KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2001/november
KRÓNIKA
• N. N.: Hibaigazítás
• Veress József: Szilágyi Gábor (1942–2001)
• Csontos János: Megjegyzések egy tévékritikához

• Schubert Gusztáv: Képeltérítők Pokoli tornyok
• N. N.: Amerika romokban Paranoia-mozi
• Hirsch Tibor: A halál dobozai Borzalom-dramaturgia
• Herpai Gergely: Tabutéma Terror-játékok
• Spiró György: A Kéttoronyba zárva Amerikai éjszaka
MAGYAR MŰHELY
• Kovács András Bálint: Tarr szerint a világ A Zóna belülről – 1. rész
• N. N.: Tarr Béla a Filmvilágban
• Gelencsér Gábor: Belföldi magyarok A Kádár-kor emberképe
• Andor Tamás: Boldog évek In memoriam Simó Sándor
CYBERVILÁG
• Kömlődi Ferenc: Android-szerelem A. I. – Mesterséges értelem
• Tillmann József A.: A M.I. mutánsaink Kubrick és az A. I.

• Beregi Tamás: Homo Chimpansiensis A majmok bolygója
• Pápai Zsolt: Sors-puzzle A kizökkent idő filmjei
• Békés Pál: Életfogytig piknik Ausztrál filmek
KÖNYV
• Nánay Bence: Nem strandolvasmány A mozgás-kép
• Palotai János: Szekond A film, a rádió és a televízió a kutatások tükrében
KRITIKA
• Báron György: Lógva hagyva Paszport
• Takács Ferenc: XX Nexxt
LÁTTUK MÉG
• Csont András: Köszi a csokit!
• Hideg János: A panamai szabó
• Kovács Marcell: Get Carter
• Turcsányi Sándor: Szajré
• Varró Attila: Halálos iramban
• Hungler Tímea: Amerika kedvencei
• Elek Kálmán: Kardhal
• Köves Gábor: A sárkány csókja
• Vidovszky György: Amerikai pite 2.
• Tamás Amaryllis: Gandhi – Egy vezér születése
KÉPMAGNÓ
• Reményi József Tamás: Ground Zero

             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Cybervilág

Baudrillard, Virilio

Cyber-szkepticizmus

Kömlődi Ferenc

Info-bábel, cybercittà, digitális agóra, virtuál-demokrácia. Baudrillard, Virilio, Hakim Bey technovíziói.

 

Jean Baudrillard Le Paroxyste indifférent-ja (nehézkes magyarításban: A közönyös túlzó) és Paul Virilio Cybermonde, la politique du pire-je (Cybervilág, a legrosszabb politika) több szempontból is testvérmunkák. Mindkét kötet 1997-ben jelent meg, beszélgetéseket tartalmaznak, sőt még az interjú-készítő (Philippe Petit, az Idées és a L’Événement du Jeudi esszéistája) is ugyanazon személy. Összegző alkotások: Baudrillard – szokásos ködös stílusában, gyönyörű szóvirágokkal és bizonyít(hat)atlan axiómákkal megtűzdelve – tulajdonképpen a szimulakrumok n-edik változatát adja, Virilio pedig sebesség-elméletét a médiavilágra és a cybervalóságra alkalmazza. A szkeptikus, pesszimista konklúzió is hasonló. Csakhogy míg ehhez a konklúzióhoz Viriliót a hívő katolikus önmarcangoló vívódása vezeti, addig Baudrillard nézetei a napjainkban reneszánszát élő gondolati nihilizmusból táplálkoznak. A csodaváró ezredvéget a nemlét filozófusainak kultusza jellemzi: a realitást a média teremtette hiperrealitás váltotta fel. Manapság igazi háborúk sincsenek: az Öböl-válság is csak színes mozi volt, CNN-rendezésben (Baudrillard: La guerre du Golfe n’a pas eu lieu, 1991). Az 1932-es születésű, magát war baby-nek valló Virilio szerint az iraki háború igenis megtörtént, számos eleme azonban már a holnap elektronikus csatáit, a robotok által megvívandó cyberháborút előlegezte.

