KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

   
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
   1993/március
POSTA
• Bakos Gergely: Tisztelt Szerkesztőség! De trinitatum
MAGYAR MŰHELY
• Váradi Júlia: Magyar útifilm Beszélgetés Bereményi Gézával

• Bikácsy Gergely: A mérőón Álom a fényről
• Lajta Gábor: A festő és a fa
• Bóna László: Az égi ügynök Twin Peaks-misztérium
• György Péter: Lynch-hangulat Tűz, jöjj velem!
• Kömlődi Ferenc: Indusztriális mozi Radirfej
• Gelencsér Gábor: Kafka macskája Pavel Juráček
• Molnár Gál Péter: A demokratizált tragika Griffith és Karády
• Kozma György: Éljük az életünket Udo Kier
MÉDIA
• Almási Miklós: A kultúra alapzaja: a spot Videóklip–reklám
ANIMÁCIÓ
• Szemadám György: Tiszta képek Kecskeméti animáció
• Antal István: Tíz deka halhatatlanság Várnai Györgyről
FESZTIVÁL
• Székely Gabriella: Bolondok, előre! Mannheim
KRITIKA
• Turcsányi Sándor: Wilheim Meister nem küld képeslapot Lakatlan ember
• Hirsch Tibor: Atya, Fiú, Mozgókép A világ végéig
• Ardai Zoltán: Mulat a közép Férjek és feleségek
LÁTTUK MÉG
• Schubert Gusztáv: Sose halunk meg
• Székely Gabriella: Szerelem
• Turcsányi Sándor: Drakula
• Sneé Péter: Félelembe zárva
• Fáber András: Fracasse kapitány
• Hegyi Gyula: Szerelmi bűntények
• Koltai Ágnes: London megöl engem
• Sárközi Dezső: Lorenzo olaja

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Magyar Műhely

Beszélgetés Bereményi Gézával

Magyar útifilm

Váradi Júlia

 

– Műfajára nézve A turné útifilm. Negyven nap alatt kilencven előadást vállal hat színész és két kísérőjük. Három autóval rohannak a világban, öltözőkben, hotelekben, szállodákban fordulnak meg, majd száguldanak tovább. Választanom kellett, mi látszódjék a filmben a rengeteg eseményből és mi ne. Végül is nem a vidám útikalandok mellett döntöttem, inkább az utazó személyeket mutattam be: viselkedésüket, viszonyaikat. És egy világot, amelyben utaznak. Minden állomáshelynek más és más a szelleme. Az egyik hotelnak új a tulajdonosa, itt tulajdonjogi viták kavarognak. Az egyik étterem közelében polgárháború dúl. Az egyik kultúrházban fosztogatnak és egy csodadoktor parafenoménre várnak. Aztán rohanás tovább: És megint tovább.

Csak forgatás közben jöttem rá igazából az útifilm sajátosságaira. Vágás közben derült ki, hogy a jelenetek felcserélhetőek, ami megdöbbentett. Az utazó a világot is felfedezi menetközben, de önmagát is benne. Ebben a filmben nem annyira „az események fokozódnak”, inkább a hatásuk a szereplőkben. Fáradnak vagy egyre különösebbekké válnak az utazók. Végül a szereplőkre tett hatásaik szerint csoportosítottam a jeleneteket.

– Miért ezt a filmet forgattad?

–A témáját úgy találtam meg, hogy egy színházi büfében két színész történeteit hallottam. Hakni eseteket meséltek egymásnak és hahotáztak. Magam sem tudom miért, amikor hallottam, úgy éreztem, erről kellene filmet csinálni. Megkértem az illető színészt, aki sztorizott, Balázsovits Lajosnak hívják, hogy egyszer találkozzunk, és mondja el nekem haknifainak történetét. Akkor még nem tudtam pontosan, miért üldözöm ezt a témát. Aztán rájöttem, hogy nem a műsoruk és a művészetük a lényeges ebben, hanem az utazó emberek és körülöttük a világ. Hogy a világ ilyen helyzetben milyen arcát mutatja. Utána megijedtem, mert arra gondoltam, hogy a színészfoglalkozás élesen különbözik a társadalom többi foglalkozásától. És hogy akkor talán ez a téma túlságosan elit lesz. Kit érdekel egy intimkelő film, amely a színfalak mögé visz bennünket. De aztán megnyugodtam, mert ahogy ezeket a történeteket hallgattam, és megismertem a színészeket, rájöttem, hogy ők nem különböznek mostanában a többi normális embertől. Hisz végül is egyikük sem gazdag, ugyanúgy hajszolják a pénzt és ugyanúgy rohannak a megélhetés után, mint a többiek.

