KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
   2008/február
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• Schubert Gusztáv: Delbert Mann (1920–2007)
MAGYAR MŰHELY
• Schubert Gusztáv: Kritikus tömeg Szemle előtt
• Muhi Klára: A másik Delta Beszélgetés Mundruczó Kornéllal
• Horeczky Krisztina: Készenlétben Beszélgetés Zsótér Sándorral
TIM BURTON
• Varga Zoltán: Denevérraj a fenyőfából Tim Burton, az animátor
• Strausz László: A londoni borbély Sweeney Todd
HÉT FŐBŰN
• Mátyás Győző: A legyilkolt remény Hét főbűn: Hetedik
• Darab Zsuzsa: Pop, tabu, satöbbi A hét főbűn a televízióban
DOVZSENKO
• Geréb Anna: Gúzsba kötött lírikus A Dovzsenko-rejtély
• Geréb Anna: A kis testvér figyel Dovzsenko-dosszié
MOZIPEST
• Békés Pál: A grund városa A Pál utcai fiúk
FESZTIVÁL
• Baski Sándor: Nyelvében él Anilogue
• Hámori György: Szex, erőszak és humor Beszélgetés Bill Plymptonnal
• Szíjártó Imre: Így jönnek Elsőfilmesek Kelet-Közép-Európában
KRITIKA
• Stőhr Lóránt: Harmadíziglen Kalandorok
• Kolozsi László: Magyar Idol Casting minden
• Csillag Márton: Egér-jaj Macskafogó 2. – A Sátán macskája
• Schreiber András: Gördeszkás generáció Paranoid Park
KÖNYV
• Kelecsényi László: Az eltérített költő Hernádi Gyula és a film
LÁTTUK MÉG
• Ádám Péter: A szkafander és pillangó
• Kolozsi László: Szerelem a kolera idején
• Vajda Judit: Esküvő után
• Harmat György: Papírsárkányok
• Nevelős Zoltán: Charlie Wilson háborúja
• Varró Attila: Ellenséges vágyak
• Kovács Gellért: Michael Clayton
• Klág Dávid: Legenda vagyok
• Géczi Zoltán: A Halál a Ragadozó ellen 2.
DVD
• Nevelős Zoltán: Spagettiwestern-kollekció
• Kovács Marcell: Hideo Gosha filmjei
• Tosoki Gyula: Herkules

             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Fesztivál

Elsőfilmesek Kelet-Közép-Európában

Így jönnek

Szíjártó Imre

Mifelénk az elsőfilm fogalma a nemzeti kultúra hatalmi viszonyainak összefüggéseiben értelmezhető leginkább. Debütáns-körkép a térségből rendszerváltások, átalakulások után.

 

Talán valóban létezik az elsőfilm fogalma, hiszen az utóbbi években szabályos intézményrendszer épült köré: a nemzeti filmszemléken a bemutatkozó filmeseknek saját díjuk van, néhány országban elsőfilmes fesztiválok léteznek, vannak nemzetközi rendezvények, amelyek hasonló filmeket mutatnak be. Az úgynevezett bemutatkozó filmek néhány országban és bizonyos időszakokban szabályosan megszaporodnak: a 26. koszalini Elsőfilmes Fesztiválról az idén a hazai termés nagy mennyisége miatt kimaradtak a külföldi filmek. A tíz egész estés és a 49 kisjáték-, dokumentum- és animációs film puszta létezése azt mutatja, hogy a pályakezdőkre jó idők járnak Lengyelországban. Valami ilyesmit fejtegetett a kerekasztal-beszélgetések egyikén az egyik zsűritag is. Soha nem volt ilyen könnyű a fiatalok helyzete az elmúlt időszakban – mondta –, egyébként pedig tessék megharcolni a projektekért.

Az elsőfilmes rendező szókapcsolatot a közhasználat azonban talán szűkebbre veszi, mint a koszalini szervezők. Minden jel arra mutat, hogy az úgynevezett egész estés, fikciós, moziban bemutatott munkák jelentik az alkotói pálya mércéjét, vagyis a gyakorlat tulajdonképpen egy forgalmazási konvenció alapján ítéli meg egy-egy rendező helyét és jelentőségét. A szubkulturálisnak is mondható Koszalin egyik díjazottja megegyezett a fősodorból kiszorultak által állandóan támadott 32. Lengyel Játékfilmszemle elsőfilmes kategóriájának nyertesével. Néhány ország nemzeti filmszemléjén a dokumentaristák és a kísérleti filmesek az egész estések árnyékában szerepelnek (Szlovén Filmek Fesztiválja, Magyar Játékfilmszemle), másutt az off program létrejöttéért, majd reménybeli önállósodásáért folyik a harc (Lengyelország). Az állami támogatás kizárólagosságának megszűnése, a források differenciálódása, a nemzetközi pénzek megjelenése és a filmcsinálás technikájához való hozzáférés terjedése együttesen sem volt képes megtörni a moziműsor kétórás rendjének egyeduralmát, és ez a fiatal filmcsinálókat – de legalábbis állami papírral ellátott és a partvonalon belülre törekvő csoportjukat – a másfél órás formátum felé tereli. Az elsőfilm ebben az összefüggésben a fiatalok pacifikálásának egyik tere, és a véleményvezérektől érkező biztatások (legyetek frissek, kísérletezzetek csak nyugodtan) tulajdonképpen az elvegyülésre hívnak fel.

