KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2012/április
BERLIN
• Schubert Gusztáv: Fekete éjjel közepén Csak a szél
EMBER AZ ŰRBEN
• Géczi Zoltán: Hello, Spaceboy! Űrutazás és film
• Várkonyi Benedek: Ember az űrben Beszélgetés Almár Iván csillagásszal
• Barotányi Zoltán: Égből hullott mesék Kataklizmamozik és tudomány
TITANIC 100
• Hubai Gergely: Száz év ütközései Titanic-filmek
FILM ÉS EROTIKA
• Kelecsényi László: A test szavai Utazás az érzékek birodalmába – 2. rész
• Harmat György: Előítélet a bőrünk alatt Pasolini, film, homoszexualitás
FILMISKOLA
• Benke Attila: A nagypapa mozijában A némafilm utóélete
• Margitházi Beja: Régi idők új mozija A némafilm utóélete (1990–2012) [RÉSZLET]
MESEFILMTERÁPIA
• Hirsch Tibor: Sorskönyvvel, sorskönyvtelenül Meseterápia – 3.rész
• Varga Zoltán: Százszor volt, hol nem volt… Magyar népmesék 1-100.
MOZIPEST
• Sípos Júlia: „Ebből ismertem meg a Tabánt!” Ráday Mihály Budapestje
KÖNYV
• Bocsor Péter: Könnyűszerkezetes történetek Syd Field: Forgatókönyv
KRITIKA
• Kovács Bálint: Boldogság, gyere haza! Beszélgetés Szirmai Mártonnal
MOZI
• Roboz Gábor: A fekete ruhás nő
• Forgács Nóra Kinga: Bordélyház
• Huber Zoltán: Torrente 4­
• Barkóczi Janka: A vér és a méz földje
• Pálos Máté: A bosszú jogán
• Kovács Marcell: Fehér pokol
• Baski Sándor: Csempészek
• Horváth Eszter: Francia hétvége
• Vajda Judit: Járhatatlan út
• Parádi Orsolya: Szemünk fénye
• Szabó Noémi: A legszebb dolog
• Tüske Zsuzsanna: Lazacfogás Jemenben
DVD
• Bocsor Péter: Ne bántsátok a feketerigót!
• Baski Sándor: A vad gyerek
• Varga Zoltán: Susi és Tekergő
• Sepsi László: A vérdíj
• Géczi Zoltán: Isten haragja

              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Berlin

Csak a szél

Fekete éjjel közepén

Schubert Gusztáv

Az elmérgesedett cigánykérdés a magyar társadalom legsúlyosabb erkölcsi terhe. „Növeli, ki elfödi a bajt”. És betetézi, aki gyűlölködést szít.

Árt-e az országnak Fliegauf Bence fesztiváldíjas alkotása? – kérdezi címlapján a Heti Válasz. Jóhiszemű kérdés, mégis félrevisz, egyenesen bele az Ady elátkozta ónádasokba, gyűlölettől fortyogó szellemi lápvidékre, még ha a cikkíró, Ablonczy Bálint határozott nemmel válaszol is. A kitűnő történész, számos történeti téveszme jobboldali kritikusa a filmet látatlanban becsmérlő cigánygyűlölők kérdését teszi föl és cáfolja meg, nyilván abban a reményben, hogy így legalább meg tudja őket szólítani. Gyakorlatias gondolat, mégis tartok tőle, hogy a gyűlölködéstől elborultakat már lehetetlen észérvekkel meggyőzni. Ha a vak gyűlölet logikája mentén indulunk el, csakis hamis válaszokhoz juthatunk. A művészetről ön- és közveszélyes ebben a haszonelvű fekete-fehér logikában gondolkodni: nincs „ártalmas” és „hasznos” műalkotás (remekmű meg kontármunka persze van, de ennek megítélése a kritikusokra tartozik, nem a bíróságra). A művészet ugyanis nem „üzen”, akár a politika (és a propagandafilm), hanem világot teremt, ez a „haszna”: a mikrokozmosz sűrítménye és szimulátora a nagyvilágnak, és ezzel olyan tudás birtokába juttat, amelyre egyébként nem, vagy csak keserves erőfeszítéssel tehetnénk szert. Ez a teremtett világ azonnal semmivé lesz, ha a művet alkotója politikai szócsővé akarja változtatni. A politikai eszme ugyanis valóban lehet „káros” vagy „hasznos”, a realista – a társadalom és a gazdaság természettörvényeit, az egyének és a közösségek szabadságát és jogait tiszteletben tartó – politikai gondolatrendszer pozitív erő, míg a nemzet csoportjait egymás ellen hergelő, a gyűlölettől fűtött, kirekesztésre törekvő politika a legerősebb társadalmat is tönkrevágja. Szó sincs arról, hogy a regénynek, filmnek, festészetnek messzire el kellene kerülnie a politikát, mű gazdag és öntörvényű mikrovilágában a politika, a szerző ideológiája is a helyére kerül. Balzac királypárti létére sem ragadt bele a royalizmus eszméibe, Dosztojevszkij polifonikus, többszólamú regényeiben a realizmus (pontosabban a regénybeli mikrokozmosz természettörvénye) még nagyobb diadalt arat, a megveszekedetten konzervatív, dühödten pánszláv Fjodor Mihajlovics eszméi regényeiben annak látszanak, amik, eszelős hagymáznak. A propagandafilmekben, tézisregényekben épp az ellenkezője történik, a dramaturgia, a jellemrajz és nem utolsósorban a nyelv „fékeit és ellensúlyait” kikapcsolva mindig az író, rendező győz. Aki sakkozott már önmaga ellen, tudhatja, legyen fehérrel, vagy feketével, mindig ő fog nyerni. „Miért, mi a baj a propagandával? – kérdezte pár éve egy ifjú rendezőnő. Csupáncsak ez.

