KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
   2008/március
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
NEOWESTERN
• Greff András: Új s új lovasok Western a XXI. században
• Klág Dávid: Fals bálványok Jesse James-filmek
• Varró Attila: Fakó horizont Elmore Leonard westernjei
• Nevelős Zoltán: Nyugaton a helyzet Ethan Coen–Joel Coen: Nem vénnek való vidék
OZU
• Karátson Gábor: A tengeri angolna íze Ozu esküvői
MAGYAR KRIMI
• Orosdy Dániel: Angyalföldről szeretettel Tűzvonalban
• Hungler Tímea: Krimiben tudós Beszélgetés Gigor Attilával
• Horváth Antal Balázs: A gravitáció ellenében Beszélgetés a Paráról
• Kolozsi László: A betyár és a becsület Beszélgetés Dobray Györggyel
TELEVÍZÓ
• Deák Dániel: Valóságblöff Pókerarc
FESZTIVÁL
• Báron György: Filmek a Selyemúton Bursa
• Szíjártó Imre: Így jönnek Elsőfilmesek Kelet-Közép-Európában 2.
KRITIKA
• Kovács Marcell: Azonosítás Gyilkos ígéretek – Eastern Promises
• Kovács Marcell: A primadonna és a kisded Nyugalom
• Báron György: Cabiria nappalai Majdnem szűz
• Barotányi Zoltán: A rémség és a szörnyeteg Ellenségem ellensége; A terror ügyvédje
• Győrffy Iván: A világbank elektromos szíve A nagy kiárusítás
MOZI
• Schreiber András: Vérző olaj
• Vajda Judit: Hallam Foe
• Győrffy Iván: Az utolsó óra
• Tüske Zsuzsanna: Juno
• Klág Dávid: Cloverfield
• Parádi Orsolya: Egy bébiszitter naplója
• Alföldi Nóra: A napkirálynő
• Kovács Gellért: A Spiderwick krónikák
• Forgács Nóra Kinga: Mindenképpen talán
• Varró Attila: Rambo 4.
DVD
• Csillag Márton: Balaton retró
• Klág Dávid: Hatalmas szív
• Szalóky Bálint: Nappali őrség
• Pápai Zsolt: Az alvilág királya

             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Ellenségem ellensége; A terror ügyvédje

A rémség és a szörnyeteg

Barotányi Zoltán

Népírtás, kínzás, terrorizmus: az örök gonosz megjelenései két rokon szellemű dokumentumfilm tükrében.

 

