KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

   
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
   2011/január
GODARD 80
• Schubert Gusztáv: Descartes kamerával Godard 80
• Ádám Péter: A festő és modellje Godard és Karina
• Báron György: Visszafordítás A Kifulladásig és a Breathless
• Bikácsy Gergely: Könyvek és gengszterkalapok Kalapemelés JLG előtt
KOLUMBIA DÉMONAI
• Vajda Judit: A Márquez-paradoxon Gabriel García Márquez-adaptációk
• Géczi Zoltán: Képeslapok a napfényes pokolból Kolumbiai drogfilmek
BERLINI ISKOLA
• Ruprech Dániel: Hideg falak Christian Petzold
• Schreiber András: A melankólia új hulláma Berlini Iskola
MAGYAR MŰHELY
• Barkóczi Janka: A nehezebb út Beszélgetés Bódis Krisztával
• Zalán Vince: Film-mikrokozmosz Barlang
FILM / ZENE
• Simonyi Balázs: Az öngyújtókorszak vége A rockkoncertek vizualitása
FESZTIVÁL
• Teszár Dávid: Szintén zenész Chungmuro Filmfesztivál
KRITIKA
• Gorácz Anikó: A madeleine hatalma Kocsis Ágnes: Pál Adrienn
• Palotai János: A test angyalai Botero//Kocsis Ágnes
• Radnóti Sándor: Élet/művészet Abbas Kiarostami: Hiteles másolat
• Tornai Szabolcs: Dzsungel és karaoke Apichatpong Weerasethakul: Boonmee bácsi, aki képes visszaemlékezni korábbi életeire
MOZI
• Vincze Teréz: Fényes csillag
• Vajda Judit: Északi karácsony
• Vörös Adél: Utódomra ütök
KRITIKA
• Szabó Noémi: Narnia krónikái: A Hajnalvándor útja
MOZI
• Pápai Zsolt: Egy néma kiáltás
• Nevelős Zoltán: Következő három nap
• Sepsi László: Rubber, a gumiabroncs
• Géczi Zoltán: Piranha 3D
• Baski Sándor: Tron: Örökség
• Csillag Márton: Zimmer Feri 2.
• Varró Attila: Rohanás
• Alföldi Nóra: Üvegtigris 3.
DVD
• Varga Balázs: Szabó István filmjei
• Pápai Zsolt: Megáll az idő
• Varga Zoltán: 30 nap éjszaka
• Alföldi Nóra: Adni jó
• Benke Attila: John és Mary
• Tosoki Gyula: Variációk szexre
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: Papírmozi

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Magyar Műhely

Beszélgetés Bódis Krisztával

A nehezebb út

Barkóczi Janka

A Bódis-módszer sikere azt mutatja, hogy a film nemcsak műalkotásként, hanem az önismeret praktikus eszközeként kultúrát teremthet, akár a legnehezebb helyzetben is.

„Vágni szerintem csak a vágószobában tanulsz meg igazán” – mondja a vékony kreol kisfiú komoly hangon a budapesti DocuArt bejáratánál. Társai vadul bólogatnak, és még elpöccintik a csikket az ajtónál. A dokumentumfilmes központ 2010. november 18-án adott bemutatkozási lehetőséget Bódis Kriszta író, filmrendező és a hétesi alkotótáborból érkező hátrányos helyzetű roma származású fiatalok számára. A fesztelen találkozó módot teremtett, hogy az érdeklődők betekintsenek a szakemberek és önkéntesek segítségével évek óta folyó minőségi munkába, amely Magyarország egyik kritikus térségében, emberhez méltatlan körülmények között próbálja megteremteni a kitörés lehetőségét. A pszichodráma eszközeit felhasználó, alkotásközpontú Bódis-módszer és a hozzá kapcsolódó projekt a felzárkóztatás terén már eddig is számos konkrét és kiemelkedő eredményt ért el, és ami még fontosabb: esélyt kínál arra, hogy a gettókat a lakók saját maguk, mintegy belülről számolják fel.

Hogyan találtatok rá Hétesre? Miért éppen ezt választottátok a sok hasonló helyzetben levő telep közül?

Tizenkét évvel ezelőtt rendezőként egy terepszemle miatt érkeztem az Ózd külterületéhez tartozó Hétesre. A sofőr azt mondta, inkább nem jön be velem a telepre, és jobb lenne, ha én se tenném, mert feltehetőleg megkéselnek. Én akkor bementem, és mint az ábra mutatja, még azóta sem késeltek meg. Bár az igazsághoz tartozik, hogy az erős indulatok valóban jelen vannak a telepen, de a szeretet megnyilvánulásai legalább olyan intenzívek.