– A mai magyar társadalom számára már egyáltalán nem olyan jelentős figurák még a híres színészek sem, mint amilyenek húsz vagy, tizenöt évvel ezelőtt voltak. Mintha a „nagy emberek” iránti tisztelet – legyen szó színészről, politikusról vagy bárkiről, aki a közéletben jelentős szerepet tölt be – sokat csökkent volna.

– Csökkent. A mai művészet jelentéktelenebbnek tűnik, mint régen. Régebben a politika, az ellenőrzés és a cenzorok, orosz mintára, eszközként is nagyon nagy jelentőséget tulajdonítottak neki. Igyekeztek ráirányítani a közfigyelmet és a saját figyelmüket. A művészeket kiváltságosaknak tartották, tenyésztették őket. Ma sem érkezett meg természetes helyére a művészet, valahol elveszett a zűrzavarban, valószínűleg azért, mert a politika elfoglalt minden helyet a társadalom érdeklődésében.

– Magyarországon. És a világon máshol? Európában? Létezik-e „európai” film, például?

– Egészen biztosan. A jellegzetességei szembeszökőék. Az európai film például sókkal unalmasabb, mint az amerikai. Az európai film zárvánnyá változott, annyira túlélte magát a hatvanas–hetvenes években, annyira nem tudott már a nyolcvanas évek kérdéseire válaszolni, annyira kisajátította néhány irányzat, hogy végül is kénytelen volt az amerikai film technikai és szemléletmódjából meríteni. Mintha a megvetett és lenézett amerikai film őrizte volna meg és fejlesztette volna tovább azokat az eszközöket, amelyek egy érdekes film elkészítéséhez szükségesek. Ezt az európai film a hatvanas-hetvenes években gőgösen ellökte magától. Akik megpróbáltak másfélét csinálni, azokat kirekesztették és mély megvetés kísérte őket. Annyira intellektualizálódott és annyira kiváltságos lett és olyan erőteljesen követte a francia újhullámot, hogy a folytatás lehetőségeit elzárta maga elől. Nem véletlen, hogy az utóbbi időben azok a fiatal európai filmesek, akik valami mással próbálkoznak, távolabbi időkbe nyúlnak vissza, például a harmincas évek francia filmjéhez, vagy a húszas-harmincas évek német filmjeihez. Mert azok sokkal érdekesebbek ma, mint a harminc évvel ezelőttiek. Kicsiny, intellektuális csoportok klubbeli nosztalgiázásává változott a hatvanas-hetvenes évek európai filmje.

– A te filmed nem unalmas?

– Az előző két filmemről mondták azt, hogy egyáltalán nincs tekintettel a nézőre, hogy jelenetről jelenetre vonszolja és nem hagyja gondolkozni, elmerengeni. Nincsenek hosszabb beállítások benne, ahol a maga alkotói szándékával a néző részt vehetne a film nézésében, hanem vadul hajszolja az eseményeket. Talán én ilyennek látom az életet. És végtelenül unom azokat a filmeket, amelyek hosszan hagynak elmerengeni engem. Szerintem a film időbeli művészet, amelyben események eseményeket követnek.

– Egyike vagy azoknak, akik az utóbbi időben nem csüggedtek. Újra és újra filmet csináltak, szemben azokkal, akik arra hivatkoznak, hogy ma Magyarországon nem lehet filmet csinálni. Neked mi a benyomásod erről?

– A dolog még mindig olyan egyszerű, hogy filmet akarni kell csinálni és akkor előbb-utóbb csinál az ember. Persze a pénz fogytával most egyre nehezebb. Nagyon sokan valóban nem tudnak olyan filmet rendezni, amilyet akarnak. Természetesen ma már nem lehet úgy filmhez jutni, ahogyan eddig. De én ennek örülök, mert ahogyan eddig a filmek születtek, az minden volt, csak nem normális és természetes állapot. Magyarországon rendező-uralom volt. Talán csak Franciaországban lehetett ekkora rendező-uralom a hatvanas években. Ez megszűnőben van. Még mindig személyeknek adják ugyan a pénzt, ám a téma is legalább olyan fontossá változott, vagy legalábbis fog változni, ahogy én látom. Valószínűleg egyre kevesebb lesz a pénz és meg kell tanulni máshogyan filmet forgatni. Magyarországon most ezt úgy hívják, hogy a „félamatőr körülmények között”. Új filmstílus. A filmnek mindenképpen hétköznapibbá kell változnia.

