KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2002/szeptember
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• Forgách András: Fehér György (1939–2002)
• Csőke József: Kolonits Ilona (1922–2002)
VÁROSVÍZIÓK
• Schubert Gusztáv: Pusztaország Osztálylétrán Magyarországon
• Vágvölgyi B. András: Amerika külsőben Adalékok Szuburbia szociológiájához
• N. N.: Amerikai külvárosfilmek
• Bakács Tibor Settenkedő: Az angolok maguknál vannak Londoni sár
• Varga Balázs: Miliők egy miatt Budapest, külvárosi legendák

• Korcsog Balázs: Szerelem Tel-Avivtól Afuláig Új izraeli filmek
CYBERVILÁG
• Pápai Zsolt: Alternatív tudatállapotok Steven Spielberg: Különvélemény

• Csejdy András: Graceland Presley-posztumusz
• N. N.: Elvis Presley filmjei
• Ádám Péter: Rendező maszkban és cilinderben Max Ophuls, a klasszikus
MAGYAR MŰHELY
• Papp Gábor Zsigmond: Díszletek közt élem az életem Beszélgetés Ragályi Elemérrel
• Nemes Gyula: Veszendő varázs A BBS filmversei
• Joó Tamás: Mozgásban Beszélgetés Klöpfler Tiborral
• Stőhr Lóránt: Mozgásban Beszélgetés Klöpfler Tiborral
KRITIKA
• Ágfalvi Attila: Aki szelet vet Klöpfler Tibor: El Niño
• Bori Erzsébet: Elhívó szavak Dér András: Kanyaron túl
• N. N.: Magyar drogfilmek
• Kolozsi László: Kör és magyar Miklauzic Bence: Ébrenjárók
KÖNYV
• Pápai Zsolt: Kultúroptimizmus George Gerbner: A média rejtett üzenete
• Varró Attila: Ábécéskönyv Mozikalauz
LÁTTUK MÉG
• Kis Anna: Gosford Park
• Békés Pál: Végzetes végjáték
• Mátyás Péter: On-lány
• Korcsog Balázs: Most már elég!
• Kiss Lilla: Rossz társaság
• Herpai Gergely: A kaptár
• Jakab Kriszta: Csavard be, mint Beckham!
• Varró Attila: Az időgép
• Köves Gábor: Bizsergés
• Hungler Tímea: Felpörgetve
• Schubert Gusztáv: Vándormadarak

             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Film és képzőművészet

Körkérdés

N. N.

 

 

1. Véleménye szerint a film és a képzőművészet (mint kép-művészetek) milyen hatással lehetnek egymásra?

2. Lehet-e tudathasadás nélkül művelni mindkét művészeti ágat? Mennyiben igényelnek különböző gondolkodásmódot?

3. Az Ön munkásságában mit jelent a film és a képzőművészet kapcsolata?

4. Vajon az avantgárd (illetve kísérleti) film miért nem vált olyan széles körűvé, mint a képzőművészeti avantgárd?

5. Ismert nézet, hogy a mozgóképes vizualitás elszegényíti látásunkat. Mi erről a véleménye, és milyen hatással lehet ez a képzőművészeti vizualitásra?

 

 

Körkérdésünket elsősorban olyan alkotóknak küldtük el, akiknek műveiben leginkább szembetűnő e két művészeti ág találkozása. A beérkezett 18 választ az alábbiakban közöljük.

 

 

Victor Vasarely

festő (Franciaország)

 

1. A „képzőművészet” olyan kifejezés, amely magába zár több ágat: építészet, szobrászat, festészet, dekoráció, plasztika, műnyomások és természetesen a film.

2. Az együttműködés ezek között általános, de minden „specialista” gondolat- és érzésvilágában másképp reagál kollégájának művére és annak külső és belső formájára.

3. A „film” egy csodálatos technika, amely kifejleszti és felsőbb dimenzióba juttatja a plasztikai műveket.

4. Felszerelés, gépesítés és technikai tudás leredukálja a filmkészítés lehetőségeit, míg a többi „művészetek” – a gyermektől az idős emberig, a szegénytől a gazdagig, mindenki számára lehetségesek.

