KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
             
             
             
             
             
             
             
             
              
   2011/május
SÖTÉT VADNYUGAT
• Benke Attila: Kamerába lőni Western és önreflexió
• Varró Attila: Balladák a B-oldalról Western és revizionizmus
• Nevelős Zoltán: Deadwood A káosz urai
PSZICHO-FILMEK
• Pintér Judit Nóra: Az őrület mítoszai Pszicho-mozi
• Kovács Kata: Az eszképizmus lobotómiája Álomháború
• Iványi Zsófia: Horrorba hasadt lelkek Többszörös személyiségek
LATIN MOZI: KUBA
• Lénárt András: A Comandante mozija Új kubai filmek
• Bácsvári Kornélia: Titón szigete Tomás Gutiérrez Alea
• Bilsiczky Balázs: Kuba színei Beszélgetés Gödrös Frigyessel
• Gödrös Frigyes: A dolgok kezdete
MAGYAR MŰHELY
• Bikácsy Gergely: Melegítő fények Sós Ágnes portréjához
• Santa Dan: Egy meg sem született szerelem temetése Visszatérés – Retrace
• Harmat Eszter: Itt vagyunk YouTube-generáció?
INTERNET
• Kömlődi Ferenc: Webkameránk a világ szeme Online videókommunikáció
FILMEMLÉKEZET
• Harmat György: A realizmus csele Politika és művészet
TELEVÍZÓ
• Sepsi László: A rossz út Totál szívás
FILM / REGÉNY
• Lovas Anna: Törékeny életek Haruki Murakami: Norvég erdő
• Varró Attila: Ösvény vagy tisztás Norvég erdő
KRITIKA
• Gelencsér Gábor: Átjáróház Ki/Be Tawaret
• Báron György: Hunnia, a Paradicsom Két világ közt
MOZI
• Schubert Gusztáv: Férfit látok álmaidban
• Forgács Nóra Kinga: Egyszer fenn egyszer lenn
• Alföldi Nóra: Seraphine
• Szabó Noémi: A lány és a farkas
• Vajda Judit: Instant dohány
• Nevelős Zoltán: Winter’s Bone
• Roboz Gábor: Élve eltemetve
• Kovács Marcell: Csúcshatás
DVD
• Varga Balázs: Nosztalgia
• Kovács Marcell: 8 millió halál
• Gorácz Anikó: A varázsló álma
• Nagy V. Gergő: Bronson
• Varga Zoltán: Magasfrász
• Benke Attila: Yentl
• Tosoki Gyula: TRON, avagy a számítógép lázadása
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: Papírmozi

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Szilágyi Lenke fotókiállítása

A fényképmoly

Dániel Ferenc

Szilágyi Lenke a magyar film jeles standfotósaként ismert, gyűjteményes kiállítása fotóművészként is megmutatja.

 

Ad analogiam: mások könyvmolyok, lexikonfalók, bélyegmániásak, filmbuzik, színházi habitüék, térképatlaszon vakoskodók – olyan kulturális szenvedélyek rabjai, akik agyonbújják szerelmetes tárgyukat. Hogy nem az ujjamból szopom Szilágyi Lenke öndefinícióját, azt az Ernst Múzeum-beli gyűjteményes kiállításával egy időben kiadott parádés fotóalbumának címe bizonyítja: Fényképmoly (2004). Maga a gyűjtemény, a két évtizedes termés még inkább igazolja. S ehhez vegyük hozzá egyéb fotós munkáit színházakban, forgatásokon, a Beszélő című folyóirat állandó munkatársaként. Mindez együtt kiadna molynál buzgóbb fotografikus termeszhangyát is.

Irigykedjek? Bánkódjak? A teremfalakról jó néhány kollégám, barátom képmása köszön vissza, elevenek és holtak. Helyszínek, viszonylatok köszönnek vissza a nyolcvanas-kilencvenes évekből, nosztalgiázás nélkül állítható: „íme, hölgyeim és uraim, a múltunk!”. Egész Petri György-sorozat (volt egy színész-énje, imádott filmezni, fényképeszkedni, pózba állni) – még ereje teljében, gyengülőben, tajt részegen, fiával, P. Lukács Ádámmal édes kettesben, összeomlófélben. Egy jelentőségteljes élet teatralizálása a cenzúratilalommal sújtott Olümposzon. Groteszk viszonylat, amely igencsak smakkolt Gyurinak. S ha az ember jobban odafigyel, észreveszi, hogy ez a zárt olümposzi teatralitás igencsak közel áll Szilágyi Lenke fotós látásmódjához is.

