárgyai – a lényeg mindkettőben a metamorfózisok kreatív megjelenítése. A 2002-es Fej-hegyben azonban már a történet sem érdektelen. A rakugo jellegű, shamisen kísérettel aláfestett balladában egy embernek, aki még a gyümölcsmagot is megeszi, mert sajnálja eldobni, egy apró cseresznyefa nő a fején. Hiába vágja le, visszanő mindig, sőt egy idő után piknikező emberek jelennek meg a tövében. Az abszurd mese végül, méltó zárásként, egy Eschert idéző vizuális megoldással önnön farkába harap.

Yamamura legutóbbi műve, a 21 percével a rövidfilmes kereteket feszegető Franz Kafka: Egy falusi orvos talán már annak a jele, hogy a japán mester egységesebb (és hosszabb) történetekben kezd gondolkodni. A váltás mindenesetre nem éles, itt is ugyanazokat a rá jellemző szürreális és groteszk hangulatokat szállítja, „látomásos animációja” ráadásul mintha eleve arra lett volna rendeltetve, hogy egy Kafka-novellát a képek nyelvére ültessen át vele. A nagy ötlet ezúttal az, hogy nem csak a teret, de szereplők alakjait is eltorzítja, hol a fejük, hol a lábuk nyúlik meg, miközben a kép többi eleméhez képest a mozgásuk – és így maga az idő is – irreálisan felgyorsul vagy lelassul. A látvány pont annyira rendkívüli, mint az, hogy egy nipponi animátor, az állítólagosan létező kulturális távolságot ignorálva, éppen egy múlt századi, kelet-európai íróban találjon rokon lélekre.

 

*

 

Az amerikai Bill Plympton sem kisebb mestere a szakmájának, igaz, ő csak egyetlen ágát műveli az animációnak, de azt felsőfokon. Az alkotáshoz csupán ceruzára és papírra van szüksége, filmjeiben minden képkockát saját kezűleg rajzol meg (ez munkatempóját tekintve 30 ezer rajzot jelent évente), teljesen egyedül dolgozik – ebben is hasonlít Yamamurára –, csak a színezést és a hangot bízza másra. Ha úgy tetszik: auteur, de olyan, akitől távol állnak a világmegváltó szándékok, mindössze szórakoztatni és hatni akar, ennek érdekében képi gegek tucatjait zsúfolja mindegyik filmjébe. Ilyen egyik első nagy sikere, Az arcod (1987), amelyben egy éneklő ember feje bizarr transzformációkon esik át, de a 25 tipp a leszokásra (1989) sem több abszurd ötletek füzérénél. Az Őrkutyában (2004) és folytatásában, a Kísérőkutyában (2006) egy imádnivalóan ronda eb próbálja teljesíteni kutya-kötelességét, azaz vigyázni az aktuális gazdára, de lelkesedése és jó szándéka ellenére ez mindig az utóbbi halálával végződik.

A fesztivál egészestés szekciójában szereplő Égnek állban (Hair High, 2004) benne van a Plympton-rövidek minden védjegye, miközben az eszelős ötlet-petárdák a 80 percnyi játékidő végére sem vesztik el hatóerejüket. Az ötvenes években játszódó film tulajdonképpen a Grease világának átültetése a Plympton-univerzumba, a színhely pedig a mai tinifilmekből is unásig ismert, szigorú hierarchiák által szabályozott, vastag nyakú quaterbackek és üres fejű cheerleaderek uralta középiskola, az életre szóló traumák elszenvedésének terepe. A történet is a szokásos „a népszerűtlen fiú esete a bálkirálynővel” klisére épül, de ezt egy Tim Burton-i csavar és a burleszkjelenetekbe torkolló, menetrend szerinti kitérők jótékonyan felülírják. A humor, ahogy Plymptonnál mindig, zsigeri, az emberi testtel, és a hozzá fűződő tabujainkkal játszadozik – itt a láncdohányos tanár a szó legkonkrétabb értelmében köpi ki a tüdejét, hogy utána a főszereplő, anatómiai ismereteit latba vetve, visszagyömöszölje azt a száján keresztül. Mindez annyira blőd, hogy már nem is gusztustalan. Ecce homo, mondja az animátor, lám: hús, vér, bél és csont vogymuk; borzongás helyett mégis nevetünk – saját halandóságunkon. Ez a plymptonizmus legnagyobb bravúrja.