5. A látás elszegényítése – a filmek révén nem egy általános tünet, csak fizikai hatású. Semmi magyarázható befolyása nincs a többi képzőművészeti műfajra.

 

 

Robert Bresson

filmrendező (Franciaország)

 

1. Azt hiszem, hogy a festészet nem gyakorolhat hatást a filmre, mert a film mindenáron „lefényképezett színház” akar maradni. A mozgókép a századelőn néhány festőre még komoly hatással lehetett és lehet talán még ma is, de mivel már nincs kapcsolatom a kortárs festészettel, nem tudnék neveket említeni.

2. Ami engem illet, abbahagytam a festést, amikor filmeket kezdtem készíteni, de azóta sem tudok ellenállni annak, hogy minden mozdulatnál a szememmel fessek. A film maga is festészet és zene. Ezért nem használok szimfonikus (vagy másmilyen) zenét a kilencedik filmem óta, amikor rájöttem, hogy a film – zene.

3. Sokat köszönhetek a festészetnek, többek között azt, hogy a filmre irányította figyelmemet. Szerintem a filmiskoláknak az volna a legfontosabb feladatuk (illetve ma is az), hogy szemet és fület adjanak a növendékeknek, hogy megtanítsák őket látni és hallani (rajzolni, festeni és akármilyen vázlatos zenei ismeretekre).

4. Nehéz avantgárdról beszélni, amikor csak „lefilmezett színház” van.

5. A film a mai formájában bizonyára ezt teszi, és ebben nincs egyedül. Még attól az örömtől is megfoszt, hogy saját szemünkkel nézhessünk. Bevallom Önöknek, hogy már húsz éve nem láttam filmet.

 

 

Gyarmathy Tihamér

festő

 

A film és a festészet lényegileg nem hat egymásra. A fényképezés feltalálása óta (a film is fényképek sorozata az időben) a festészet felszabadult az ábrázolás terhe alól, és új formákat, összefüggéseket keres.

Konkrét kapcsolatba a filmmel egy ízben kerültem, az 1950-es évek elején, éppen akkor, amikor a filmezés a legtilalmasabb volt – le kellett adni minden kamerát. Ebben az időben fényáteresztő, üveglapok közé szorított, többrétegű kollázsokat készítettem s vetítettem ki; különböző kristályokkal, lencsékkel, üvegben levő vízzel és az élesség ide-oda állításával megmozgattam a falon az egész jelenséget. Egy ismerősöm, aki kamerát tudott szerezni, lefilmezte a mozgó, vetített kollázsaimat. Ez a film húsz évig dobozban volt.

Tágabb értelemben festészetemnek annyi köze lehet a filmhez, de inkább a zenéhez, hogy képeim nem lezártak, rajtuk több száz forma szerepel, nagy színtelítettséggel, s ezek úgy működnek, mint orkeszterben a hangszerek. A néző a kép mindig más és más pontjához viszonyítva észleli a kép terét, amely így állandóan változik. Festményeim tere sokkal inkább téridőt jelent – szemben a reneszánsz euklideszi terével, amelynek ma már jórészt csak a mindennapi közlekedésünkben van szerepe.

A film és a festészet annyiban nem igényel más gondolkodásmódot, hogy a filmnél sem sok képen dolgozik az ember, hanem egy tendencia felé törekszik, a forgatókönyv, az idea megvalósítására. A filmnek is, a festészetnek is szellemi hordozónak kell lennie, ha nem az, akkor egyszerűen rossz. Egy világképet kell sugároznia, nem mellékkérdéseket, a hascsikarásunkat. Az ember a szellemiségével tud nagy lenni, mert különben csak bogár… A bogárnak van hascsikarása.

Minden, ami látvány, hat rám. Ezért nem hiszem, hogy a film, televízió, videó elszegényítené a látásunkat. Ezek ablakok, melyeket igényem szerint becsukok vagy kinyitok. Aki nem zárja el, az úgysem olvas el egy könyvet sem.

 

 

Fábri Zoltán

filmrendező, festő

 

Milyen hatással…?

