KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

         
   2020/július
ÚJ-HOLLYWOOD
• Pápai Zsolt: A pátosz elsiratása Hollywoodi Reneszánsz: A melodráma
• Huber Zoltán: A hatalom rettentő abszurditása Richard Condon adaptációk
• Vajda Judit: Őrült nők ketrece A csavar fordul egyet adaptációk
• Greff András: Ragadozók rangadói A cápa és öröksége
MAGYAR MŰHELY
• Paár Ádám: „Istennel a hazáért és szabadságért” Kurucok a filmvásznon
• Darida Veronika: Filmszínpadok Filmes hatások a színházban
• Bakos Gábor: Részvéttel provokálni A késő modern Mundruczó
• Benke Attila: Falusi tűzfészek Vitézy László: Békeidő
• Benke Attila: Szorongás a Kárpát-medencében Vidéki magyar thrillerek
ÚJ RAJ
• Árva Márton: Neonszín nemzedék Beszélgetés Pablo Larraínnal
• Teszár Dávid: Humor kompromisszum nélkül Dave Chappelle
AZ ANIMÁCIÓ MESTEREI
• P. Szabó Dénes: Érett vonalak Ralph Bakshi
MICHEL PICCOLI
• Bikácsy Gergely: Az óriás Michel Piccoli (1925-2020)
• Varga Zoltán: A lázadó vadember Kultmozi: Themroc
FILM + ZENE
• Pernecker Dávid: Stresszdallamok Daniel Lopatin
TELEVÍZÓ
• Baski Sándor: Elvetélt ötletek Mellékhatás
• Kovács Kata: Az ezredforduló üvegburája Normális emberek
• Roboz Gábor: Rengeteg hűhó Az utolsó akarat
• Barotányi Zoltán: A tűz csak a kezdet Colectív
STREAMLINE MOZI
• Teszár Dávid: Queen és Slim
• Kovács Kata: Cím nélküli dal
• Pethő Réka: Világot látok
• Vajda Judit: Téli menedék
• Alföldi Nóra: Liza története
• Baski Sándor: Az utolsó bűntény
DVD
• Kovács Patrik: A kegyelem ára
• Benke Attila: Katonatörténet
• Kránicz Bence: Közös többszörös
• Varga Zoltán: Szórakozott szomszédok

             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Michel Piccoli

Kultmozi: Themroc

A lázadó vadember

Varga Zoltán

Claude Faraldo abszurd komédiájában Michel Piccoli kispolgára vademberré vedlik át.

 

Bikácsy Gergely a Bolond Pierrot moziba megy lapjain a modern francia film „legszabadabb és legkülönösebb” alkotásaként méltatta Claude Faraldo 1973-as művét, a Themrocot. A szűk körben ismert, de a kultuszfilmek között számontartott Themroc a modern művészfilm számos alapművéhez kapcsolódik. Megtalálható benne Godard Week-endjének apokaliptikus civilizációkritikája, Buñuel abszurd humora, amely talán az Öldöklő angyalban jutott a csúcsra, továbbá a Pasolini egyes filmjeit – kivált a Teorémát – fémjelző parabolikusság. Legközelebbi rokona mégis Marco Ferreri provokatív remeke, az imént elősorolt jellegzetességeket ugyancsak magába sűrítő Dillinger halott. Sőt, a Themroc akár a Ferreri-film tiszteletbeli ikerműveként is címkézhető, figyelembe véve, hogy mindkettőben Michel Piccoli alakítja a főszerepet, s cselekményük is mutat némi párhuzamot. Ferrerinél Piccoli egymaga látható a jelenetek zömében (vacsorát készít, pisztolyt pingál, házimozizik), s Faraldónál is a zseniális színész egyszemélyes showműsora a film egésze, noha az általa megformált címszereplőt Párizs névtelen tömege, munkatársai, szomszédjai és az őt ostromló rendőrhadak veszik körül a cselekmény során. A Themroc egy másik Ferreri-alapművel, A nagy zabálással egyazon évben készült, s a két film közül az utóbbi vált híressé (pontosabban hírhedtté), pedig a Faraldo-film felforgató ereje sem feltétlenül csekélyebb – sőt.