A kérdés tehát nem az, ártalmas-e a Csak a szél, hanem hogy művészet-e vagy csak propaganda. Ha ez utóbbi bizonyosodna be, az se lenne végzetes baj, szerencsés esetben a propaganda jó ügyet is szolgálhat. De akármilyen meggyőző is egy propagandafilmes, egyre biztosan képtelen, sohasem fogja elengedni a kezünket. Nem azt akarja, hogy gondolkodjunk, hanem hogy feltétel nélkül higgyünk neki. A művész mást szeretne: a művészet nem meggyőzés (ne adj isten, agymosás), hanem megismerés, a művész nem azért ír, fest, filmez, hogy elmondja, amit már tud, persze azért is, hanem hogy megismerje, azt, amit még nem tud, vagy nem ért. A propagandista nem kíváncsi az ismeretlenre, ő már mindent tudni vél.

Fliegauf eddig minden filmjével a feltáratlan világok felé indult. Felfedező alkat, és a cigánykérdésben sem a közhelyek, a biztos válaszok, és kivált nem az előítéletek érdekelték. Ezt persze egy megveszekedett rasszista soha nem hinné el neki, már csak azért sem, mert csak egyetlen gondolkodásmódot ismer, a végletes elfogultságot. Ha a Csak a szélből nem az derül ki, hogy a cigányok lusták, élősködők, tolvajok és gyilkosok, akkor egy cigánygyűlölő szerint Fliegauf nyilván ennek a tökéletes ellentettjét gondolja: a cigányság csupa dolgos, derék emberből áll, de a rasszista többség elnyomja és szegénységben tartja őket. Csakhogy Fliegauf filmje sem nem démonizálja, sem nem idealizálja, sem a cigányokat, sem a magyarokat. Nem feltétlenül azért, mert tudatosan végiggondolta, hogy a népek, nemzetek, etnikumok közt sincsenek „tökéletesek” meg „kártékonyak”. Ami egyébként nem liberális kényszerképzet, hanem az emberiség túlélőkészletébe foglalt sok ezer éves norma, még akkor is, ha az embergyűlölők száma, akik nem tudnak róla, vagy nem hisznek benne, időről-időre eléri azt a kritikus tömeget, amely eltörli e parancsolatot, katasztrófába döntve, mind az áldozatot, mind a gyűlölködőt. Persze Fliegauf valószínűleg egyetért e türelemmel, de egy dolog teoretikusan tudni valamit, és más dolog megcselekedni. Fliegauf olyat tett, amit egy megátalkodott rasszista sohasem tenne meg: beköltözött a cigányokhoz, hogy megismerje őket.

Hajlamosak vagyunk azt gondolni, a rasszisták zöme azokból kerül ki, akik a frontvonalon élnek, akik nap mint nap konfliktusba keverednek a cigányokkal. Tévedés, a végletes elfogultságnak az elvont gondolkodás, a személyes tapasztalatok hiánya a legfőbb forrása: a romák idealizálásának éppúgy, mint a cigánygyűlöletnek. A mai magyar rasszizmus művelt (igaz, inkább félművelt) emberek műve, olyanoké, akik sohasem éltek együtt cigányokkal. Ha ez így van, akkor a gyűlöletre és a nem kevésbé veszélyes idealizálásra egyaránt a megismerés a legjobb gyógymód. Fliegauf gesztusa, amely egyébként a dokumentumfilmes gyakorlatban bevett, természetes eljárás, nevezetesen, hogy filmkészítés közben együtt kell élni azokkal, akiket lefilmezünk, a Csak a szélből sugárzó, realista, előítéletek nélküli magatartás legfőbb garanciája.