Vannak történetek, melyek bár szinte minden részletükben ismerősnek tűnnek, mégsem árt újra és újra elmondani őket. Mert higgyünk bár a gonosz banalitásában, vagy kezeljük őt afféle önmagában való, saját életet élő entitásként, némely megnyilvánulási formái csak nem hagyják nyugodni az embert. Így van ezzel Kevin MacDonald skót rendező is, aki kényszeresen, újra és újra nekiveselkedik a feladatnak. Már előző filmje, a szörnyeteg-zsarnokként is esendő emberről, Idi Aminról szóló Az utolsó skót király is szép nekirugaszkodás volt, tavalyi dokumentumfilmje, az Ellenségem ellensége pedig egyenesen az egyik legnevesebb (hála az egykori médiahisztériának) és legkegyetlenebb náci háborús bűnösnek, Klaus Barbienak a maga gyomorforgató módján is kalandos életét próbálja felvázolni, nem titkolt leleplező szándékkal. A film nem szentel túl sok figyelmet ama szűk két évnek, amikor Barbie élet és halál ura volt Lyonban, ahová a Vichy-féle látszatfüggetlenség két és fél éve után 1942 késő őszén vonultak be a németek, válaszul az észak-afrikai szövetséges partraszállásra s az ottani francia hadsereg és adminisztráció átállására. Nem is véletlen, hiszen ezt az időszakot alaposan feldolgozta Marcel Ophüls monumentális (teljes hosszában majd négy és félórás) dokumentumfilmje, az egykoron Oscarral is jutalmazott Hotel Terminus. Ophüls nem keveset foglalkozott azzal a nyolcvanas években még revelatív ténnyel, hogy a franciák igen nagy hányada passzívan vagy aktívan együttműködött a nácikkal: a kollaboráns Vichy-rezsim (legalábbis kezdetben) széles körű társadalmi elfogadottsággal bírt, a tábornok-államfő Pétaint évekig páratlan kultusz övezte, s maga Barbie sem jutott volna sokra francia segítőtársai nélkül – legyen bár szó a hírhedt titkosrendőrségről, a Milice-ről, a szorgos és készségesen együttműködő francia hatóságokról, vagy a helyi lakosság lelkesen jelentgető elemeiről (ezek persze saját történeti tapasztalatunkból is ismerős sablonok). Ophüls számára ráadásul már akkor is csak ürügyet szolgáltatott a Barbie-per, hogy visszatérjen kedvenc vesszőparipájához – elvégre már 1969-ben feldolgozta dokumentarista stílben Vichy és a kollaboráció történetét. MacDonald számára ezzel szemben egészen más adta az apropót – alighanem persze Irak, meg a modern imperialista politika bűnei, merthogy a Barbie-sztori az ő dokumentumfilmjében sem bővül új elemekkel, legfeljebb a hangsúlyokat tette máshová. Barbie története MacDonald elbeszélésében azt példázza, hogy a „szakértelmet” minden rezsim megbecsüli, a történelem befolyásos formálói pedig, ha átmenetileg fel is támad bennük a lelkiismeret, idővel mindig találnak maguknak fontosabb szempontokat ahhoz, hogy az áldozatok helyett inkább a jól képzett tettesekre pazarolják figyelmüket. Barbie, miután többször is ügyesen megszökött a szövetségesek fogságából, sikeresen kihúzza azt a pár háború utáni évet, amikor még valóban fenyegeti a felelősségre vonás, s hamar új munkaadót talál magának az akkori amerikai titkosszolgálat, a C.I.C. képében. Barbie több szempontból is pótolhatatlan szakember: az elhárítás, a konspiratív információszerzés, a felderítés avatott mestere, kész, bármikor aktivizálható franciaországi ügynökhálózattal rendelkezik, melyet készségesen bocsát új felettesei rendelkezésére, ráadásul valósággal szenvedélye a kihallgatás, az emberek megtörése – a filmben egykori C.I.C.-munkatársai nem is tudják leplezni elragadtatásukat, amint Barbie képességeire terelődik a szó. Hogy eme kihallgatási technikák alatt szadista kínzásokat kell érteni, azt persze akkor is sejtené a néző, ha nem róla, a lyoni hóhérról, a helyi Gestapo (precízen fogalmazva a lyoni SD és a Sipo, a biztonsági rendőrség) parancsnokáról lenne szó, aki ráadásul több ezernyi, egykoron Európát rettegésben tartó, hasonló indíttatású kollégájával összevetve is páratlan eredményességgel működött. Elvégre a sok ezernyi kivégzett, halálra vagy félholtra kínzott, deportált, megsemmisítő táborba küldött áldozat között, az izieu-i gyermekotthon gázkamrába juttatott 44 zsidó bentlakója mellett – hogy felidézzük egyik legfőbb gaztettét – ott találjuk Jean Moulint, De Gaulle jobbkezét, a francia ellenállás formális parancsnokát, akit Barbie állítólag személyesen gyötört halálra. Más kérdés, mint azt a későbbi Barbie-per is bizonyította, hogy egyetlen zsidó kisgyermek és főellenálló sem jutott volna a Gestapo karmaiba, ha francia „hazafiak” (s nem is feltétlen kényszerből) nem sietnek Barbie segítségére. A hóhér múltja néhány évvel a háború után már csak dicséretes antikommunista aktivitás, s mikor kitelik újabb szolgálta, elengedik. A jórészt horvát szervezésű usztasák, német nácik és más szorgos népirtók által használt patkányjáraton át (már Altmannként) megérkezik a festői Bolíviába, ahol – aligha korábbi jóakarói szándékaival szemben – majd három évtizedig látja el pótolhatatlan tanácsaival a helyi biztonsági erőket – minél nagyobb a helyi demokráciadeficit, annál inkább.

Végül túllő a célon: elvbarátai segítségével még egyszer, utoljára átveszi a hatalmat, ám Bolívia, Altmann-Barbie szándékaival szemben, mégsem lesz nemzetiszocialista mintaállam, s bajtársai inkább a kokainkereskedelem monopolizálásában jeleskednek – ám ez súlyos, megbocsáthatatlan hiba. MacDonald értelmezésében Barbie ennek köszönheti végső, megérdemelt balsorsát: amint kiesett az amerikaiak kegyéből, s az új, bolíviai baloldali rendszernek is csak terhére van, már csak egy repülőút választja el a tömlöctől. A Barbie-per ma már történelem – jól elrendezett, teátrális gesztusokkal kísért, látszólag jó szándékú kísérlet a történelmi igazsgtételre, melynek végén a bűnös elnyeri méltó büntetését. Látszólag persze így is történt, s Barbie utolsó nyolc évét (1983-tól 1991-ig) ott töltötte, ahová való, a börtönben – ám a per kínálta társadalmi katarzis elmaradt, s csak még zavarosabbá vált a francia háborús közelmúlt képe, amit néhány évvel később tovább fokozott a Papon- és a Touvier-per (előbbi aktív kollaboránsból utóbb párizsi rendőrfőnökké, sőt miniszterré avanzsált, utóbbi Barbie keze alá dolgozott, mint a chambéry-i Milice egyik vezetője).

