KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

            
             
             
             
             
             
             
             
   2013/július
MAGYAR MŰHELY
• Zalán Vince: „Tán őszi fáknak hulló levelére?...” Gémes József (1939 – 2013)
JAPÁN ZSÁNER
• Varró Attila: Tokiói történetek Ozu zsánerfilmjei
• Vágvölgyi B. András: Zen mesterem meghalt Donald Richie (1924-2013)
• Csiger Ádám: A háború művészete Nindzsafilmek – 1. rész
HOLLYWOODI FANTÁZIA
• Huber Zoltán: Ismét izgalmas Új amerikai SF-filmek
• Varró Attila: Nehéz Istenné lenni Az Acélember
• Szabó Ádám: Sötét megváltók Képregényhősök válságban
• Andorka György: Illúzió az illúzióban Bűvészfilmek
ALPINISTA KAMERA
• Baski Sándor: Mert ott van Hegymászó-filmek
KECHICHE
• Gyenge Zsolt: Pünkösdi pálmaág Abdellatif Kechiche
MAGYAR MŰHELY
• Gelencsér Gábor: Egymásra néztek Galgóczi és Galambos
LENGYEL FILM
• Pályi András: A hőskorszak vége Lengyel Filmtavasz
• Veress József: A másik múzsa Wajda ecsetje és ceruzája
MOZIPEST
• Ardai Zoltán: Hosszú a búcsú Krúdy Budapestje
• Sipos Júlia: A Perzsa séta effektus Beszélgetés Pásztor Erika Katalinával
FESZTIVÁL
• Buglya Zsófia: Tisztelet a fiataloknak Linz
TELEVÍZÓ
• Huber Zoltán: The Walking Dead Szemben a többséggel
• Kolozsi László: Magassági ámor Szabadság – Különjárat
KRITIKA
• Nagy V. Gergő: A kerítésen túl Lágy eső
• Barotányi Zoltán: Nyilván tartottak tőlünk A tartótiszt
DVD
• Benke Attila: A hét szamuráj – Vágatlan változat
• Kaplan György: Fejlövés
• Sepsi László: LEGO Batman: A film
FILMZENE
• Hubai Gergely: Milliót érő hangjegyek A James Bond téma
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: PAPÍRMOZI Egri csillagok
MAGYAR MŰHELY
• Báron György: A nyitott zárt kör Jacques Rancière: Utóidő

             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Japán zsáner

Nindzsafilmek – 1. rész

A háború művészete

Csiger Ádám

A nindzsákat elsősorban nyugati filmekből, képregényekből, videó- és szerepjátékokból ismerjük, míg a japán nindzsafilm megmaradt obskúrus, de annál nagyobb befolyású zsánernek.

A nindzsákat nem kell bemutatni, a japán után immár a nyugati tömegkultúrában is népszerű sablonkarakternek számítanak, a kulturális evolúció szempontjából pedig virulens mémnek. Nyugaton a Csak kétszer élsz című Bond-film alkalmával debütáltak, azóta számos akciófilmben (Amerikai nindzsa, Nindzsagyilkos) és gyerekfilmben (Tini Nindzsa Teknőcök) bukkantak fel főhősként, mellék- vagy fő-antagonistaként, sőt akár vígjátéki szereplőként. Az amerikai filmekből pusztán a nindzsára jellemző külsőségeket ismerhetjük meg, amilyen a fekete ruha, a sajátos fegyverzet, felszerelés (dobócsillagtól mászóvasig), harcmodor, technikák és aktivitás (kémkedéstől orgyilkosságig). A nindzsa-figura könnyen azonosítható, a nindzsafilm viszont nem: a zsánernek a (valóságban ritkán felöltött) nindzsa-kosztüm mellett vannak visszatérő témái és jellegzetes formai attrakciói, és ezek határozzák meg a műfajt. 