Azt hiszem egyébként, hogy tulajdonképpen nem a helyszín a lényeg. Hétes egyfajta metafora: a mélyszegénység, az egész roma és nem roma ügy, a gettó ellentmondásainak metaforája. Az, hogy éppen a Hétes-teleppel foglalkozom, személyes döntés kérdése, bár jó néhány helyet ismerek még Magyarországon, ahol hasonló a helyzet és a szükség. Úgy gondolom, hogy ha az ember tényleg dolgozni akar valamilyen közös társadalmi ügyön, akkor előbb-utóbb dolgozni is kezd. Az pedig, hogy földrajzilag hol, igazából mindegy. Sok filmet készítettem az elmúlt években máshol, írtam két regényt és még sorolhatnám, de a Hétesből, mióta csak a lábamat betettem, nem jöttem vissza. A tapasztalataim pont a jelenlétből, a megismerni vágyó nyitottságból sűrűsödnek össze. A munka során szükségszerűen szoros személyes kapcsolatok és kötődések alakulnak ki. Mára valahogy úgy érzem, hogy van két saját gyermekem, és mellettük még vagy kétszázötven hétesi, annyira megszerettem őket. A felnőttekkel is közeli a viszonyom, így akkor sem tudok rájuk haragudni, ha éppen nincs köztünk megértés.

Persze mindig sok kérdés van bennem azzal kapcsolatban, hogy hogyan is kell ezt jól csinálni. Minden bizonnyal csakis az életem részeként, mert ez nem munka és nem hivatal, hanem felelősség. Az egész programot egyedül kezdtem, mondhatni magányosan, és mind a magánéletemben, mind a közéletben rengeteget ütköztem miatta. Mostanra szerencsére már sokan csatlakoznak hozzám és elsősorban az ügyhöz, amit szolgálunk. Ha néha kétségek gyötörnek, maguk a problémák végül mindig világossá teszik az utat és a haladás módját. Na, de nem akarok nagyon patetikus lenni...

Ezek alapján hogyan foglalnád össze röviden a Bódis-módszer lényegét?

A módszer nem kifejezetten művészek, hanem tágabb értelemben vett alkotó, építő emberek nevelését célozza. Az alkotás – melynek magja mindenkiben benne van – itt és most elsősorban eszköz. Segíti a marginális helyzetben élők önkifejezését, emberhez méltó szocializációját, lehetőséget nyújt a társadalmi párbeszédre, az együttgondolkodásra és a közös cselekvésre. Természetesen a módszer nem csak hátrányos helyzetű csoportokban alkalmazható, mert a másságot és az azonosságot mindannyian megtapasztalhatjuk magunkban. De különösen a mostoha körülmények között, kirekesztett közösségekben élőknek van szükségük arra, hogy megismerjék az alkotás, az önkifejezés építő erejét. Látványos, azonnali eredményeket mondjuk ez a módszer sem ígér, hiszen itt is hosszú távú, kitartó munkára van szükség.

Milyen lépések történtek annak érdekében, hogy hivatalossá váljon a program?

Ez egy összetett folyamat, amely több mint egy évtizede kezdődött. Először filmeket készítettem, hogy azokkal konkrét problémák megoldásában segítsek. 2000-ben – nem kis mértékben ennek köszönhetően – leállt a kilakoltatás és a telep dózerolása, a hétesiek tisztázhatták jogviszonyaikat, az állam pedig segítette adósságrendezésüket. A telepi életkörülmények lassan javultak, 2007-től pedig nyári alkotótáborokat szerveztünk az ott lakóknak. A táborok bebizonyították, hogy az alkotó folyamatok pozitív erejére olyan szocializáció építhető, mely a társadalomba történő visszailleszkedést és a másik oldal részéről történő elfogadást segíti. Világossá vált az is, hogy a módszer indirekt módon a rendkívül súlyos helyi problémák kezelésében is jól használható. Ezekre az alapokra épült végül az a vízió, amelyet ma a „Cseppben a tenger” alkotásközpontú integrációs modellnek nevezünk. Mindez azonban hosszútávon valószínűleg csak bozótharc maradt volna, ha nem sikerül idén az OSI támogatásával a Máltai Szeretetszolgálat egyik programjának részeként immár látványos eredményeket felmutató modellé fejlődnünk. A hasonló, többnyire szociális és oktatási fókuszú munkatervektől a miénk alapvetően abban tér el, hogy inkább a közösségfejlesztő, kreatív és kommunikációs szemléletre helyezi a hangsúlyt.

