MozipestAndrás Ferenc BudapestjeNappal Muskátli, éjjel Szép Ilonka Erdélyi Z. Ágnes
A Dögkeselyű a korai 80-as évek Budapestjének pontos dokumentuma.
András
Ferenc filmje, a Dögkeselyű 1982-ben
nagy sikert aratott, az azóta eltelt három évtizedben pedig kifejezetten
kultfilmmé vált. A bemutatásakor még meg sem született generációk is rajonganak
érte. Nem kis szerepe van ebben annak a különleges hangulatú városnak, amely
Budapest volt a nyolcvanas évek elején. Az éppen most Kossuth-díjat kapott
rendezőt erről kérdeztük.
*
Úgy érezni, mintha A dögkeselyű egyik főszerepét
Cserhalmi György és Perczel Zita mellett Budapest játszaná a maga különös
helyszíneivel, gangjaival, neonfényes útjaival…
Az
első képkockától kezdve jelezni akartam, hogy az a történet „itt és most”
játszódik, olyan helyszínen, ami addig meglehetősen ismeretlen volt a magyar
filmek világában. Helikopterről tűnik fel a város, a körút, a Rákóczi út, a
Duna, a Vár, a Parlament. Azóta kismillióan felhasználták ezeket a
felvételeket.
Rajongói blogokon olvasni róla, mennyire
érdekes, hogy még lehetett parkolni a Vörösmarty téren…
A
Váci utcában pedig még járt a 15-ös busz. De a Dögkeselyűben nyolcadik kerületi helyszínek is láthatók, például
ahol a taxis Simon József szülei laknak: a Ganz-telep. A magyar filmek
akkoriban természetesen nem mutattak lepusztult ipari lakótelepeket. Ezeket a
munkáshatalom hagyta szétmállani, egyáltalán nem törődve azzal, hogy a régi
gyártulajdonosok mennyi figyelmet fordítottak a dolgozóikra és milyen
fantasztikus lakóhelyeket építettek nekik. Szépségük nyomait az óbudai gázgyári
lakótelepen ma is érezni.
Ismerte ezeket a helyszíneket?
Sokat
igen. Nagy társadalmi életet éltem, mindenütt laktak barátaim. Mindenképpen
szerepeltetni akartam a város „érdes részeit” – József Attilával szólva. Hiszen
hangsúlyosan szemben áll velük a zsebtolvaj nők rózsadombi villája, és éppen
azt akartam bemutatni, ahogy a két életforma összecsap. Az én értelmezésemben
ez a történet „az ész trónfosztása”, hiszen valakinek, akit munkás szülők
taníttattak ki, neveltek értelmiségivé, vissza kell minősítenie magát
taxisofőrnek, mert csak abból tud megélni. Az értelmiség a nyolcvanas évek
elején egyre többször érezte ezt. Láttatni akartam azt a paradoxont, hogy a
mérnök-taxisofőr szülei, a munkáshatalom képviselői összekuporgattak annyit, amennyiből
meg tudtak venni egy kalyibát egy budaörsi dombtetőn, és úgy tekintenek rá,
mint egy komoly vagyontárgyra, amit a fiukra hagyhatnak. Hozzá kell tennem,
hogy a mai Budaörs, az ország leggazdagabb települése akkor még rendkívül
szegény negyed volt, mondhatni, Budapest „lichthófja”.
Keresték a helyszíneket Ragályi Elemérrel,
vagy eleve bizonyos utcákban, terekben, épületekben gondolkozott?
Adódtak
maguktól. A Ganz-telepet mindenképpen akartuk, de kerestünk is jellemző, érdekes
épületeket. Így találtuk a Deák téren álló Anker-palota belső, elhanyagoltabb
részét, ahol a szoba-konyhás lakások voltak, és ahol Simon elvált felesége
lakik. Kinéztünk egy szép villát a Cserje utcában, ám kiderült, hogy „Kádár
elvtárs” is ott lakik. De megkaptuk az engedélyeket, csak az volt a feltétel,
hogy délután valahány órától söpörjünk onnan. Csakhogy nem lettünk készen
idejében. Amennyi megvolt, az meg nekünk nem tetszett. Így aztán a teljes
jelenetet újraforgattuk egy egészen más helyszínen, a Lejtő úton.
A hajókocsma is újdonság a nyolcvanas
években…
Akkoriban
jelentek meg ilyen helyek. Felfedezték a régi hajókat, bulikat rendeztek, a
taxisoknak pedig lehetett egy gyülekezőhelye, ahol elintézhetik a váltást, melegedhetnek,
megihatnak egy sört, kártyázhatnak.
Ez az időszak még a félhomályos,
dohányfüstös presszók világa.
Alaphelyszín
volt a Bölcs Bagoly, az egyetemisták gyülekezőhelye, ott volt a menza, és a
tanárok à la carte étterme. Az Egyetemi Színpad jegypénztára is ebben az
épületben működött, mindig lehetett találni ismerőst. Azóta minden
megváltozott, a Batthyány téri Isolabella az egyetlen, ami még ma is megvan.
Sokszor jártunk ott Cseh Tamással, Bereményi Gézával.