Nindzsa mint szuperhős 

A japán nindzsafilm kezdetben az árnyékharcosok mitikus képességeit mutatta meg. A zsáner első fennmaradt darabja a Jiraiya lovag (Goketsu Jiraiya, 1921), mely egy legendás mesehős népszerűségét aknázza ki. Jiraiya itt valóban lovag, nem látjuk feketében lopakodni. Egyszerre harcos és varázsló. Egyedül, rezzenéstelen arccal, játszi könnyedséggel győz le egy csapatnyi kardforgatót néhány gondosan megkoreografált akciójelenetben, közben összezavarja ellenfelei érzékeit, teleportál, láthatatlanná válik, telekinézist használ, repül, végül óriási békává változik, két ellenfelét pedig (szintén méretes) kígyóvá és csigává varázsolja. A film egy bármiféle narratívát nélkülöző cirkuszi és harcművészeti bemutató, elsősorban stop-trükkökre és jelmezes performanszokra épül. A nindzsa mutatványai a mozgóképi forma szempontjából is attrakcióként működtek, hisz a korabeli kezdetleges filmtechnika pusztán ezt tudta nyújtani a közönségnek. A sokáig zárt szigetország filmes fejlődése kifejezetten lassú volt, ekkor tartottak ott, ahol Méliès

a századfordulón. A nindzsa mellett az óriáshüllő is mitikus alak, Godzilla a japán legendárium sárkányistenének megfelelője. Mindkét archetípus zsánert nemzett (az óriáshüllő a kaiju eigát, azaz a monstrumfilmet, és mind a két műfaj tokusatsu, azaz különleges effekt-film), de útjaik később is keresztezték egymást, ráadásul nem is crossoverek alkalmával. A japán film továbbra is csigatempóban fejlődött: A bűvös sárkány csatájában (Kairyu daikessen, 1966) ismét Jiraiya veti be animágiáját, csak a méret nőtt a Jiraiya lovag óta. Az óriásszörny és a nindzsa máig sokban hasonlítanak: magányosan operálnak, egy letűnt kor dinoszauruszai, emberfeletti erejük és mágikus képességeik vannak, óriási pusztítást tudnak véghezvinni, csak úgy peregnek le róluk az ellenük vonuló közrendű harcosok. A nindzsafilm évtizedekkel a Jiraiya lovag után is ugyanazokat az attrakciókat kínálta és ugyanabból a legendakörből táplálkozott, A nagy nindzsaharcban (Ninjutsu Gozen-Jiai, 1957) például szintén látható egy varázslói erődemonstráció, melyben a hős a szokásos nindzsa-trükkök mellett pirokinézist (illetve annak látványillúzióját) mutat be. Nevetséges, de szándékosan: a korai nindzsafilm attrakciói vígjátéki gegek is egyben. A bűvös sárkány csatájában például a főhőst lefejezik, de ezzel nem érik el a várt hatást (a poén a Monty Python-féle Gyalog galopp „Csak egy karcolás!” jelenetét juttathatja eszünkbe).
 