A táborainkban minden évben alakul egy filmes csoport a színházi-, tánc-, kézműves és média-szekció mellett. Idén a telep 16-22 éves fiataljai hoztak létre olyan mozgóképes csoportot, akik a közös munka során nem hagyományos módon, inkább pszichológiai és kreatív ösztönző gyakorlatok segítségével közelítenek az anyaghoz. Ennek folyományaként alakul a Közös film, amely egyrészt a saját ötletből készülő játékfilmet, másrészt az alkotási folyamatot, a közösség és a résztvevők személyiségének fejlődését is megörökítő dokumentumfilmet tartalmazza. A játékfilmnél nem volt műfaji megkötés, és az elkészült felvételek egyelőre egy Blair Witch project-hez hasonló sztorit körvonalaznak. A jövőre nézve az egyik tervünk az, hogy a film befejezéséhez szükséges munkálatokra professzionális környezetben adunk lehetőséget. A Közös Háznak is nevezett alkotóházban stúdiót rendeznénk be, ahol a gyerekek maguk dolgozhatnak. A Közös Ház egyébként a szegregátumok és Ózd város metszéspontjában áll, amely cigány és nem cigány származásúak számára is vonzó közösségi tér lehet. Az itt megjelenő önkéntes munka kultúrájának fejlesztésével és a médiaszereplésekkel a társadalom nagy részét igyekszünk aktivizálni a cselekvő szolidaritás irányába. A módszer életképességét bizonyítja, hogy Hétesen immár egy integrációban erősen érdekelt közösség alakul. A focipálya megépítése, a rovarirtás, a veszélyelhárítás, a vizesárkok kalákában tervezett kialakítása a konkrét példái ennek az összefogásnak. A szociális szakemberek, a tanárok, az ózdiak és a hétesiek kapcsolata is sokat javult, így a telep többé már nem a város szégyenfoltja.

A módszer ezek szerint nem csak a szociális munkában jelent újdonságot...

Hiszünk abban, hogy a szocializációs hiányosságok pótolhatók. Hogy az integrált személyiség és integrált társadalom minden fejlődés alapja. A Közös film egyben kísérlet is, amely művészeti, morális és társadalmi szempontból is megújítja a dokumentumfilmezést. Annak a dokumentumfilmes paradigmaváltásnak az egyik állomása, amelynek során egy-egy leszakadt, nehéz helyzetbe került közösség – az önkifejezés felszabadító hatása, önnön problémáinak megfogalmazása és tudatosítása által – közelebb juthat a kitörési pontokhoz. A mi alkotásközpontú modellünk végső soron nem csak átjárást biztosít a műfajok között, de új műfajt is teremt.

Ha jól tudom, a romák elleni sorozatgyilkosságok idején is a telepen voltatok 2009-ben. Mit tapasztaltatok?

Az ilyen tragikus események szinte elviselhetetlen feszültséget generálnak egy olyan közösségben, ahol amúgy is sok probléma van. A gyilkosságsorozat után még sokáig komoly félelmet és zavart tapasztaltunk. Bár a módszer egyben terápia is, amely segíthet feldolgozni a szörnyűségeket, a megfélemlítettség érzése újra és újra felszínre kerül. Amikor a csoportot elhozzuk Budapestre, a gyerekek mindent látni és tudni akarnak a városról. Mégis döbbenten tapasztalom, hogy a kislány, aki előzőleg egy kiállításon szinte issza magába a tudást, az aluljáróban riadtan szorítja a kezemet egy kopasz, nagyobb darab fiatalember láttán.

Hogyan látod általában a szegregáció kérdését Magyarországon? Vagyis eredendően honnan származik szerinted ez a problémánk?

Márait idézve: mivel gondolkodni nehéz, inkább ítélkezünk. És rögtön hozzátehetjük persze, hogy mivel együtt élni nehéz, inkább szegregálunk, mivel szeretni nehéz, inkább utálkozunk... – innen pedig szabadon folytathatod. Ezek ugyanis a könnyebb utak, amelyek viszont sem megoldást, sem megnyugvást nem adnak hosszútávon.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2011/01 32-33. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=10269