A kelet-közép-európai régióban lezajlott ugyan néhány palotaforradalom az elmúlt szűk két évtizedben, de ezek nem érintették a dolog lényegét: nagy a fiatalok tülekedése az elsőfilm megvalósításának lehetőségéért. Ki-ki a maga módján vívja meg a harcát az első nagyjátékfilmért: Antal Nimród szélesíti a saját játékterét, Fliegauf Benedek mindig is középre igyekezett, a „szlovén tavasz” alkotói viszont a 90-es évek végén egyszerűen nem radikalizálódhattak. A fiatal szlovén rendből kivonulni nem volt lehetséges a törékeny nemzeteszme megsértése nélkül, a szembenállás tehát csupán néhány csúnya szó bátor kimondásáig terjedt. A „szlovén tavasz” tulajdonképpen válasz volt az állami filmipar válságára: szociális érzékenységgel előadott, minimálköltségvetéssel készülő, visszafogott mozgóképes eszközrendszert használó filmek készültek. Az alkotógárda tagjai közül jónéhányan nem szakmabeliek voltak, a filmek közül több pedig a kívülállás vagy éppen a programos amatőrizmus szellemét hordozta – az Üresben társ-forgatókönyvírója és a Tej és kenyér rendezője, Jan Cvitkovič nem végzett főiskolát, Az utolsó vacsora, A francba!, a Pornófilm és még néhány további társuk mind valamilyen módon változatok voltak a partizán filmcsinálásra. A „szlovén tavasz” mozgalmának ellentmondásos jellegét éppen kettészakadása bizonyítja a legjobban: vezéralakjai (Janez Burger és Jan Cvitkovič) a felszínen és a következő munka esélyesei között maradtak, az okkal, de célt tévesztett módon lázadók pedig ugyan a film közelében dolgoznak, de adósak a folytatással, azaz a vízválasztót jelentő második filmmel. Valami ilyesmi történt a szlovák Juraj Bindzárral is (első filmje a Vidéki blues, 1990).

A fentiekben hivatkoztunk néhány, az elsőfilmesekkel kapcsolatos adatra, amelyeket szívesen idéznek a mindenkori filmszemlék alkalmával, bizonyítandó a nemzeti filmgyártás életképességét és a fiatalok előtt álló lehetőségek meglétét. A hasonló számsorok egyszersmind megmutatják az elsőfilmek helyét és arányát az egyes években és időszakokban. Az évente egy, két, esetleg három filmet előállító szlovák filmgyártásban, amelyet több elemző nemlétezőnek ír le, a 90-es évek első felében nyolc elsőfilmes rendező mutatkozott be. Közülük belátható időn belül egyedül Martin ©ulík jutott el a második filmjéig – egyébként ezt a másodikat tekintik valóban figyelemre méltónak (Minden, amit szeretek, 1992). Az évente öt-hat filmre berendezkedett horvát filmgyártásból az idei pécsi Moveast fesztiválon egyetlen elsőfilmes versenyzett (Branko Iątvančić: A mocsár szelleme). Lengyelországban 1993 óta érzékelhető a jelenlétük, amikor a bemutatott filmek negyede volt debütáló alkotás. A 2001-es és a 2002-es gdyniai fesztiválra tizenkettő, illetve hét elsőfilm került be, a 2006-os szemlén tizenkét elsőfilm szerepelt, a 2007-esen huszonkét filmből hat. Az elmúlt tizenöt évben tehát mintegy félszáz rendező indult el a pályáján, vagy legalábbis nagyjából ennyien rendeztek úgynevezett elsőfilmet. Többségükben a filmes felsőoktatásból kikerült alkotókról van szó, akik közül néhányan, felismerve és megszenvedve a hivatalos terjesztés mostoha viszonyait, eljutottak az alternatív forgalmazási rendszer megalapításának küszöbére: Przemysław Wojcieszek A bombáknál hangosabban című filmje forgalmazásához maga kezdett hozzá, megjegyezhetjük, nem nagy sikerrel, ami az elsőfilm és a fiatalok kérdését újra csak a nemzeti kultúra hatalmi viszonyainak összefüggésébe helyezi. Megtörtént ugyanakkor az is, hogy elsőfilmes munkát multiplexben forgalmaztak. Arról az Ediről van szó (rendezte Piotr Trzaskalski), amely a lengyel filmek 1990 utáni nézettségi listájának harmincadik helyét foglalja el a maga négyszázezren felüli nézőszámával – ez a magyar arányokat tekintve százezres nézőszámot jelentene, azaz óriási sikernek számít, különösen ha arra gondolunk, hogy visszafogott eszközökkel előadott, hajléktalanokról szóló történetről van szó. Az elsőfilmesek tömeges megjelenése és a rendszerváltás okozta sokkból való lassú kigyógyulás tehát összefügghet, noha a gyártás mennyiségi mutatóinak csökkenése természetesen a fiatalokat sújtja a legjobban. A válság az itt szóba hozott országok közül Bulgáriát érinti a legjobban és időben a legtovább. 2006-ban két régi motoros szerepelt elsőfilmesként (Ivan Cserkelov és Vaszil Zsivkov), ami azt jelenti, hogy tavaly Bulgáriában nem volt olyan, fiatalnak mondható alkotó, aki rendezhetett volna.

