Kritika

Wonder Woman

Szupermodell

Varró Attila

Újabb szuperhősnő végezte a kifutón.

Árulkodó statisztikai tény, hogy az amerikai szuperhős-képregények legtöbb mozifilmes feldolgozásával rendelkező női figurája az a Lois Lane, aki ugyanakkor a műfaj leghíresebb „bajba jutott hölgy” karaktere – nagyjából kétszer annyi élőszereplős alakban jelent meg eddig, mint a második helyre szorult Macskanő csalárd femme fatale-ja, aki még az összes vászonfőszerepet kapott antihősnő-társával együtt sem kerülhetne túlerőbe, Barb Wire-től Elektrán át Aeon Fluxig. A pozitív szerepmodellként szolgáló klasszikus szuperhősnők mindeddig csupán egy Supergirl-filmet tudtak felmutatni – miközben a DC-univerzum legendás szentháromságának egyik tagja immár 1941 óta egy harcos amazon, akit alkotója szándékoltan feminista elveket követve teremtett meg (sőt a 70-es években a mozgalom címlaplánya lett belőle). A pszichológus William M. Marston Wonder Womanja komoly revíziót jelentett a korabeli comics-felhozatalban: mitológiai eredetű hősnője mentes volt férfitársai családi traumáitól, harcát csupán idealizmusa motiválta, a fizikai erőszak mellett gyakran bevetette az empátia és meggyőzés fegyverét, ráadásul épp oly könnyed következetességgel mentette meg epizódról epizódra az érte epekedő pilótaifjút, mint bármelyik tesztoszteron-titán a pihegő kishölgyeket. Bő 75 éves pályafutása során a Wonder Woman/Diane Prince páros nem csak komoly példányszámokat produkált, de az egyik legsikeresebb szuperhős-tévésorozat büszke hősnője (az 1975-78 közötti Lynda Carter-széria) és az 1973-as Super Friends óta megkerülhetetlen alakja a DC-rajzfilmeknek. A 2017-es első nagyjátékfilm-adaptáció ennek fényében jelentős esemény a műfaj történetében – és nem csupán gender-szempontból (mihez kezd Hollywood egy olyan szuperhősnővel, aki nem törvényen kívüli tagadója a patriarchális felépítménynek, hanem több ezer éves hátterével inkább egyfajta matriarchális előzménye). Legalább ilyen merész reményekkel kecsegtetett a zsánerrevíziók terén is: az elmúlt tíz év kísérletező hullámában felszínre kerül-e a rejtélyes sajátosság, amely idáig vászon-száműzetésre ítélte a Csodanőt, és egyediségének ereje kiemeli-e a zsánert a kötelező nyári tömegpusztítások örvényéből.

A nemes küldetésre kiszemelt Patty Jenkins rendezőnő (aki Aileen Wuornousról szóló debütjében úttörő módon írta felül a sorozatgyilkos-filmek szabálykönyvét egyfajta leszbikus szerelmi melodráma mentén átértelmezve Rém-történetét) problematikus viszonyát a szuperhős műfajjal pontosan mutatja az a szerelmi háromszög, amely az alapműben a független, férfitagadó temüszkirai főhősnő, a szerény-szerelmes titkárnő alteregó és a daliás hadnagy között működik. Egyfelől erőskezű megmentőként kellene érvényes, kortárs szuperhősnőt állítania a Nolan-féle Sötét Lovag és az anarchista Deadpool-banda mellé, ugyanakkor alá is kell rendelnie magát a DC-univerzumépítés férfi-orientált műfajsajátosságainak, legyen szó rombolás-esztétikáról, digitális akciókoreográfiáról vagy a rendíthetetlen polarizáltságról. Jenkins végig Diane Prince marad ebben a párkapcsolatban, feltehetőleg annak a kockázatkerülő stratégiának jegyében, hogy a női nézőtábort is megilleti egy ugyanolyan szuperhős-film, mint amilyet a férfiak kapnak, amúgy csajfilmesen megfűszerezve némi pikantériával, ruhapróbálgatással, szétplasztikázott ellenlábassal és vicces duci barátnővel – ami ellen bizonyára a férfiközönség sem fog tiltakozni, főleg ha a pilóta 75 év után végre elnyeri álmai Csodanőjét és passzív, hölgysegítségre szorult elődeivel szemben az első összecsapástól az utolsó heroikus hőstettig bizonyítja tökösségét. Miközben az újdonsült női akciófilmek (Haywire, Halálbiztos, Atomszőke) bátran társítanak valódi fizikai teljesítményeket hősnőikhez, Csodanő reménytelenül ott ragad a CGI-rajztáblákon; míg Charlize Theron, Cate Blanchett vagy akár Helen Mirren fél kézzel hozza a női erő(szak) hiteléhez szükséges karizmát, Gal Gadot szépséges amazon-barbiját még a saját szövege is legyűri; a történet érdes hiteleségét szolgáló világháborús kontextus pedig nem több üres képeskönyv-illusztrációnál suta anakronizmusokkal és karikatúra-antagonistákkal. Ennek a szomorú műfaji kudarcnak és sivár felszínességének legfőbb demonstrációja éppen a film emblematikus Nagy Átváltozása (lásd a tévésorozat híres pörgését), amely során a hősnő úgy vonul végig lassított felvételen, dögös zenére a golyózáporos senkiföldjén, akár egy domina-divatbemutató kifutóján: feminin szuperhős-szerepmodell helyett fétikus szupermodellként.

WONDER WOMAN (Wonder Woman) – amerikai, 2017. Rendezte: Patty Jenkins. Írta: Zack Snyder és Allan Heinberg. Kép: Matthew Jensen. Zene: Rupert Gregson-Williams. Szereplők: Gal Gadot (Diana), Chris Pine (Trevor), Danny Huston (Ludendorff), David Thewlis (Patrick), Rachel Pickup (Fausta). Gyártó: Warner Bros / DC Entertainment. Forgalmazó: InterCom. Szinkronizált. 141 perc.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 2017/07 54-54. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=13280

Cikk értékelése:

szavazat: 6 átlag: 6.17