Véleményem szerint a film és a képzőművészet alig hihetően lehet egymásra hatással, vagy ha igen, egészséges hatásról kockázatos volna komolyan beszélni, lévén, hogy az egyiknek a törvénye a megállított pillanat (ha egyáltalán ábrázol), a másiké a szüntelen mozgás.

 

Lehet-e tudathasadás nélkül…?

Én mind a két műfajt művelem, de a tudathasadás tüneteit még nem vettem észre magamon. Igaz, hogy az érdekelt személy mindig az utolsó, aki ezt észreveszi.

 

Az Ön munkásságában…?

Az első kérdésre adott válaszomból kiderül, hogy a kettő között csak rendkívüli erőfeszítéssel tudnék kapcsolatot felfedezni.

 

Miért nem vált széles körűvé…?

Tisztelem az avantgárd képzőművészetet s tisztelem az avantgárd film eredményeit is. A kettő közötti mennyiségi összehasonlítás olyan tudományos kérdés, ami nem szakmám, így erre nem tudok válaszolni.

 

Elszegényíti látásunkat…?

Elszegényítené?… Érdekes!… Én inkább azt hittem, gazdagítja. Zavarban vagyok. Akkor erre sem tudok válaszolni.

 

 

Timár Péter

filmrendező

 

Oppozíció

Mindig irigyeltem a festőket. A zeneszerzőket nemkülönben. Ha elolvasok egy jó könyvet, utána napokig képtelen vagyok egy sort is írni a készülő forgatókönyvemhez. Képzőművészet, zene, irodalom… Három ritkán lakott bolygó, melyek eléréséhez az istenek nem gyújtottak be rakétákat számomra.

Régóta várok egy átfogó elemzést, egy korrekt mérlegkészítést a mozgóképpel foglalkozó – általam nagyra becsült – elméleti szakemberektől a film és a többi művészetek viszonyáról. Hiszen nem kétséges, hogy a film e három alapvető és eredeti matéria anyagából gyúrta össze formáját. Kár, hogy a mostani vizsgálódás tárgya mindössze a képzőművészet. A zene és az irodalom két szintén igen fontos területe a mozgókép sajátosságainak.

Táncművészek, fotóművészek, előadóművészek, filmművészek… stb., a „vigaszművészetek” e népes sokasága összetorlódtunk egyetlen bolygón, s bár egünkön három nap fényénél melegszünk (képzőművészet, zene, irodalom), mindnyájunk számára művészeti tevékenységünk érték-hierarchiája esetleges, bizonytalan és relatív.

 

Most pedig válasz a körkérdésre:

Nem tudom, mi vár a képzőművészetre a jövőben, de ha esetleg arra vetemedne, hogy inspirációs forrásának a filmet válassza, akkor ez a téves irányváltás – véleményem szerint – a festészet, szobrászat stb. radikális elszegényedéséhez vezetne. A képregényt anti-művészetnek tartom, nem képzőművészetnek, márpedig csak a comics meríthet a film formanyelvéből.

A képzőművészet szüntelenül hat a filmkészítőkre, sajnos mindenek előtt külső (érzéki) és nem tartalmi (gondolkodásbeli) szinten.

A filmkészítő agya – például az enyém – képtelen arra a koincidens, lényegi szellemiségre, amire a képzőművész ösztönösen alkalmas. A filmkészítő mozgásban gondolkodik – ezért időben, a képzőművész anyagban – ezért a végtelenben. Legjobb példa erre a sűrítés problémája. Ez a feladat a filmkészítő számára egyelőre megoldhatatlan, mivel a mozgásban való elmélyülés a logikára támaszkodik és nem az intuícióra. A képzőművész számára ez a gond ismeretlen, mivel az alkotási folyamatban az intuíciót mozgósítja, és csak jóval később lép be a kivitelezést ellenőrző logika.

A filmkészítés spekulatív folyamat, ezért képtelen kilépni az idő racionalitás-kereteiből, vagy pedig ha néha ez az erőfeszítés sikerrel jár (létrejön a sűrítés), akkor ezt mint eredményt értelmezi. Viszont a képzőművész gondolkodásának a lényege a sűrítés, nem pedig az eredménye. Különösen nem a részeredménye!

