KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

   
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
   2009/november
ANGER APOKALIPSZISE
• Kecskés Péter: Haragos Apokalipszis Kenneth Anger
PÓKERMOZI
• Schreiber András: A nagy beetetés Tévépóker
AMERIKAI ÁLMOK
• Jankovics Márton: Kertvárosi titkok Született feleségek
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• Pintér Judit: Tullio Kezich (1928–2009)
• Schreiber András: Bujtor István (1942-2009)
AMERIKAI ÁLMOK
• Vörös Adél: Álommunkák A kertvárosi Amerika
• Barotányi Zoltán: Henyék, lúzerek, Szuburbia Amerika hátsóudvara
PÓKERMOZI
• Deák Dániel: Flush back Pókerfilmek
AZ ISMERETLEN BERGMAN
• Pápai Zsolt: Nők, lelki tájban Robert Altman Bergman-trilógiája
• Gelencsér Gábor: Ördög és pokol Korai Bergmanok
• Tüske Zsuzsanna: Stockholmi randevú Ingmar Bergman: Ez itt nem történhet meg
FORMAN
• Zalán Vince: Sem hazugság, sem utópia Miloš Forman cseh tetralógiája – 3. rész
FRANCIA ÚJHULLÁM
• Dargay Marcell: Lőj a zongoristákra! Az újhullám zenéje
• Jancsó Miklós: Ó, a Nouvelle Vague!
MAGYAR MŰHELY
• Palotai János: Szerencsés ember a felvevőgéppel Beszélgetés Pados Gyulával
FESZTIVÁL
• Wostry Ferenc: Holdonjárók Cinefest 2009
KRITIKA
• Báron György: Történelem félárnyékban Mészáros Márta: Utolsó jelentés Annáról
• Reményi József Tamás: Érintő Mátyássy Áron: Utolsó idők
KÖNYV
• Baski Sándor: Pánik helyett Stachó László – Molnár Bálint: A médiaerőszak
MOZI
• Nevelős Zoltán: The Brothers Bloom – Szélhámos fivérek
• Schreiber András: Egy kurtizán szerelmei
• Parádi Orsolya: Páros mellékhatás
• Forgács Nóra Kinga: Welcome
• Sepsi László: Gamer – Játék a végsőkig
• Vajda Judit: Rémségek cirkusza
• Tüske Zsuzsanna: Julie & Julia – Két nő egy recept
• Varró Attila: Vakító fehérség
• Kovács Marcell: Sorority Row
• Baski Sándor: Ördög bújt beléd
E-MOZI
• Alföldi Nóra: A grófnő
MOZI
• Szabó Noémi: A Holdhercegnő
DVD
• Géczi Zoltán: Chang Cheh mesterhármasa
• Pápai Zsolt: Kis-nagy világ
• Gelencsér Gábor: Próba után
• Varga Zoltán: Leszbikus vámpírok gyilkosai

             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Mészáros Márta: Utolsó jelentés Annáról

Történelem félárnyékban

Báron György

Kéthly Anna a „másik Magyarország” emblematikus hőse, aki civil kurázsival szállt szembe minden zsarnoksággal.

 

Minden tiszteletet megérdemel az az állhatatos erőfeszítés, amellyel Mészáros Márta megpróbálja létrehozni a modern magyar hősök celluloidpanteonját. Ezt minden irónia nélkül mondom: hősökét, bár tisztában vagyok vele, deheroizáló világunkban e szót avítt hangulat, romantikus patina lengi be. Pedig voltak a közelmúlt magyar históriájának hősei, ismertek és ismeretlenek, még akkor is, ha mostanság többnyire kalandorok és manipulánsok tűzik nevüket a zászlajukra. Mészáros Mártánál nem a Nagy Imre-filmmel kezdődött mindez: már a Napló-trilógiában felbukantak, a tömérdek árulás és mocsok között, egyenes derekú, hajlíthatatlan figurák. A rendezőnő azon kevesek egyike, akik még hisznek abban az ómódi ideában, hogy a mozgókép föladata nem feltétlenül a mítoszok lerombolása, hanem alkalmasint nemzeti hősmítoszok teremtése-újraéneklése is. Az igazi gond – s ezzel küszködött a Nagy Imre-filmben is –, milyen formát öltsön a hősábrázolás (mégha köznapi, cvikkeres vagy – ezúttal – pongyolás hősről is van szó). Hogyan kerülhető el, hogy az életrajzi történet illusztratívvá, sematikussá váljon. Nem könnyű lecke, számos jó művészünknek beletört a bicskája, Makk Károlytól Szilágyi Andoron át Szomjas Györgyig. Az utóbbi két évtizedből nem is tudnék egyértelműen pozitív példával előrukkolni. Teljes bukások és félsikerek... Húsz év telt el a rendszerváltozás óta, de nem született meg a történelmi sorsforduló emblematikus, mítoszteremtő mozgóképe. Lehet, nem is fog most már, lehet, nincs is szükség rá. Tetszettek volna forradalmat csinálni – mondhatjuk, erre is. A románok tetszettek, mert nem volt más választásuk, s azóta kopott, szerény-szegény kisrealista remekművek sora készült el a sorsfordító 1989-es karácsonyi napokról, az előzményekről és a következményekről. A délszláv országokban pedig a polgárháború sokkja gerjesztett igényes filmművészetet. Nekünk – szerencsére – messzebbre kell visszanyúlnunk az időben, ha a hőseinket keressük. Ebből a szempontból Kéthly Anna – akárcsak Bibó – a „másik Magyarország” emblematikus hőse, még inkább, mint Nagy Imre. Elvégre a forradalom ügyét fölvállaló kommunista miniszterelnököt a „saját elvtársai” ölték meg; Kéthlynek azonban nem voltak „elvtársai”, a fasisztákkal és a kommunistákkal ugyanazzal a rendíthetetlen civil kurázsival szállt szembe. Bár politikus volt, kiállása nem politikai, hanem morális tett, mert nála – s ebben is csak Bibóhoz hasonlítható – a kettő nem vált szét. Hatásos filmkép: törékeny asszony, egyedül, magányosan a történelem viharában, szembemasírozva az egymásra következő eszelős diktatúrákkal. Asszonyhősről van szó, márpedig Mészáros Márta nőfigurái általában élőbbek-izgalmasabbak a férfiprotagonistáknál. Nagy téma ez, s nagyon a rendezőnőnek való, nincs producer, aki jó lelkiismerettel visszautasítaná.