Három-négy
nagy gócpont volt a városban: a Váci utcában a Muskátli presszó, itt ültünk
nappal, de délután vagy estefelé már komolyabb helyekre vágyódtunk, ahol enni
is lehet. Erre ott volt a 100 éves, az Apostolok, a Kárpátia, és meg tudtuk
fizetni. Hihetetlenül nagy társaság gyűlt össze mindig, és mondhatom, nekem ez
volt az egyetemem. Nálam jóval idősebbektől, művészektől tanulhattam: Kondor
Bélától, a két Vujicsicstól, Tihamértól és Sztojántól, Erdély Miklóstól, Latinovits
Zoltántól, Pilinszky Jánostól. Állandó vendég volt egy Zakariás G. Sándor nevű
bácsi, valamikor városházi tisztviselő. Zaki bácsinak hívtuk, tüneményes,
vibráló egyéniség volt, és tökéletesen ismerte Budapest építészetét.
Fontos szempont lehetett akkoriban, hogy mi
tart sokáig nyitva.
Én
18-tól 25 éves koromig egyáltalán nem aludtam. A program általában úgy alakult,
hogy délután Muskátli, aztán Kárpátia, utána a Szép Ilonka, ami éjjel 2-ig volt
nyitva, utána gyalog átsétáltunk a Lánchídon. Esetleg még benéztünk a Napfénybe
vagy a Kedvesbe a Váci utcában, a Jerevánba a Semmelweis utcában. Pirkadatig ki
lehetett húzni, komoly, nagy éjszakai élet zajlott. Az állampárti rendszer
törődött azzal, hogy állampolgárai rúgjanak be, érezzék jól magukat, mert akkor
nem gondolkodnak – ez volt az idilli szocializmus ideje.
Ez volt az első időszak, amikor Budapest is
kezdett karaktert ölteni, élhető várossá válni…
56
mély sokkját az érzékenyebb idegrendszerűek nehezen bírták feldolgozni. De a
város valóban kezdett élhetőbbé válni, mert volt egy körülbelül kétszáz-ötszáz
tagot számláló csapat, akik állandóan felbukkantak itt-ott. Voltak helyek, például
az Egyetemi Színpad, az Eötvös klub, ahol otthon éreztük magunkat, és ennyi
elég is volt. Szabadságélményt jelentett. Meg a filmek, amelyektől kinyílt a
világ. A margitszigeti kertmoziban megnéztük François Reichenbach Amerika-filmjét,
és Amerikában voltunk. Jött az új hullám, és mi lettünk a Négyszáz csapás gyerekei. Vagy a Kifulladásig menekülő Belmondója. Hiába voltak lezárva a határok, a
filmek mégis felszabadító hatással voltak ránk.
Miután a Budapesten játszódó filmek előtt
egy hamisítatlan vidéki „idillt” forgatott, a Veri az ördög a feleségét
című szatírát, meg kell kérdeznem, valójában városi vagy vidéki ember?
Abban
a szerencsés helyzetben vagyok, hogy mindkettő. Apám katonatiszt volt, hazajött
a Don-kanyarból, és mindig más állomáshelyen laktunk, Munkácstól Ceglédig. Úgy
születtem, hogy a szüleim feljöttek Budapestre babakelengyét vásárolni, én pedig
– nyughatatlan módon – kitörtem, és világra jöttem a Szent István kórházban. Így
tehát pesti vagyok. De kétéves koromtól a nagyapámékhoz kerültem, Sümegre, apám
meg csak Pesten kapott aljamunkákat. Nyolcadikos koromig Sümegen éltem, a
nyarakat és a nagyobb ünnepeket viszont Pesten töltöttem. Egyszerre voltam
pesti és vidéki, és ennek minden előnyét kiélveztem. A Gizella úton laktunk, akkor
volt új a Népstadion, mellette a Millenáris Sportpálya, és a branccsal, amelybe
tartoztam, minden napunkat a sportnak és a szurkolásnak szenteltük. Sümegen
pedig a nagyapámnak volt egy kis szőlője, konyhakertje – tehát tisztában vagyok
a paraszti életforma mindennapjaival, a szőlőműveléssel is. Nagy szerencséje ez
az életemnek, mert otthon vagyok a belvárosban, Zuglóban, Sümegen, a Balaton
partján egyaránt. Egyformán imádom Budapestet és a pannon tájat.
Felmerült, hogy készítse el a Dögkeselyű remake-jét –
Cserhalmival. Elképzelhető ez?
Semmiképpen.
Ami egyszer jól meg van csinálva, azt hagyni kell olyannak, amilyen. Nem lett
jó a Psycho és a Kifulladásig sem újraforgatva.
Régi, nagy terve, az Utas és holdvilág a városi
és a vidéki életérzést is közvetítette volna – olasz miliőben.
Az Utas és holdvilág az életem, minden
idegszálam, gondolatom. 20-25 éven keresztül minden évben végigjártam a
helyszíneit, Gubbiót, Folignót, Spellót, Spoletót, afféle betegség volt ez nálam
– és ugyanúgy nem tudnám már leforgatni, mint a Dögkeselyűt, mert megszűnt az olasz városoknak az a varázsa, ami a
nyolcvanas évek derekán még megvolt. Akkor még úgy tűnt, hogy amerikai-magyar-olasz
koprodukcióban elkészül a film. Minden megvolt hozzá, Michael York lett volna
Mihály, Nastassja Kinski pedig Ulpius Éva, de a producer két másik magyar
filmmel megbukott és kiszállt, és ahogy múltak az évek, egyre reménytelenebbé
vált a terv. Ezeket a gyönyörű umbriai, toszkánai városkákat kisuvickolták,
tele vannak kiglancolt portálokkal, Gucci üzletekkel. Visszaállítani a régi
hangulatot, annyi pénze nincs senkinek. Örök hiátusa marad ez a lelkemnek…
És valószínűleg a magyar filmnek is.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 23 átlag: 6.17 |
 |
|