Összegezve: olyan lényeges különbség zajlik a kétfajta szellemi tevékenység között, hogy nézetem szerint valóban lehetetlen tudathasadás nélkül a kettőt egy személyben megvalósítani, azaz művelni. Bár… közbevetőleg… tudathasadás létrejöhet olyan filmkészítőkben is, akik soha életükben nem foglalkoztak képzőművészettel…

Számomra a képzőművészethez való viszony elsősorban gondolkodásbeli kérdés. Egyfajta alázat a nálam kiválóbbak irányába, s ugyanakkor feladat, hogy miképpen lehetne elmozdítani egy arasznyit a mozgóképet – önnön formanyelvét keresgélve – az időből a végtelen felé… lehetőleg távol tartva magamtól azt a szánalmas görcsöt, hogy amit készítek, az művészet.

 

 

Bachman Gábor

díszlettervező

 

Milyen hatással…?

Lehet-e tudathasadás nélkül…?

Az Ön munkásságában…?

 

A film számomra többoldalas kapcsolatot jelent. Munkám többnyire a magyar filmek díszleteinek-kulisszáinak-környezetkultúrájának tervezéséből áll.

Az Iparművészeti Főiskolán diplomáztam építészként, így gondolkodásomat, azt hiszem, elsősorban az építészet-képző-iparművészet és ugyanolyan erővel a zene-irodalom motiválja. Azok az elemek, melyeket végül is a film felhasznál vizuális és akusztikus közegének megteremtésében. Számomra egyformán létező művészet az absztrakt, a strukturalista művészet, a triviális, az underground, a független stb., melyek csak különböző időszeleteket jelölnek, melyek a művészettörténetet végig kísérték mindig marginálisan, és például a film esetében egy professzionális filmgyártás szervezeti kereteitől függetlenül jöttek létre, szakítva annak tradícióival, konvencióival. Így egy új korszakot készítettek elő, mely a vizuális nyelvet újította meg és újítja meg napjainkban is. Természetesen a kommercionális művészet is részt vállal ebben a nyelvújító folyamatban, jobban tapadva konvencióihoz, tradíciókhoz. Az experimentalista film a nyelv határértékeit és aspektusait közelíti meg, így jobban fogadja be az új építészet-zene-képzőművészet-iparművészet-irodalom hasonló kísérleteit.

Ez a modell Magyarországon is tetten érhető, és az én esetemben is úgy zajlott le, hogy a 70-es évek experimentalista filmrendezőiből lett professzionalista filmrendezők élénk érdeklődést mutattak olyan díszlettervezői kísérletek iránt, amelyeknek mozgatórugója egy experimentális építészeti-képzőművészeti gondolkodás volt. Így elég spontánnak és természetesnek látszott Bódy Gáborral való találkozásom a 70-es évek végén. Kölcsönösen megfeleltünk egymásnak experimentalista gondolkodásmódunkkal. A közösen elkészített (és itt most teljesen mindegy, hogy minek nevezzük, kommersznek vagy experimentálisnak) film-videó-színházi-zenei-képzőművészeti performance-ok elég erősen tagadták, azt hiszem, mindkettőnk részéről azokat a kulturális tradíciókat, melyek azt kívánnák, hogy különböző kulturális kategóriákban gondolkozzunk. Helyette őrületes vágy hajtott bennünket, minél őszintébben, totálisabban, kozmikusabban beszélni az élet fantasztikumáról. Az élet és az emberi gondolkodásnak nagyon közel álló két szelete volt számunkra a film és az építészet. Utolsó közös munkánk is nem véletlenül a Bauhausról, az építészetről, az építészekről készült volna. Tragikusan bekövetkezett halála ezt a munkát félbeszakította, és az építészetet a film számára ezzel a félbemaradt munkával örökre manifesztálta. Építészeti tárgy- és filmtervezői kísérleteim mindennapjaim nélkülözhetetlen narkotikumai; egy bizonyos idő óta új trópusok is kísértenek egyre erősebben – és ez a zene.

 

Miért nem vált széles körűvé…?