– Ez éppenséggel nem az amerikai módszer, amelyről beszéltél az eszközök használatát illetően.

– De igen. Az amerikai módszerek egyike az alkalmazkodási képesség. Tehát, ha a film, mondjuk, két csavargóról szól, akkor máris ott van az olcsó film lehetősége még Amerikában is. Az útifilm is ilyen.

Egyébként nekem valahogy mindig úgy alakult az életem, hogy mindig „utolsó” filmeket csináltam. Mindig valahogy egy-egy korszaknak a végét csíptem el. Az Edorádó volt a Kádár-korszak utolsó filmje. Azt még cenzúrabizottság vette át. Igaz, hogy már önérzetétől és határozottságától megfosztott cenzúrabizottság. De még a régi anyagi és jogi helyzetben készült.

– Ez a film, A turné minek a végét jelzi?

– Ez az utolsó filmgyári film. A filmgyár régi gárdájával forgott, a régi filmgyári körülmények között, melyek időközben teljességgel megszűntek. Ezt a filmet magyar pénzből csináltam, a Hunnia Filmstúdióval pályáztunk, annyit kaptam, amennyire szükségem volt a forgatáshoz. Gyilkos takarékossági intézkedéseket bevezetve dolgoztunk.

– A film szándékosan vagy akaratodtól függetlenül nem készült el a játékfilmszemlére?

– Túl későn ért véget a forgatás ahhoz, hogy a szemlén elindulhasson. A kezdés időpontja az egyeztetéstől függött, hiszen nyolc színészt nehéz egyeztetni.

– Ennek a filmnek nemcsak szereplői a színészek, hanem a témáját is ők adják. Gondolom, különösen fontos volt, kik játsszák a nyolc szerepet. Amikor írtad, már nevekben gondolkodtál?

– Nem mindegyik esetben. Azt tudtam, hogy Eperjes játszani fog a filmben, csak azt nem tudtam, melyik szerep lesz az övé. Nyolc, majdnem egyenrangú főszerep alakult ki a forgatókönyvben. Végül is a Húzónevet játssza el. A főszereplőknek ilyen neveik vannak, hogy Húzónév, Bonviván, Primadonna, Szubrett, Táncoskomikus, Díva, Szervező. Ezek örök színházi, színészi karakterek.

– Ez a nyolc alapfigura létezik az életben, úgy gondolod?

– Egészen biztos vagyok benne. Lehet nagyon pontosan színészt választani az adott figurára és lehet viszonylag pontatlanul. Olyan ez, mint a tízes találat a céllövészetben: az is tízesnek, maximális találatnak számít, hogyha az ember pontosan a kör közepébe lő, és az is, ha csak horzsolja. Észrevettem, sokkal jobb úgy színészt választani, hogy horzsolással érjük el a tízes találatot, mert ha a színész nem pontosan olyan, de karakterében alapvetően megfelel annak a figurának, akkor módja van az alakításra és inkább meri a szerep szélsőségeit vállalni. Igyekeztem így választani. Eperjes például azért, hogy a karaktert teljesen betöltse, húsz kilót hízott és leborotváltatta tar kopaszra a fejét. Még egyéb külső jelekkel is ellátja magát. Arany karkötőt visel, nyakláncot, izzad, tehát a karaktert elkészítette. Benedek Miklós tipikus bonviván, bonviván szerepeket is játszik, de inkább karakterszínészként alkalmazták eddig. Neki például lágyabb vonásokat kellett öltenie. Börcsök Enikő tipikus szubrett, bár ő is úgy tízes találat, hogy nem pontosan a kör közepében van, csak horzsolja.

Eperjesről folyton egy elefánt jutott eszembe. Babarszerű figurává változott ezzel. Ternyák Zoltán jellegzetesen kutya ebben a szerepében, ahogy loboncos hajával lohol föl-alá a filmben. Börcsök Enikő egy prémes állathoz hasonlítható. Ha valamivel, a szereposztással elégedett vagyok. A többit majd meglátjuk.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1993/03 04-07. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1199