Addig legalábbis, amíg el nem olvasta a forgatókönyvet. Mert Kéthly Anna alakját még kevésbé sikerült megragadni, élővé tenni, mint néhány éve Nagy Imréét. Azért alighanem, mert, szemben a Nagy Imre-filmmel, ebből a történetből hiányzik a dráma. A bebörtönzött miniszterelnök súlyos morális és egzisztenciális konfliktust élt át a magánzárka határhelyzetében. Ezzel szemben az idős Kéthly Annát már visszavonultan, a kényszerű brüsszeli száműzetésben ismerjük meg. A dilemma, amellyel szembe kell néznie, hazatérjen-e a kádári Magyarországra, ahová már csak egyetlen szál köti: Budapesten élő fiatalkori szerelme, László. Ez a konflikus nem pusztán azért súlytalan (különösen a hősnő korábbi politikai küzdelmeivel összehasonlítva), mert a hajdani lángoló szerelemről csak néhány semmmitmondóan elmosódó flashback és vázlatos dialógus tudósít, vagyis nem igazán tudjuk átélni-átérezni (ráadásul az sem derül ki, a férfi annak idején miért nem követte kedvesét az emigrációba), hanem mindenekelőtt azért, mert nem igazi dilemma, elvégre Annát – legalábbis a történet szerint – egy pillanatig sem kísérti meg komolyan a hazatérés gondolata. A filmnek így nem is ő az igazi főszereplője, hanem László unokaöccse, Péter, a reményteljes ifjú irodalomtörténész, a középkori vallon költészet szakértője, aki a szervek szolgálatában elvállalja a politikusnő megfigyelését és hazacsábítását. Péter története erősen emlékeztet A mások élete hőséére. A besúgóéra, akit lassanként eltéphetetlen érzelmi kötelék fűz a megfigyelt célszemélyhez, párhuzamosan azzal, ahogyan a mások tartalmas élete a saját sivárabb sorsa részévé lesz. Ráadásul a vonzalom e filmben is kölcsönös: az idősödő Annában egyfajta nosztalgikus szeretet-szerelem ébred az őt Lacira emlékeztető fiatalember iránt. Ám ez a viszony érzelmileg-pszichológiailag nem motivált, nem látjuk kifejlődését, nem tudjuk követni-átélni a stációit, egyszerűen tudomásul kell vennünk, mint primér dramaturgiai közlést. Ugyanilyen jelzésszerűen ábrázolja a film az asszony csalódását, amikor egy rejtjeles üzenet nyomán ráébred az igazságra. A kapcsolat árnyalt kifejtése azért nem lehet sikeres, mert a történet mindkét főszereplője elnagyolt, egydimenziós. Az a nosztalgiától vakká tett érzelmi fellobbanás, amit az idősödő Anna érez, aligha alkalmas rá, hogy belőle a bölcs és tisztánlátó politikus alakját megrajzoljuk (leszámítva, persze, azt a közhelyet, hogy ő is csak ember). Péterről nem derül ki, miért vállalja a besúgást: haszonlesésből, félelemből, meggyőződésből, netán kíváncsiságból. (A mások élete markáns főhőse esetében ez egy pillanatig sem volt kétséges.) Mint ahogy az sem világos, a mindvégig szenvtelen fiatalemberben okoz-e morális konfliktust a tette, egyáltalán, milyen emberrel van dolgunk. Ugyanilyen kidolgozatlan Kéthly Anna alakja. A vásznon a nem túl meggyőzően öregasszonyosra maszkírozott Eszenyi Enikőt látjuk, akiről néhány tájékoztató dialógus és semmitmondó flashback alapján kéne elhinnünk, hogy azonos a huszadik századi magyar politikatörténet egyik legnagyobb formátumú és moralitású személyiségével. Ehhez aligha elég, hogy egy születésnapi zsúron fölolvassák, hány világhíres politikus küldött neki jókívánságokat, vagy hogy egyszer egy bizonyos Golda Meir nevű fiatalos nagymamával-kormányfővel diskurál, borozgat és kacarászik, majd az ENSZ női vécéjében, egy kellemetlenül túljátszatott jelenetben, idegesen csapkod, amiért nem mondhatja el a beszédét. A szituációk és a szövegek nem csak szem- és fülbántóan sterilek, hanem mesterkéltek, időnként kínosan életidegenek is. Álljon itt, példaként, csupán egy epizód. Hősünknek, aki számára világossá teszik, hogy lehallgatják a telefonját, az intim beszélgetéseit, gyakorlatilag mindent tudnak róla, engedélyezik, hogy a brüsszeli nagykövetségről felhívja Pesten maradt feleségét. Pétert láthatóan feszélyezi, hogy a (nyilvánvalóan lehallgatott) beszélgetésen jelen van a követségi attaséhölgy (maga is a férfiról készült jelentések felhasználója), ezért elfordulva cseveg a feleségével, majd a „hiányzol” szót halkan suttogva dünnyögi a készülékbe. Már ez önmagában elég valószerűtlen, de ha csak ennyiben maradnánk, nem tenném szóvá. Ám ezt követően a férfi leteszi a kagylót, s az attasé szeme láttára ráhajol (a kagylóra, nem az attaséra), forrón megcsókolja (a kagylót), majd ismét lehajol, ismét csókot lehel a kagylóra, s harmadszor is megismétli ugyanezt. Sorolhatnánk még hosszan a paródiába hajló hasonló jeleneteket, egészen odáig, hogy Faragó Péter édesapja, vélhetően szintén Faragó nevű, saját testvérbátyja, Faragó László halálát úgy jelenti be azonos vezetéknevű fiának, hogy „meghalt a Faragó”.