Halász Péter kinagyított tar gömbfeje, fekete-fehérben (itt minden fénykép ilyen) a szerepre való készség esszenciája. „Olümposzin” pedig azt értem, hogy fel sem merülhet a tehetség, a nyomatékos lét hiánya. S ezt bátran kiterjeszthetjük a teljes bemutatott képanyagra. (láss hétköznapi csodát kettős kompiban: 1. mindenórás, várandós asszony kiterülkezve + a leendő apa gyöngéd pozitúrában. 2. a kompozíció triásszá egészülve, centrumában „művészi termékként” az újszülöttel. No comment.)

Női fényképmolyunktól idegen(nek tűnik), hogy korunk dokumentaristáinak tömegéhez felzárkózva, az „embermélyét, a személyiség titkos énjét” próbálná elcsípni, napvilágra hozni. Föltételezve ilymódon a lencsevégre kapott felületi emberképmás és a rejtekező valaki közti diszkrepanciát avagy tükröződést. Amely csak negatív értelemben definiálható, miszerint e vélt különbözés miatt utáljuk sokan, ha vakuval ránk kattintanak. Szilágyi Lenke „beállít, komponál, sorozatba rendez, performance-helyzeteket kreál” s mindeközben bámulatos készséggel kerüli el a manipuláció csapdáit. Egyszerűen szeme van az individualitás megragadásához. Az egyéni jellegzetesség kiemeléséhez. Valamirevaló kreativitáshoz.

Nála az emberi tekintetek nagyon beszédesek, mondhatni sugárzóak. A gesztusok karakteresek. Kompozícióiban a testtartásoknak, ha úgy tetszik, jellemábrázoló funkciójuk van. Például, budapesti hajléktalan-sorozatában, kopár szállás-díszletben valóságos sztárként emel ki egy-egy alkoholista bentlakót, mintha az rontott múltjával vagy annak ellenére, nézősereget (kvázi rajongókat) vonzana. Szánalom, leleplezés kizárva. Mintha a bomlott elméjű Swiftet idézné: „vagyok, aki vagyok!”. Vagyis alap-egzisztencia maradtam. Ekként értékeljetek. 

Állatfelvételein is, függetlenül attól, hogy tyúk, kutya, bárány, macska az „illető” – a világ bármely tájékáról származván a maga természetes közegében – mindegyik: önálló teremtmény. Szánakozás, misztifikáció, példázatosság kizárva. Szilágyi Lenke vagy eleve tudta, vagy szakmai gyakorlatai során elsajátította, történetesen a színpad működéséből, hogy valakinek, egy helyzetnek, egy szituáció szereplőjének, beleértve domesztikált társainkat is, nem a példázat-mivolta érdekes, hanem az, hogy a Foucault-i értelemben vett „többszólamú diskurzusa" miről árulkodik nekünk, kívülállóknak. A tyúk kapirgálni vagy repdesni akar. A kutya felzárkózni, oldalogni vagy szimatolni. A macska meleg emberi ölben dorombolni. Előjogával élni. Nos, fotón egy-egy ilyen alkalmi, épphogy tetten ért „fázis" majdnem csuda.

A művésznő önmagáról készített alakfotói is leginkább folyamatokból, heppeningre való készülődésekből kimetszett mozzanatok, olyasvalakiről, aki „fotobrancsbelinek” (ez másik albumának címe) gondolja magát, s expozíció, előhívás, laborálás közben, után csatlakozni is fog a többiekhez (övéihez?), hogy szemtanúja, részese legyen baráti találkozóiknak. Művészi hitvallás két esemény között?

Szilágyi Lenke eltökélt vándor és utazó. Különböző földrészek tájain kóborol, mintegy ugyanazt kutatva, mint az itthoni hajléktalan szállókban, hogy a nekirendelt idegen világ kivágatai, vagy animált változatai miként alakíthatók az ő sajátos performanszaivá. Néha lurkókat aggat tar faágak közé. Néha orosz nyugdíjasok méla hajlongásából teremt Teatrum Mundit. Néha beéri fagyott tájjal, amelyen tévedhetetlenül átrajzolódik az ő személyes vízjele. „Itt jártam. Szilágyi Lenke fotós”.

 

Ernst Múzeum. 2004. május 6-30.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2004/08 56. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1991