A filmet jellemző minimalizmus nem stilisztikai fogás (mint mondjuk a Tejút tájképeiben), hanem e testközelség következménye. A Csak a szélben nincsenek hősök, legalábbis a szó hollywoodi értelmében, emberek vannak benne, egy cigány család tagjai, a családját közmunkából eltartó, harmincas évei közepén járó anya (Toldi Katalin), középiskolás lánya (Lendvai Gyöngyi), és felsős kisfia (Sárkány Lajos). A magatehetetlen nagyapát (Toldi György) alig látjuk, a Kanadába kivándorolt, családját is odaváró apát is csak egyszer (Kaszás Gergő az egyedüli színész a „családból”), amikor lánya a számítógépén szkájpol vele. A történet is a lehető leghétköznapibb (leszámítva a végkifejletet), az anya munkába megy, majd este hazatér, a kamaszlány szorgalmasan tanul, a kisfiú, Rió aznap anyja, nővére parancsa ellenére sem megy iskolába, a házukat körülvevő szemetes erdőben lődörög. A dialógusok (a két rendőr beszélgetését kivéve) szűkszavúak és tárgyszerűek. Filmzene alig van, inkább csak zörejszerű akkordokat hallunk, mintha az is közeg része lenne. A (kézi)kamera mindent testközelből, természetes fények közt filmez. A rendező aggályosan kerüli a mindentudó szerző jelenlétét, nincsenek sem képi, sem verbális kommentárok, az anyát, a lányt, a kisfiút alakító amatőrszereplő maradéktalanul természetes, híján van minden színészkedésnek. Egy kicsit szofisztikáltabb színészi játék, egy bonyolultabb-izgalmasabb történet, egy megemeltebb és sűrűbb dialógus és oda a jelenlét varázsa. A rangidős helyi zsaru helyzetelemzése – miközben a („célirányos”) rasszista ideológia pontos dokumentuma – stilárisan ezért ki is lóg a filmből: „ezek nem élősködők voltak, ezek iskolába járatták a gyerekeiket, volt fürdőszobájuk. Nem az ilyeneket kell leszedni, ezzel csak összezavarják az üzenetet… Ha dolgos cigányt lősz le, nem értenek semmit az egészből. Azt fogják, hinni, hogy csak azért ölik meg őket. Mert cigányok.” Minden stíluseszköz azt sugallja, amit a legjobb dokumentumfilmekben érzünk, hogy a retusálatlan valóság sűrűjében járunk. Ettől a tökéletes hitelességtől (aminek megteremtése cseppet sem magától értetődő, kemény rendezői munka eredménye) lesz sokkoló Fliegauf filmje, hús-vér embereket látunk, akiket a film végén, mint kóbor kutyákat lőnek ki az ismeretlen gyilkosok. Géza rendőr fenti okoskodása szerint újabb „műhiba” történt. Csakhogy nincs „jó” és „rossz” gyilkosság, csak gyilkosság van. A „Ne ölj!” parancsát semmi sem írhatja fölül. A politika két évtizedes agresszív nyomulása, a mindennapi élet gátlástalan hiszterizálása, a józan, mértéktartó kisemberi erkölcs ledarálása hozta ránk ezt a lincshangulatot, amelyben a politikai elfogultság minden morális és köztörvényes bűnre menlevelet ad. A Csak a szél nem állítja, hogy a magyarok többsége rasszista lenne, és azt sem, hogy a cigányságnak semmi felelőssége nincs abban a mélyszegénységben, ahová jutott. Ha állít valamit egyáltalán, hát azt, hogy embert ölni nem való. Hiába csűrjük, csavarjuk, hiába ideologizáljuk meg, nincs rá mentség, aki talál rá, maga is bűnrészes. „Fekete éjjel közepén, apádat megölték, a sírját elrejtették, szívét kövek alá rejtették…” – éneklik a film elején a szomszéd családot (a rasszista halálkommandó első áldozatait) temető cigányok. Amíg ilyen bűn megtörténhet, ránk büszke magyarokra, a vélt kultúrfölény bajnokaira is ez a fekete éj borul. A cigányokat nem kell se szeretni, se gyűlölni, csak meg kell oldani azt a társadalmi katasztrófát, amelybe belesodródtak. Persze nem nélkülük, nem helyettük, mert úgy nem fog menni. Ha ugyan van még rá remény. A magyarországi cigányság társadalma a végromlás állapotába jutott.

Ezt írtam egykor a cigányfilmek kapcsán:” Nem csak csillagok omolhatnak össze. A fekete lyukban épp egy nemzet süllyed el. Pontosít helyettünk a fizika: kettő. A kozmikus energiák lefolyójába rendre belecsúszik a legközelebbi csillag is. Hogy ne így legyen, észre kellene vennünk, hogy nem tudunk olyan messzire sunnyogni a cigány-apokalipszistől, mint ahogy képzeljük, mint ahogy szeretnénk.” Azóta eltelt tizenhárom év, a csillagok már nem is hunyorognak.

 

Csak a szél – magyar-francia-német, 2012. Rendezte és írta: Fliegauf Bence. Kép: Lovasi Zoltán. Zene: Fliegauf Bence és Beke Tamás. Vágó: Xavier Box. Hang: Beke Tamás. Producer: Mécs Mónika, Muhi András, Mesterházy Ernő. Szereplők: Toldi Katalin (Mari), Lendvai Gyöngyi (Anna), Sárkány Lajos (Rió), Toldi György (Nagypapa), Kaszás Gergő (Apa), Egyed Attila (Rendőr Géza), Cziffer László (Rendőr Laci), Végh Zsolt (Gondnok), Vasvári Emese (Rózsi néni), Horváth Gyula (Ali), Papp Éva (Zita). Gyártó: Inforg M&M Film – The Post Republic Halle – Paprika Films. Forgalmazó: Budapest Film. 88 perc.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2012/04 04-05. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=10866