Nem tudom, és nem hiszem, hogy Magyarországon szélesebb körű népszerűségnek örvendene a képzőművészeti avantgárd, mint akár a kísérleti művészet bármely más ága, legyen az építészet-zene-irodalom-képző-iparművészet. Egyébként sem direkt célja semmilyen művészetnek mindenáron népszerűnek lenni. A népszerűség amúgy is viszonylagos és nem jelenti a dolgok minőségét. De ha csak az előző évekből nézzük, hogy milyen hihetetlen tömegeket vonzott a kísérleti művészet majd minden ága abban az esetben, ha csaknem azonos értéket, illetve minőséget képviseltek (a kiemelések természetszerűen szubjektívek, de számomra cáfolják azt, hogy a képzőművészeti avantgárd lenne-e népszerűbb: Jeles András: Drámai események színházi előadása, a Vágtázó Halottkémek, Test Department zenekarok koncertjei, Esterházy Péter könyve és felolvasóestje, Bachman Gábor–Kovács Attila–Rajk László–Szalai Tibor építészek együttes kiállítása, Bódy Gábor film- és videovetítései) minden műfajban, azt hiszem, megvannak azok a kísérletező alkatú művészek, akik inkább a meggyőződésük és hitük diktálta küldetésüket vállalják inkább, és nem azon gondolkoznak, hogy ők most experimentálisak, avantgárdok vagy sem. Hogyan, mi módon sorolódnak be az egyik vagy másik kategóriába, az inkább a fennálló mindenkori hatalom számára fontos valójában.

 

Elszegényíti látásunkat…?

…Hogy a mozgóképes vizualitás elszegényíti látásunkat? Nem hiszem. Persze ez is a dolog minőségével függ össze, és nem kizárólagosan a filmre érvényes megállapítás. Mert minden minőség alatti irodalom-zene-építészet-képző-iparművészet merénylet az emberi lélek és agy ellen! Hogy még mindig több a silány mű? Mert még mindig kevés az úttörő szerepet vállalók száma. A kísérletezőkkel szembeni elvárás túlzottan nagy volt minden korban, de a tolerancia esetleges tévedéseikért nemigen jutott és jut napjainkban osztályrészül nekik. Sokkal természetesebben, spontánabb módon kellene viselkedni minden új dologgal szemben. Így azok az energiák, amik arra fordítódnak, hogy kategorizálják, besorolják az új dolgokat, más területen jobban érvényesülhetnének. Megteremtve így annak feltételeit, hogy a dolgok önmagukat tisztítsák. Minden újat akaró ember vágya, művészettől is függetlenül, hogy az élet minőségét emelje magasabb nívóra.

 

 

Lakner László

festő (Nyugat-Berlin)

 

Milyen hatással…?

Egy amerikai zodiákus-könyv tanácsolja össze nem illő csillagjegyű szexpartnereknek: „for a night – wonderful”, de aztán: „let them go their separate ways”. Valami hasonlót lehetne a filmnek és a képzőművészetnek ajánlani, amikor arról álmodnak – az egymás iránti vonzódástól megittasodva –, hogy mostantól ugyanazon az úton kell járniuk.

 

Lehet-e tudathasadás nélkül…?

Éppen, mert alig van közük egymáshoz, és mert homlokegyenest különböző gondolkodásmódot igényelnek, lehet a képzőművészetet és a filmet egyszerre csinálni. Ha néhol tudathasadás mutatkozik, csak használ mindkettőnek. Vagy nem azért a máig is legjobb filmek „képzőművészek” filmkicsapongásai? Dalí–Buñuel Un chien andalou-ja, Man Ray Emak Bakia-ja, Fernand Léger Ballet Mécanique-ja, Duchamp Anémic Cinéma-ja? Folytathatnám.

 

Az Ön munkásságában…?

Filmjeimben csak annyi a „film és képzőművészet kapcsolata”, hogy én – vagyis valaki, akit festőnek tartanak – csináltam őket. Más „képzőművészeti” nincs bennük. Voltak ideák, amik „filmileg” merültek föl bennem, ezekből nem is lehetett mást, mint filmet csinálnom. De ezek nem kiegészítései, folytatásai, kinövései, melléktermékei, átírásai annak, amit festek, hanem ellenpólusai.

 

Miért nem vált széles körűvé…?