Az elsőfilmek nagy száma ellenére Lengyelországban nem beszélhetünk még többé-kevésbé egységes nemzedéki fellépésről sem. A debütánsok mégoly laza intézményesülését – ellentmondásos módon – egyrészt pontosan a nemzedék nagy létszáma akadályozza, másrészt ezek a fiatalok igyekeznek távolmaradni a nevet szerzett alkotók által uralt szakmai csoportosulásoktól, ami szintén a szervezettség ellen hat. Az elmúlt évben még az is megesett, hogy az állami pénzekre történő pályázásból – legalábbis az ígéretek szintjén – kiszálló egyik nagy öreg feldolgozandó témát stoppolt le magának. Legalábbis ellentmondásos, ha a pályakezdők ilyen viszonyok közepette éppen a hivatalos filmgyártás rendszerébe törekszenek. A 90-es évek eleje-közepe óta jelentkező évfolyamok ugyanakkor máris egymásra torlódtak, hiszen alig néhányan készíthették el a második filmjüket. Néhányukat felszívja a televíziózás és a reklám, sokuk többéves várakozás után jut el a következő egészestés projekt megvalósításáig. Bizonyos pályakezdők esetében viszont nemzetközi sikerről is beszélhetünk, hiszen például Sławomir Fabicki 2001-es kisjátékfilmje, a Férfias ügy a diák Oscar jelöltje volt, Małgorzata Szumowska pedig az európai filmakadémia tagja lett a Boldog ember után. Elsőfilmes pályaelhagyókról is beszélhetünk természetesen, de csak akkor, ha ez a lappangó jelenség nyilvánvalóvá válik, azaz valakiről kiderül, hogy egyetlen úgynevezett nagyjátékfilmet hagyott maga után. A rendszerváltozások után kialakult nemzedéki szakadék ideiglenes áldozatainak felsorolása hosszú listát igényelne, ezért csupán néhány példa: Bollók Csaba pályáján van egy hétéves, nagyjátékfilm-mentes időszak, Xavery Żuławski a diploma megszerzése után tíz évvel, 2006-ban rendezett először (Káosz), Erdélyi Dániel viszonylag korán jutott lehetőséghez, de azóta más műfajokban és szerepkörökben dolgozik. A nagyjátékfilm kizárólagossá tétele és kiemelt helyen kezelése tehát ebből a szempontból is megnehezíti az egyes pályák és nemzeti filmgyártások értékelését. Mindezt persze szemügyre kellene venni a felsőoktatás oldaláról is, hiszen egyfelől kétségtelenül túlképzésről beszélhetünk, legalábbis a finanszírozás és a gyártási kapacitások szempontjából, másfelől viszont a szakma állandó szakemberhiányt jelez. Ha például Szlovéniában nagyon meglódulnak az utómunkák (értsd: egyszerre két vagy három filmen is dolgoznak), akkor a stábok sorban állnak az ország egyetlen vágójáért. A volt Jugoszlávia országai ebből a szempontból egészen különleges képet mutatnak, hiszen az önigazgatás időszakában egyébként is a szövetségi államok szintjén folyó képzést és gyártást az ország megszűnése után az utódállamok örökölték meg, hogy aztán a kétmilliós Szlovénia vagy az ötmilliós Bosznia és Hercegovina önálló filmgyártás kiépítésébe fogjon. Az önálló szlovén nemzeti filmgyártás egyébként egy ma már mitologikusnak mondható rajtaütéssel indult: a szlovén filmintézet munkatársai, Jugoszlávia szétesésének küszöbén, órákkal a határok lezárása előtt, egy kamionnal elhozták Belgrádból a szlovén filmörökséget. Az utódországok között mindeközben fejlettnek és tagoltnak mondható együttműködési hálózat létezik, de erről majd később. Egyelőre annyit, hogy az alkotók országváltása sem ritka eset (Branko Đurić Szlovéniába költözött, Martin ©ulík és több szlovák Csehországban dolgozik.)

(Folytatjuk)

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2008/02 48-49. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=9268