Ember a mítosz mögött 

A filmtörténet legfontosabb nindzsafilmje az Orgyilkosok csapata (Shinobi no Mono, 1962, a cím nindzsát jelent). Abban mutatott újat, hogy elsősorban kosztümös-történelmi film volt (jidaigeki), csak aztán chambara, azaz kardforgató film (tehát akciófilm). A fantasztikum máza addigra lassan, de biztosan lekopott a nindzsafilmekről, de a zsáner darabjai – például a Nindzsucu (Yagyu Bugeicho, 1957) és folytatásai – megmaradtak infantilis sablontörténetre (kincskeresés, MacGuffin-tárgyak megszerzése) épülő bazári látványosságnak, ráadásul azt is bizonyították, hogy a varázslat és az óriásszörny izgalmasabb, mint a füstbomba és a shuriken. Az Orgyilkosok csapata nem csak maximalista jidaigeki, nemzetközi piacon is működőképes volt, japán válasz a nagyszabású, világhódító hollywoodi presztizsfilmekre. Hitelesen mutatja be a nindzsák hátterét és történelmük fordulópontjait, valamint demitizálja is őket, egyúttal kiiktatja a külhoni néző számára értelmezhetetlen, speciális japán tartalmakat (például a természetfeletti mozzanatokat). Blockbusternek is nevezhető, elődeinél nem kevésbé szégyentelen közönségfilm, a nindzsa-tematikát nyilvánvalóan a figura népszerűsége (a hozzá fűződő ellentmondásos legendák) és tömegfilmes, műfaj-kompatibilis (akció, kaland, thriller, fantasy) potenciálja motiválta. A korábbi nindzsafilmekkel ellentétben történet dominálta film, adaptáció, sikerét példázza, hogy négy év alatt hét folytatása készült. A cselekmény megfelel a nindzsák igaz történetének, melyet csak néha ír felül dramaturgiai és műfaji követelményként némi spekulatív fikció. A 16. század második felében járunk, a hős Goemon (a történelemben legendás alak, a japán Robin Hood), egy tehetséges nindzsa-növendék Iga tartományból. A nindzsák e filmben olyanok, amilyenek a történészek (lásd John Man: A nindzsák) szerint voltak: Iga és Kóga harcos földművesei, akik elsajátították a nindzsucu-t, majd daimjók (gazdag hadurak), valamint a helyi közösség alkalmi szolgálatában kamatoztatták képességeiket. A film nyitójelenetében a klán rangidőse baljós árnyakra figyelmezteti az igaiakat: a hadúr Oda Nobunaga a széttagolt, polgárháborús Japán egyesítését és uralását tűzte ki célul, Iga pedig az útjában áll. Nobunaga gyűlölte a buddhizmust, helyette a kereszténységet preferálta. A filmben kimondatik, hogy a nindzsucu maga is buddhista misszióként jött létre. A hegyvidéki, emiatt nehezen bevehető Iga népe független demokráciában kormányozta magát, míg Nobunaga feudális berendezkedést tervezett megvalósítani, melyben Iga és Kóga egymással is versengő, büszke népét közönséges parasztokként kezelte volna. (Ebben a demokráciában ráadásul viszonylagos egyenlőség volt: míg női szamuráj-hős elképzelhetetlen, női nindzsákat számos filmben látunk.) Goemon és Nobunaga konfliktusa tehát Ludas Matyi – Döbrögi összecsapás. A film éles distinkciót állít fel szamuráj és nindzsa közt. A szamuráj mint katonáskodó nemes-földbirtokos hűbérurához a halálon túl is hűséges, míg a nindzsa nincstelenként szabad ember, „egyéni vállalkozó”. A szamuráj, ha veszít vagy megszégyenül, rituális öngyilkosságot követ el, ezzel szemben a nindzsa bevetésen túlélőművész, csak akkor öli meg magát, ha vallatás vár rá, magánemberként pedig nem érdekli a végzete. A szamurájnak mindenekfelett ügyelnie kellett erkölcsi hírére, fellépése és harcmodora főként showműsor volt, míg a nindzsa a piszkos munkát végezte, a homályban maradt, a háttérből operált, nem juthatott neki se öröm, se hírnév. Amorálisan járt el, nem lehetett lelkiismerete, de nem volt immorális, csak a küldetés teljesítése érdekében tehetett rosszat. A morális különbségek abból is fakadtak, hogy a szamuráj gazdag nemes, a nindzsa pedig szegény farmer volt, utóbbi nem engedhette meg magának a fair play-t. (Így az esszenciális szamurájfilm nagyszabású kosztümös dráma, legfeljebb az akciófilm felé kalandozhat el, míg a nindzsafilm szégyentelen tömegszórakoztatás.) A japánok nélkülözhetetlennek tartották a nindzsákat az eredményes háborúzáshoz. A nindzsucut Sun Tzu A háború művészete című munkája is inspirálta, mely szerint „a háború mindig a csalás útját járja”, az elhúzódó háborún mindenki veszít, tehát a háborúnál csak a kontraproduktív háború a rosszabb, békét pedig erőszakkal lehet teremteni. Míg a Jiraiya lovag látványos, heroikus akciójelenetei okán szamurájfilmnek is beillik, az Orgyilkosok csapatában már azt teszik a nindzsák, amit a történelmi valóságban: orgyilkosság, kémkedés, behatolás, intrika, szabotázs, nyílt harc viszont csak végszükségben. Teljes fegyvertárukat bemutatják, van itt altatógáz, füstbomba, dinamit, dobócsillag, fojtóhurok, mérgezett tű, hosszú karmokban végződő boxer, vassulyom és fonálon lecsurgatott méreg, mely a Csak