Hogy hogyan keletkezik valami – az mindig érdekelt. Hogy hogyan válik „széles körűvé” – film, képzőművészet vagy más egyéb –, azzal sose foglalkoztam.

 

Elszegényíti látásunkat…?

A második kérdésre adott válaszom itt is áll: éppen, mert a mozgókép vizualitása annyira különbözik az állóképétől, a képzőművészet vizualitásától – nem zavarják egymást. Példa: ugyanazok a százezrek, akik vasárnap délelőtt sorba állnak a Centre Pompidou előtt, hogy modern képeket nézhessenek, este tévét néznek. Egyiküknek se jut eszébe, hogy a két „nézés” között valami összefüggés is lehetne.

 

 

Lux Antal

képzőművész (Nyugat-Berlin)

 

A film – akár a képzőművészet – kreatív műfaj. Noha a művészi videó (tehát az, amely önálló műfaj) dimenziói eltérnek a képzőművészetétől, művészi formái, kifejezésmódja azonos értékeket tartalmaznak. Nem tudom, melyik műfaj befolyásolja a másikat; azt hiszem, inkább kölcsönhatásokról kell ma már beszélni. Azaz: valamiképpen kiegészítik egymást anélkül, hogy az eltérő gondolkodásmód (ami – egyébként – nem is annyira eltérő, hiszen a képeket ugyanúgy ki kell találni, meg kell komponálni) tudathasadást okozna.

Magam elsősorban képzőművész vagyok, érzésem szerint filmjeim, videóim is képzőművészeti jellegűek, abban talán mutatkozik különbség, hogy míg festészetemben informel elemeket használok, azaz: a végeredményt mutatom be, addig videóimban az alkotói folyamatot (egy vonal meghúzása, a csinálás mozzanatai) használom művészeti elemként.

Az avantgárd film éppúgy vonzza azt a közönséget, réteget, amelyik fogyasztója tud(ott) lenni a képzőművészeti avantgárdnak, problémát jószerivel csakis az ismertetés, a terjesztés, a bemutatás jelenthet.

Galériák, múzeumok mutatják be a képeket. Jól bejárt út. Kevés viszont az olyan intézmény, ahol avantgárd filmek (videók) bemutatására vállalkoznak. Ritka az olyan galéria, múzeum, ahol a képekkel párhuzamosan, velük egyenrangú filmeket vetítenek, nincsenek meg a bemutatás föltételei. A hagyományos mozik kommerciális intézmények, mindössze a „szórakoztatás”, a gazdasági hasznosság a céljuk; az ott vetített filmek inkább elszegényítik látásunkat, semmint gazdagítanák.

 

 

Sváby Lajos

festő

 

Milyen hatással…?

A film és a képzőművészet kölcsönhatásban élhetnek. Hogy mikor, melyik művészeti ág hatása perdöntőbb, azt nagyon sok minden meghatározhatja. Módosíthatja, manipulálhatja a személyiség, a kereskedelem, a politika, a hatalom és még sokféle egyéb mozzanat is.

 

Lehet-e tudathasadás nélkül…?

A művészeti működésben még a „tudathasadás” is szemlélésre, ellenőrzésre alkalmas állapot lehet. A polihisztorságban való gyakorlatokban és hiedelmekben azonban kételkedem. Bizonyos eredmények születhetnek, sőt adott műalkotások esetén áthatások szükségesek is; mégis úgy gondolom, de tapasztalom is, hogy az egyik képesség a másik kiszolgálására alkalmas inkább. Egyenlő erejű képesség esetén általában csak konceptuális eredmény születik. A kétfajta gondolkodásmód egyenlő hatásban kioltani igyekszik egymást; nem születik érzékletes műtárgy. Vagy túlsúlyba kerülnek valamilyen tartalmi szándékok, vagy pedig éppen a tartalom absztrahálódik műhelymunkává – kísérletté –, interdiszciplinárissá tágul-szűkül.

 

Az Ön munkásságában…?