 

*

 

A Barbie-per végkimenetelét döntően befolyásolta az az ember, aki már MacDonald filmjében is többször felbukkan, Barbet Schroeder, az előbb Godard mellett, majd Hollywoodban edződött hírneves rendező pedig egy egész estés, néha lélegzetelállítóan izgalmas dokumentumfilmet is szentelt életének (ő amúgy már 74-ben csinált egy apoteózis-szerű propagandamozit Idi Aminról!). Ő Jacques Verges, az utóbbi évtizedek egyik legnagyobb kalandora és legsikeresebb védőügyvéde, afféle igazi Trebitsch, akiről még legközvetlenebb munkatársai sem, a film végén némileg zavarodott nézők pedig végképp nem tudják eldönteni, pontosan kinek és milyen motivációból is dolgozik. Verges egyszerre nagystílű világfi, aki él-hal a jó konyháért és a finom szivarokért, s aki nyolcéves, máig is rejtélyes eltűnése alatt is vissza-visszatért kedves Párizsába egy kis bevásárlás kedvéért. És persze egyben műkedvelő felforgató és rendhagyó baloldali gondolkodó, aki rendes revizionistaként látja és láttatja a történelmet, ami persze meghökkentő és automatikusan vitát provokál. Az életrajz annyira regényes, hogy önmagában is megfilmesítés után kiált, jellemző, hogy a két és fél óra is kevés ahhoz, hogy minden sorsfordulóra kitérjen Schroeder, de azért nagy vonalakban így is megkapjuk a magunkét. Verges francia apa és vietnami anya gyermekeként nő fel a most is francia fennhatóság alatt álló Réunionban (ikertestvére ma is a helyi kommunista párt főtitkára), van tehát alkalma arra, hogy meggyűlölje a gyarmati viszonyokat és a kolonialista gondolkodást. A világháború alatt még De Gaulle katonája (különösen ennek fényében megdöbbentő Barbie későbbi védelme), ám egy évtizeddel később már a gyarmatosítás elleni küzdelem élharcosa, aki határozott politikai karakterű ügyekkel építi hírnevét és karrierjét. Djamila, az algériai terroristalány pere tette igazán híressé (később feleségül is veszi védencét, hogy aztán néhány évre rá el is hagyja őt.)

A film első beszélő feje – a már egy évtizede halott Pol Pot – meleg szavakkal emlékezik meg az ő kedves barátjáról és egykori diákszövetségi társáról. De látjuk ölelkezni Khieu Shamphannal, a vörös khmer-hierarchia fontos és még élő emberével, akit természetesen Verges véd az ellene nemrég indított perben. Verges bőven talál mentségeket a modern kori história legszörnyűbb rezsimjei és terroristái számára. Ars poeticája kifejtésére paradox módon éppen a Barbie-per kínált tökéletes alkalmat. Ezek szerint a tettek, melyekkel Barbie-t vádolják, korántsem egyediek, hanem az imperializmus brutalitásának állandó jellemzői, efféle szörnyűségeket azóta is tömegével követnek el a világban, s Franciaország maga sem nézett szembe saját gyarmati háborúinak véres örökségével. Ebből a történeti revizionista szempontból persze a holokauszt sem egyedi esemény, hanem csupán egyike a folyamatosan ismétlődő genocídiumoknak, melyek fő felelőse, elkövetője, elősegítője a liberális, demokratikus Nyugat (éppen ezért a Verges által gyűlölt Izrael államnak, az imperializmus előretolt védőbástyájának nincs létjogosultsága, ellene pedig bármely eszköz bevethető). Különben is, Barbie csupán parancsra cselekedett, ráadásul franciák hathatós segítségével – s Verges nem is mulasztja el, hogy megvilágítsa a Barbie-per „valódi” hátterét: csupán Mitterrand akkori elnök próbálta feledtetni a saját aktív kollaboráns múltját. A Verges által védett neves személyek névsora lenyűgöző, többek között Carlos (az ő esetével bőven foglalkozik Schroeder), Milosevic, számos véreskezű afrikai diktátor, és kis híján Szaddám Huszein is – azt hiszem, már ez is hősünk a maga nemében hibátlan ízlését dicséri. Schroeder filmje még azt az értelmezést is megengedi, hogy Verges évtizedeken át afféle jó kettős ügynökként a francia elhárítás szolgálatában állt, s ez már végképp beültet minket a ringlispílbe – hiába, ő mégiscsak egy igazi Trebitsch.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2008/03 52-53. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=9304