kétszer élsz alkotóit is megihlette. Az Orgyilkosok csapata nem csak komolysága jogán felnőttfilm: gore-t is látunk benne, gyakoriak a végtag-csonkolások és a kínzás-jelenetek (egy nindzsának például levágják a fülét). A film bonyodalmai később a zsáner visszatérő fordulataivá váltak. Goemon szerelembe esik, összeszűri a levet mentora, a klánfőnök feleségével, miközben nindzsaként nem lehetnek érzelmei és vágyai. Nem akarja megölni Nobunagát, nem akar ölni és lopni többé, hétköznapi életre vágyik a nindzsa utópisztikus világa, übermensch-léte helyett, amely puszta hiúságból vonzotta. Arra is ráébred, hogy a klánfőnök átverte: a mentor árulása, tanoncai hűségével való visszaélése is visszatérő csavar a zsánerben (és a „Ki őrzi az őrzőket?” platóni dilemmát idézi). A film végén a sokadik merényletet is túlélő Nobunaga elpusztítja az igai nindzsákat, de Goemon szerelmével együtt megmenekül. Az első valódi nindzsafilm rögtön a végső nindzsafilm volt (ez az ambíció, a szuicid nindzsa-hajlam felvállalása tette életerőssé), hisz a nindzsa-létet zsákutcaként tételezte, pusztulásuk és a hős kiugrása jelentette a happy endet. A folytatásban (Az orgyilkosok csapata visszatér, 1963) Goemon már egy letűnt kor maradványa, mivel Nobunaga elpusztította a nindzsák oroszlánrészét. A túlélő nindzsákért vérdíj jár, a rejtőzködő, békére talált Goemon lelepleződik, megölik karonülő fiát, innentől tehát a bosszú is motiválja. Egy másik (immár hithű buddhista) nindzsa-kommunában lel otthonra, ahol új mentort választ, rögtön kettőt is, a klánfőnököt és Hattori Hanzót, aki igai nindzsából lett egy Nobunagával rivalizáló hadúr, Ieyasu vazallusa. Intrikával győzik le Nobunagát: az arrogáns, hatalomtól megtébolyult sógun rendre megalázza bölcs főtanácsosát, Mitsuhidét, aki (a filmben Goemon és Hanzo sugalmazására) elárulja és tönkreveri Nobunaga seregét. Goemon saját kezűleg öli meg Nobunagát – a dramaturgia itt a történelmi hitelesség rovására megy, hisz a hadúr a valóságban seppukut követett el. „Egy igai nindzsa kísértete vagyok” – mutatkozik be Goemon Nobunagának, ez egy önreflexív magyarázat a nindzsákkal kapcsolatos legendákra. (A nindzsák tehát vagy maguk terjesztették a mitikus képességeikről szóló híreket, hogy megfutamítsák ellenfeleiket, vagy a szájhagyomány szó szerint értelmezte, aztán kiszínezte a történteket). Másutt is találunk demitizációt: Goemon a vízen jár – mert kötéllétrát feszített ki. Az orgyilkosok csapata visszatér maga is egy nindzsafilm kísértete, a zsáner bosszúja a síron túlról. Happy end nincs, a birodalom visszavág: Nobunaga helyébe szövetségese, Hideyoshi lép, aki megöli Mitsuhidét, majd a túlélő nindzsa-klán is megsemmisítő vereséget szenved, meghal Goemon mestere és felesége is. Maga Goemon is halálát leli (előtte felfedi nevét, végső búcsút mondva a nindzsa-szerepnek, jelképes öngyilkosságot követve el), ahogy az a valóságban történt: Hideyoshi elevenen megfőzi egy balul sikerült merénylet után. A harmadik rész (A nindzsa feltámadása, 1963) nagy vonalakban továbbra is követi a történelemkönyvet, de közben már magát a Goemon-mítoszt is felülírja. Kiderül, hogy Hanzo megmentette Goemont a kivégzéstől, egyúttal az „utolsó nindzsa” mentorává válva. A hős immár valóban halhatatlan (Goemon sosem hal meg – szól az amerikai cím), de legalábbis kísértet: az emberek azt beszélik, hogy Goemon minden bizonnyal tengu, azaz a legendárium szerint Igában és Kógában őshonos gonosz szellem. Mítoszrombolást itt is bőséggel találunk. Goemon békákat dob egy női hálóba, hogy elterelje a figyelmet: ilyen volt tehát a békamágia a valóságban. Ugyanígy hollóvá is átváltozik, valamint olvas ellenfelei gondolataiban, de nem mágiával, hanem empatikus azonosulással. Hideyoshi immár Kínában és Koreában visel hadat, közben előkészíti az utódlást fia, Hideyori számára. Goemon mindkettejük ellen merényletet tervez, ám mikor végre sikerül kardnyújtásnyi távolságba férkőznie az uralkodóhoz, úgy dönt, megkíméli az öreg és beteg férfi életét, de nem könyörületből. Szerinte a gyors halál áldás lenne ellenfelének, ebben felsejlik a buddhista tanítás, mely szerint az élet szenvedés, egyedül a holtaknak könnyű. „Engem tartanak tolvajnak, pedig te elloptál 64 tartományt, de nem volt elég, kellett Korea és Kína is” – mondja Hideyoshinak. Goemont nem érdekli, hogy ki uralja a világot. Zsoldos, de nem hagyja magát kihasználni, immár ő mozgatja a szálakat. Hideyoshi végül meghal anélkül, hogy a nindzsa bemocskolná a kezét. Goemon békére talált, és a nézőktől is elköszönt: Ichikawa Raizó főszereplő a (valóságtól még inkább elrugaszkodott, már a folytatásokra jellemző minőségromlással járó kulturális evolúciós visszafejlődés jeleit mutató) további sequel-ekben egy másik legendás nindzsa szerepében tér vissza.