 

*

 

Háború és technológia viszonyának kitüntetett szerep jut Virilio gondolatrendszerében. Az ipari forradalom a szállítási eszközök permanens forradalmát jelentette, ez utóbbi pedig hagyományos tér-idő szemléletünket változtatta meg. A sebesség döntő tényezővé válásával a geopolitika fokozatosan kronopolitikába megy át. Virilio nem hisz abban, hogy a sebesség fejlődése a demokráciát szolgálja, mintapéldája az első világháború német villámtámadása. Máskülönben az 1914–18 között alkalmazott technológiák alapjaiban módosították az érzékelési mezőt is. A korábbi „érzékelési mező = csatamező” tétel a gépi hadviselés (például a repülőgépek) általánossá válásával átdimenzionálódott – megszűnt a klasszikus értelemben vett geográfia. Az új geográfiai fogódzókhoz pedig nélkülözhetetlenné váltak a rögzített képek: a fotómozaikok, a dokumentumfilmek. A civilek – Griffith kivételével – nem filmezhették a háborút, de a kamerát hadicélokra már az első világégés során felhasználták. „1914-től a háború háborús filmmé alakul – írja Virilio –, többé már nem csatakép, vagy kékkel, pirossal aláhúzott térkép, hanem egy film.” 1914 nélkül nem lett volna Dziga Vertov, de angol dokumentarista iskola sem. Két egymással ellentétes koncepció: míg Vertov a mozgóképek tendenciózus elrendezésével a Riefenstahl-féle propagandafilmek elődje, addig az etnografikus alapon nyugvó angol modell az objektivitásáról híres BBC-híradó őse. Virtuális és reális szembenállása tehát már a korai huszadik század médiájában is tetten érhető. A megszállt és a „szabad” Franciaország lakói az éterből két „virtuális valóságot” kaptak: az előbbiek Hitler szónoklatait, az utóbbiak De Gaulle rádiós beszédeit hallgathatták. (De Gaulle szerint a szövetségesek győzelme nem kis mértékben a médiának is köszönhető volt. Vajon mit mondott volna Goebbels doktor, ha a németek nyernek?)

Rossellini Róma, nyílt városa – az angol dokumentaristákhoz hasonlóan – a valóságot etno-szociológiai alapokról közelítette meg: a filmművészet kitört a politikai propaganda béklyóiból. A szabadság csúcspontját az új hullámok jelentették, az olyan alkotók, mint Godard, Resnais, esetleg Ken Loach. A nagybetűs filmművészet velük ért véget: a jelen a sivatag valósága.

Nincs többé mozimágia – írja Baudrillard is. A Gép átvette az autonóm teremtő szerepét, a speciális effektusokban az ő álmai válnak valóra. A tartalom egyre sivárabb, a történetek mind szegényebbek. Eredmény: a kép is prostituálódik. Az erőszak alibi-erőszak, Z-kategóriás önirónia. Artaud kegyetlen színháza múlt időbe tétetett. Ez a kultúra alaptermészeténél fogva befejezetlen: az értékek devalválódása végtelen folyamat. A képet a profi képkészítők ugyanúgy tették tönkre, mint ahogy a politikusok is szabotálták a politikát…

 

*

 

Ma még Baudrillard-ral együtt hisszük, hogy a televízió világuralmát éljük. Csakhogy e „kedves családtagot” már rég kikezdte a multimédia – így az urbanista Virilio. Egyelőre még vígan vegetál, de a mindjobban terjedő interaktivitás ugyanúgy az infográfiába olvasztja majd, mint ahogy a fényképezést is magába szívta a film. Cinecittà és télécittà után lesz-e cybercittà És ha nem, akkor milyen formában érzékeljük majd az ittet és a mostot? A média távoli kontinenseket hozott otthonunkba. A távoli megismerésével azonban elveszítjük a közelit. A valódi, a mindanynyiunk által elfogadott városmodell pedig nem más, mint az egymáshoz közel élők közössége. Az urbánuselem világméretűvé nő, a hagyományos centrum-külváros felosztás értelmét veszti: mára csak – egy globális városhoz viszonyított – peremkerületek maradtak. A globális város a „városok városa: a telekommunikáció városa, az Internet városa.” A Net, az elektronikus szupersztráda egyrészt urbanizálja a valós időt, másrészt dezurbanizálja a valós teret. A jelenlévők alkotta közösség a hiányzókéhoz képest – számbelileg – elenyésző. A virtuális térben arctalan barátságok születnek – közvetlen szomszédunkat pedig talán még egyszer se láttuk. És az Internet is ugyanolyan propagandagépezet, mint a televízió… Az állandóan reprodukált képek már nem informálnak, hanem szuggerálnak: beidomítják a fogyasztót! Az ismert tévés személyiségek többé nem önálló entitásokként, hanem szintetikus képekként léteznek – a közterek nélküli virtuális városban. Az esti híradó nem pótolhatja a hajdani agórát. Virilio nyilvánvalóan nem ért egyet Howard Rheingolddal: a neves amerikai Internet-szakértő (és polgárjogi harcos) szerint a virtuális közösségek elektronikus agórák, s ezek – optimális állapotban – ugyanolyan hatékonyan működnek, mint a görög poliszok hasonló képződményei. Optimális állapot helyett válság-állapotot élünk át – sugallja a francia médiafilozófus. Eltűnik a hús-vér kommunikációs partner, a vonal túlsó végéről anyagtalan fantomlények válaszolnak… Egy-egy technikai újítás általános elterjedése során mindig szegényebbek leszünk valamivel: a lift használata feleslegessé teszi a lépcsőt, az e-mait háttérbe szorítja a szépen megírt, gondosan felbélyegzett levelet, és így tovább… Virilio nem tartja magát pesszimistának, de a techno-transzcendentalizmusban sem hisz. És az ellentétpárokban történő gondolkodástól sem tud szabadulni: hogy csak a fenti példánál maradjunk, vajon miért ne férne meg egymással lift és lépcső?