Teljes a zűrzavar, amivel a kiváló színészek (fölsorolásuktól most kíméletesen eltekintenék) láthatóan nem tudnak mit kezdeni, mert nincs sem helyzet, sem életes, körüljárható karakter, amit eljátszhatnának.

Novák Emil képei pontosan olyan üresek és sterilek, akár a történet és a szereplők. A belsőkről messziről lerí a stúdióberendezés és a mesterkélt stúdióvilágítás, a hangulatos külsők pedig inkább illenének egy Brüsszelről szóló referenciafilmbe, mint Kéthly Anna történetébe: érthetetlen, miért kell hosszú perceken át néznünk a város turisztikai látványosságait, a Grand Place-tól az Atomiumon át a Manneken Pis-ig (utóbbit sokféle szögből fotózva, akár a böszme japán turisták fölvételein). Arra pedig az alkotók kísérletet sem tesznek, hogy a hetvenes évek budapesti utcájáról készült dokumentumfölvételeket színben és stílusban megpróbálják összhangba hozni a sokkal szegényesebb tárgyi világú, ám tónusban csillogóbb mai külső fölvételekkel.

Mészáros Márta Kéthly-filmje, az Utolsó jelentés Annáról egy újabb fájdalmasan elszalasztott lehetőség. Kár érte, mert a nagyformátumú, rendíthetetlen moralitású politikusnő személyisége, élettörténete mozgóképre kívánkozik. Modern magyar hőstörténet ez, torzóba merevedve, mint általában a hőstörténeteink. Egyszer talán majd film készül belőle.



UTOLSÓ JELENTÉS ANNÁRÓL – magyar, 2009. Rendezte: Mészáros Márta. Írta:Mészáros Márta és Pataki Éva. Kép: Novák Emil. Zene: Kovács Ferenc. Vágó: Csákány Zsuzsa. Hang: Sipos István. Producer: Sándor Pál. Szereplők: Eszenyi Enikő (Kéthly Anna),Fekete Ernő (Péter), Czinkóczi Zsuzsa (Magda), Cserhalmi György (Faragó), Hámori Gabriella (Kati), Kováts Adél (Klári). Gyártó: Hunnia Filmstúdió. Forgalmazó: Hunnia Filmstúdió Kft. 100 perc.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2009/11 50-51. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=9944