Míg a Dillinger halottban Michel Piccoli gázmaszktervezőt (!) játszik, Themroc szerepében gyári munkást, aki anyjával és húgával él együtt szerény lakásában. Egyik napja olyan, mint a másik, egészen addig, amíg egy véletlen incidens következtében – a férfi meglesi főnökét, amint az a titkárnőjével kerül intim kapcsolatba –, ki nem rúgják. Városi bolyongását követően a hazatérő Themroc radikálisan újrarendezi életkörülményeit: szobája ajtaját befalazza, kiveri az udvarra néző ablakot, s minden tárgyat és bútort kihajít. Fiatal, őzikeszemű húgával incesztuózus viszonyba kezd, s hamarosan kisebb kommunát toboroz lakása maradványaiban a hozzá hasonlóan saját otthonukat leromboló szomszédokból. A kiérkező rendőrcsapatok nem tudnak mit kezdeni a renitenssel, Themroc olyan örömmel szippant a könnygázbombákból, mintha ózondús hegyi levegőt szívna a tüdejébe. Themroc hamarosan rendőröket szolgál fel vacsora gyanánt a többieknek, s végül azok is nemet mondanak kispolgári életük tartozékaira, akik értetlenkedve nézték, mi történik körülöttük – még a sokat fényesített kék autót is összetöri tulajdonosa.

A történet alapján is tökéletesen egyértelmű a modern civilizáció egészét elutasító – annak működésképtelenségét nyomatékosító – kiábrándultság, az olyan tabusértő mozzanatok révén pedig, mint az incesztus és a (Week-endben ugyancsak feltűnő) kannibalizmus, a Themroc mizantrópiával dúsul. Mégsem csupán a rombolás iránti vonzódás vagy az anarchizmus bűvölete érhető tetten, hanem a szürrealista képzelet számára oly becses szabadságkeresés is – ez pedig a képépítkezésre is hatással van. Már a film elején a munkába igyekvő Themrocot és a metrókat, utcákat elárasztó tömeget mutató beállítások közé olyan snittek ékelődnek, amelyek a férfi vágyképeinek feleltethetők meg. A többértelműséget célzó vágástechnika a film későbbi részeiben is visszatér, a fináléban például elsősorban az arcközelikre fókuszáló montázs teszi enigmatikussá több pár egyidejű szeretkezésének extázisát. A „visszavedlés” modern emberből vademberré, a lakások szétrombolása afféle „barlangokká”, mintha olyan lázadás volna, amely a civilizáció oltárán feláldozott ősi energiákat próbálná meg visszaperelni.

Egy szempontból Faraldo formanyelvileg radikálisabb, mint példaképei, s ennek köszönhető a film elidegenítő hatásának legfontosabb tényezője. A Themroc ugyanis azon hangosfilmek közé tartozik, amelyekben nincs emberi beszéd (e filmek legünnepeltebb darabja alighanem Kaneto Shindo A kopár szigete). A Themrocban nem hagyja el értelmes, tagolt beszéd a szereplők száját; részben halandzsanyelven próbálnak „szót érteni” egymással. Számos animációban a (rajzfilm)figurák valamiféle törmeléknyelven gagyognak, s a Themroc hús-vér embereinek meglehetősen bizarr kommunikációja sokszor kifejezetten erre emlékeztet. A halandzsanyelv mellett kezdetben a köhögések, utóbb az ordítások, kiáltások kakofóniája uralja a hangsávot. Michel Piccoli üvöltései, hangozzanak fel akár a mosdóban, a metróalagútban vagy a lakótelepen, éppoly borzongatóan érzékeltetik a modern ember magányát és elveszettségét, mint A nagy zabálást záró dermesztő kutyavonyítás.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2020/07 49-52. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=14596