 

*

 

A cyber-utópiákhoz hasonló idealizmus okozta a XX. századi világégéseket: a technikai fejlődésbe vetett hit vakká tesz. Nem vesszük észre, hogy egy bábeli megapoliszba tartunk. Az Internet ennek az új-Bábelnek a jele, Bábel pedig a polgárháború szinonimája. Virilio Serge Daney-t idézi: „Háború alatt nem szokás az ellenállókról beszélni.” Az új technológiák, a média egésze a posztmodern Megszállás. Túl sok a kollaboráns, így Virilio – aktív – rezisztenciába vonul.

Régóta rezisztenciába vonult Baudrillard is, csakhogy ez a rezisztencia – gondolatrendszerének logikus következményeként – passzív. Az ő metafizikus valósága légüres terekből áll. Ezekben a terekben előbb minden megkérdőjeleződik, majd idézőjelbe tétetik. Az utolsó előtti pillanatban vagyunk, később már a nyelv se funkcionál többé. Csapdába estünk: azzal, hogy mindenáron meg akartuk menteni a tartamot, a széttörhetetlennek képzelt formát veszítettük el.

Most már az eltűnés módozatain kell töprengenünk.

Eltűnési stratégiát javasol a New York-i Hakim Bey is: a TAZ-ként is mertté vált Időszakos Autonóm Zóna (The Temporary Autonomous Zone, 1991) a címével ennek célirányát is kijelöli. Ilyen – az államtól, mint hierarchikus felépítésű erőszakszervezettől független, öntörvényű – zónák léteztek már korábban is: a XVII–XVIII. századi kalózközösségek, vagy Gabriele D’Annunzio Fiumei Köztársasága. Hasonló anarchista demokráciák a Hálózaton szintén kialakulhatnak. Bey Net-elemzése Virilioénál sokkal differenciáltabb; a jövőt a digitális undergroundban látja. A két francia egységes elektronikus szupersztrádában gondolkodik. Talán nem olvasták a gazdasági törvényeken alapuló, központosított és bürokratikus „autópályát” támadó Cybertér Magna Chartáját (1994)? A kulcsfontosságú dolgozat szerzőire Bey és a cyberpunkok minden bizonnyal hatottak. A Net – első megközelítésben – információcsere és kommunikáció összessége, amelyet egy szűk elit kisajátított. Ezzel a hierarchikus struktúrával ellentétes a Rheingold és John Perry Barlow eszméinek megfelelő, nyitott és ellenőrzés nélküli Web.

Kialakult azonban egy ellen-Net is: kalózok és rebellis szellemek független területe. Ugyanolyan techno-nomádok, mint az illegális free-partyk szervezői, a lakásfoglaló-közösségek, vagy az országról országra vándorló (multimédiális) hangrendszerek alkotó szellemei (mint az Angliából kitiltott Spiral Trike csoport). Az általuk teremtett zónák csak időlegesen létezhetnek. Aztán eltűnnek, majd újabb zónákat létesítenek. Azt a hierarchiát, azt az elaggott médiatestet rongálják, ami elől Baudrillard és Virilio a rezisztanciába menekültek. De ők még hisznek abban, hogy a technikai fejlődés az embert szolgálja!


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1997/12 38-40. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1716