 

*

 

Az idei nagyfilmes kínálat tanulsága, hogy az imponáló technikai tudás mellé önkontroll is szükségeltetik, az arányok figyelmen kívül hagyásának szabadsága csak a pár perces animációknak jár. A magyar Egon és Dönci alkotóinak persze elnézhető, hogy teljes értékű film helyett egy CGI-prezentációt készítettek, ők a 3D hazai úttörői, érthető a büszkeségük, amellyel megmutatják és felsorolják, hogy mi mindenre képesek, akár otthon, a sufniban is.

A japán Tekkonkinkreet amerikai születésű direktorának, Michael Ariasnak aligha van szüksége arra, hogy tudásával kérkedjen, hiszen speciális effektus-szakértőként már letette a névjegyét. Első saját filmjének küllemében nem is lehet kifogásolhatót találni, ellenkezőleg: a hagyományos anime-stílust 3D-s hátterekkel ötvöző látványvilág bámulatos mestermunka. A történet helyszínéül szolgáló sosemvolt metropolisz, Treasure Town az utolsó pagodatetőig kidolgozott, nem hasonlít semmilyen létező városhoz, mégis jellegzetesen japán. Benne él a két gyerekfőhős, a beszédes nevű Fekete és Fehér; utcagyerekek, akiket mély, szinte spirituális barátság köt össze. A konfliktust a kívülről érkező, a régi városrészt lerombolni akaró jakuzák okozzák, az akció azonban csak a felszín, a Tekkonkinkreet inkább állapotfilm, kontemplatív filozofálás a változás természetéről és a barátságról, a jin-jang szimbolika jegyében. Arias ott követi el a hibát, hogy beleszeretve a saját maga által teremtett szentimentális hangulatba, dagonyázni kezd a spleenben, így végül nem tudja kikerülni az önismétlés és a sulykolás csapdáit.

A mértékletesség hiányzik a koreai Aachi & Ssipakból is, mely állítás persze vitatható, mert a film célja éppen az ízlésbeli határok látványos áthágása. Mégis, hiába tűnik papíron nyerő képletnek vígjáték, akció, sci-fi és abszurd antiutópia kontroll nélküli vegyítése, ha a játékidő utolsó harmadára a deklarált infantilizmus zsibbasztóan unalmassá válik – hogy ennek nem kell feltétlenül így történnie, arra éppen az Égnek áll szolgálhat példaként. Az animáció színvonalát mindez persze cseppet sem csorbítja, az alkotók nem csak a 3D-s háttereket ötvözték a kétdimenziós figurákkal, de egyaránt merítettek a keleti és a nyugati rajzfilmek stílusából is.

A dán Anders Morgenthalerre viszont, aki már a legelső Anifesten is szerepelt, Princess című filmje alapján talán túlságosan is hatással volt a mangák és animék sokk-esztétikája. A kiugrott pap története, aki bosszút áll húga haláláért a pornóipar irányítóin, csak ürügynek tűnik egy kiadós vérfürdőre, és ettől, a főszereplőhöz hasonlatosan, maga a film is álszent lesz, morális alapállásának hamissága pedig lelepleződik.

Az Égnek állon kívül így egyedül Marjane Satrapi önéletrajzi ihletésű Persepolis-a (Filmvilág, 2007/12.) volt képes rá, hogy a választott technika maradéktalan kiaknázása mellett, egyensúlyban tartsa képi megoldásait és a történetet, és mellesleg demonstrálja, hogy az animáció nyelve a legalkalmasabb a belső érzelmi világ megjelenítésére.

Hét filmből két maradandó alkotás és négy technikailag perfekt munka – a De Profundis festményanimációját fedje a feledés megérdemelt homálya –, ez még mindig vállalható arány, a sztárvendégekkel megerősített rövidfilmes szekciót is figyelembe véve pedig nyugodtan elmondható, hogy az Anilogue méltónak bizonyult új nevéhez.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2008/02 44-46. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=9266