Munkásságomban a film ugyanolyan szerepet tölt be, mint a többi művészeti ág: elragadhat, kifordíthat, mégis, közvetlenebb hatásában mintha valami méltatlan erőt is éreznék. Ebben a felfogásban talán megérthető Tolsztoj felháborodása a zene érzéki intenzitása ellen, amikor Beethoven szonátáját hallgatván könnyekre fakadt. A film is képes hasonló hatásokra, amikor a néző a filmet nézve az effektusoknak már nem csak szemlélője, együtt élője, résztvevője, de rabszolgája is lehet. Tolsztoj túlzásában volt bizony némi igazság.

 

Miért nem vált széles körűvé…?

Igen nehéz kérdés, kategorikusan nem is volna szabad megválaszolni. Ha mégis muszáj, akkor így gondolom: a képzőművészetben három lehetőség működik: az építő, a díszítő és az ábrázoló szándék. Bizonyos ritka időszakokban – úgynevezett korszakokban vagy pillanatokban – a három hatás együtt is működhetett; az akropoliszi erektheion női figurái; ábrázolások, építészeti elemek – oszlopok, de az épület díszítményei is egyben. Általában azonban, ha egymást segítve, mégis, a három szándék különváltan, harcban is állhattak egymással, hierarchikus helyzetbe kerülhettek. Ezeket a szándékmódosulásokat a történelem eredményezte. A modellt kísérletezni is lehetett. A képzőművészetben lombik-eredmények is születhettek. A filmművészetben annyira döntő és fontos az időben megjeleníthető cselekménydráma, hogy valójában szelektív és kirekeszthető elvonatkoztatásokra képtelen is. Ha mégis ezt teszi, akkor legdöntőbb lehetőségétől fosztja meg magát, hatásra, elsodrásra képtelenné válik.

 

Elszegényíti látásunkat…?

Az ötödik kérdésben rejlik némi fogalomzavar. A vizualitás (bármilyen) nem szegényítheti el a látást. Ha bármit is vizuálok, akkor magyarul: nézek, látok. Látási érzékleteim által is felfogom a világot. A felfogásom lehet rossz vagy jó, értelmes vagy érthetetlen a világról. Ezt a valamilyen felfogásomat fejezhetem ki a film nyelvén vagy a képzőművészet nyelvén, és ezáltal szegényíthetem vagy gazdagíthatom embertársaim ízlését, értelmét, akármilyen irányban. Ha mégis jó irányban értem a kérdést, akkor úgy gondolom, hogy a filmművészet, szinte minden lehetőséggel élve, organikus hatásmechanizmusában hasonlítható a középkori katedrálisok működéséhez, ahol szinte minden érzékszervet felhasználtak az eszme felfogásában, felfoghatóságában. A film ennél még többre is képes, hiszen befogadására mégsem kellenek horribilis szentélyek és ünnepi helyzetek. A film a leghétköznapibb fórum, sőt, akár zsebkatedrális is lehet. Nem véletlen tehát, hogy a film válhat bármilyen hatalom bármilyen biblia pauperumává, kolosszálissá, jó irányban, de rossz irányban is.

 

 

Kemény György

grafikus

 

Milyen hatással…?

A kérdés több alkérdésre lenne osztható, így válaszom is több. A klasszikus vagy hollywoodi típusú játékfilmre (irodalmi forgatókönyv, másfél órában elbeszélt szórakoztató történet) elsősorban a táblakép-festészetnek a reneszánsztól körülbelül az impresszionizmusig ívelő klasszikus, figurális korszaka hat. Ez a hatás főként modellértékű; a képzőművészetben kulturált operatőrök jóvoltából egy-egy film képi világa mai napig (nálunk is!) hol Bastien Lépage-os, hol Monet-s, a svéd filmek néha Vermeer-esek, jobb krimik feszült éjszakai jelenetei néha Rembrandt-osak, Polanski Tess-e szinte elejétől végéig régi flamand táj- és zsánerképek világát idézi, és még sorolhatnám; a kosztümös filmeknél meg egyenesen szakmai minimum a felidézett kor legjelesebb festőinek vásznaira emlékeztetni.

Ha filmen a 20. századi avantgárd (illetve úgynevezett kísérleti) filmezést értjük és képzőművészeten a 20. századi avantgárdot, akkor a két műfaj viszonya már sokkal-sokkal szorosabb, forróbb, hiszen a világ vizuális újrateremtésének, a teljes művészi


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1987/09 02-49. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5194