Az Orgyilkosok csapata-széria hatására számos darabbal bővült a nindzsafilm zsánere, a legsikeresebb a Baglyok kastélya (Ninja Hicho Fukuro no Shiro, 1963). Japán immár egységes, béke van, a nindzsákra többé nincs szükség. A hős az egyik utolsó igai nindzsa, akit egy gazdag fegyverkereskedő felbérel, hogy ölje meg Hideyoshit. Ellenfele egykori legjobb barátja, aki nindzsából az uralkodó vazallusának állt. Összeütközésbe kerül a nindzsa- és a szamurájlét: az antagonista karriervágyból állt vazallusnak, bagoly-élete helyett a nap fényére áhítozott, de megégeti magát. A hős szívvel teljesítené küldetését, ugyanakkor a másik út a boldog hétköznapi élet szerelme oldalán. Behatol az uralkodó rezidenciájába, de nem ont vért. Hideyoshi itt is öreg és szánalmas, halálával újra megindulna a polgárháború, a hatalomért való marakodás, amin a hős fegyverkereskedő megbízója keresne. Félbehagyja a küldetést, a hétköznapi életet választja, nindzsaként öngyilkos gesztust téve. A nindzsa ezúttal is veszít mitikus aurájából: a konformizmusáért bűnhődő antagonista a kivégzésére várva testetlen hangokat hall, miközben csak a hős beszél hozzá.

A nindzsafilm klasszikus korszaka hamar lecsengett, főként azért, mert a nindzsának utópizmusa, erkölcsnélküli modus operandija és szuperképességek nélkül is emberfeletti volta miatt inkább az antagonistaszerep állt jól, protagonistaként kevésbé bizonyultak életképesnek. A nindzsákat általában egy végletesen gonosz antagonistával kellett szembeállítani (amilyen Nobunaga vagy Hideyoshi volt), hogy a néző szemet tudjon hunyni tevékenységük fölött, a műfaj másodvonalba szorult, újra B-kategóriába süllyedt. Működött viszont a nindzsa- és a szamuráj-szerep közti átjárás. Míg a nindzsából szamurájjá válás legfeljebb az antagonista tévútja lehetett, a törvényenkívüli szerepbe kényszerült szamuráj vagy ronin életképesnek bizonyult: a Baglyok kastélya rendezője gyakorlatilag újraforgatta filmjét szamuráj hősökkel (A tizenhárom orgyilkos).
 

Modern nindzsa 

A kulturális evolúcióban a klasszikust modern, ehelyütt a szerzői film követi. A baloldali japán újhullám egyik prominens rendezője, Masahiro Shinoda a politikai filmet látta a (valóban modernitás felé tendáló) Orgyilkosok csapata-mozikban, annak demitizáló, történelmet átértelmező és háborúellenes vonatkozásait gondolva tovább. A szamuráj- és nindzsa-lét közti transzgressziót (osztály, kaszt-vonatkozást) példázza a film nemzetközi címe, a Szamuráj kém (Ibun Sarutobi Sasuke, 1965). A hős minden korábbi nindzsa-protagonistánál jobban gyűlöli a háborút, a korabeli (polgár)háborús állapotokat. Használja a nindzsák fegyvertárát, ugyanakkor „nem fog senkit hátba döfni”. Bolondnak tartják, miután azt mondja, hogy „az egyszerű emberek érzik meg először a veszélyt”. Modernista hősként sodródik az eseményekkel, nem ura sorsának: gyilkosság gyanújába keveredik. A Sanada-klán kalandjai (Sanada fuunroku, 1963) a nindzsafilm ellenkulturális, ifjúsági, hippi-musical verziója, tele a fősodrású nindzsafilmet felülíró iróniával, egyúttal visszatérés a Jiraiya lovaghoz. A nindzsa-élet itt a paradicsomi, idealizált-romantizált múltat jelképezi. Az újhullám vezéralakja, Nagisa Oshima is rendezett nindzsafilmet (Ninja bugei-cho, 1967). Avantgárd, kísérleti nindzsafilm: Oshima úgy adaptált mangát, hogy fekete-fehér állóképeket tett egymás után és hangsávot vett alá, a képregény és a hangoskönyv hibridjét hozva létre. Itt tehát a forma újhullámos, a perifériáról alkotó Oshima művészete önpusztító és radikálisan puritán. Ultra-minimalista, low-tech mozi, nem is film, puszta storyboard, alatta hang-utómunkával. Oshima kultúrterroristaként a leglátványosabb zsánerben készített egy nézhetetlen filmet, a művet felülírja a gesztus. A szintén újhullámos, az animáció felől érkező Kon Ichikawa filmje, A színész bosszúja (Yukinojo henge, 1963) ugyancsak dekonstrukciója a zsánernek. Reprezentatív művészfilm bizonytalan identitású hőssel (egy nőimitátor kabukiszínész), önreflexióval, elidegenítéssel, költői látványvilággal, társművészeti minimalizmussal (színház és animáció), ám a cselekmény alapvetően bosszútörténet, a hős fegyvere intrika és megtévesztés. A filmben szerepel az Orgyilkosok csapata-filmek két fő színésze, Goemon és Hanzo megformálói is, Ichikawa le- és széttépi a nindzsa-kosztümöt.

A klasszicista nindzsafilmnél csak a modern számlál kevesebb túlélőt, ám a zsáner a hetvenes években virágzó posztmodern korszakába lépett, miközben Amerika is felfedezte az árnyékharcosokat. (Csak a filmesekre célzok, a nindzsák becslésem szerint nagyobb hatással voltak a nyugati hadi- és tömegkultúrára, mint gondolnánk, ahogy Vágvölgyi szerint a közel-keleti terrorizmus is japán eredetű.) Nem az „amerikai nindzsa” a legérdekesebb a kulturális evolúció szempontjából, hisz nindzsák leszármazottait látjuk a Star Wars-sagában (szerintem Lucas nagyrészt a nindzsafilmre épített, a jedi is a jidaigeki rövidítése lehet), a Batman- és X-Men-filmekben, és persze a Kill Billben, melyben Tarantino magát Hattori Hanzót is csatasorba állítja hőse mentoraként.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2013/07 18-21. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11504