WesternÚt a technowesternigOh, te drága Clementina...Turcsányi Sándor
John Ford filmjeitől a Johnny Guitaron, A hét mesterlövészen át a Gyorsabb, mint a halálig lovagolunk a western történetén át, s keressük benne, mint mindig – a nőt. Oh my darling, oh my darling, oh my darling Clementine – énekelte egy egész férfikar, 133 Foxi Maxi John Ford 1946-os westernjében. Mert a mester úgy maradt. Hét év után. Háborús propagandafilmekkel ütötte agyon az idejét közben. Ennek folyamányaképp a mű, a Clementina, kedvesem posztháborús reklámanyaggá sikeredett. Ám nem akárhogy. Először nyúlt a hét vezérhez, vagyis közülük az egyikhez, talán az addig is legtöbbeket érdeklő Wyatt Earphöz. Még ha a továbbiakban sokat visszajátszik is e bajnok, mégis csak közvetítő. Talán a címe miatt. A drága Clementina legvonzóbb tulajdonsága ugyanis a neme: nő.
A westernfilm egyik leghasználatosabb fogódzója, ki más, a fehérnép. Itt minden megy rendesen. A kovboj jön magányosan, Henry Fonda mint Wyatt Tombstone-ba érkezik éppen, a város határában a marhatolvaj Clantonokkal találkozva cserélnek bár pár praktikus tanácsot, kiben bízhatsz idegen, mégis egyformaságukban – egy hete már, hogy nem tisztálkodtam, borosta marja arcom, és én se megyek a szomszédba pár praktikus tanácsért – máshogyan. Itt egy új világ születik, rí le a hősről, az első útja a borbélyhoz vezet. Mely üzlet az ő történetének későbbi feldolgozásaiban annyiszor visszaköszön majd. Megberetválkozik, szép ruhát vásárol, majd életét és vérét adja a törvényért. Mert az az egyetlen dolog – 1946-ban –, ami megteremtheti a lehetőséget a majdani holdraszállásra, a sötétség birodalmának agyagba döngölésére.
Csak hát e rögös út bizony a csajokon keresztül vezet. Az első barlangrajz óta így van ez. A természeti ember nem a fűvel és nem a fával köt barátságot, véletlen csupán, ha jó nyomolvasó és ért a coyotok nyelvin, hanem elsősorban saját természetének adózik. Jó nagyot lő az ágyban, és kinn az utcán. Mindig csak szemtől szembe. A misszionárius póz ugyanúgy jelent párnacsatát, mint filmvégi leszámolást. Ki lőtte le Liberty Wallace-t? Másodlagos kérdés. John Wayne – hátulról. Ford mindig törekedett a dolgok másik oldalának megmutatására is. Ha ma is versenyben lenne, Sharon Stone-on túl számos női személy bízhatna mellényes, kockásinges szerepekben. Ám ahhoz, hogy ez nyilvánvalóvá váljék, nyolc kerek esztendőre volt szükség.
A régi nyomvonal
1954-ben készült Nicholas Ray e zsánerban fogant remeke, a Johnny Guitar, a máig legjelentősebb, ám leghatástalanabb western. Olyat rúgott minden megkövült szabályba, hogy el se hitte senki. Egy villámcsapás, gondolták, aztán elmúlik minden. Egy töredék másodperc, amikor mindent világosan látsz: a kedvesed a szembenső fának támaszkodik, most kéne kezed nyújtanod, de aztán nem is olyan hamarosan, egy pillanat alatt a sötétség. Wienna – nem Bécs, hanem egy dekadens, szarkalábas dáma, Joan Crawford – pisztolyt szegez (összevont szemöldöke sem bír összeérni, mert nő, de még milyen, az istenadta) Mercedes Cambridge-re Sterling Haydenért. Elszabadult szenvedélyek, mit mi férfiak, mit mi nők álmodni sem merünk, a másikért. A Johnny Guitar után a maffia meghalt, semmiről sem mondhatjuk: a mi ügyünk. Niente cosa nostra. A boldogság volna az, ami leginkább legitimálná azt a temérdek vért, ami egy mezei westernben kiontatik. A szép percekhez tehát legelsősorban nőre van szűksége egy feszt kivont pisztollyal közlekedő pasasnak.
Ha visszakanyarodunk Henry Fonda 46-os Wyattjéhez, már ő is ebben utazott. Clementina – aki mellesleg egyetlenegy Wyatt-életrajzban sem szerepelt, merthogy egyébként ezek valóságos személyek, és itt felsorolhatnánk mindet: Billy, a Kölyök, Pat Garrett, Wild Bill Hickok, Buffalo Bill, Bath Masterson, Jesse James és maga Custer kapitány – pusztán címbe foglalt nevével domborított, másfelől játszta a szokvány határvidéki nőt. Élt itt, jött valaki, mondott neki szép igazságokat, majd egy grandiózus hazugság hátrahagyásával távozott. Csak Foxi dala őrzi nevét, a kovboj rég elfeledte. Ám Wyatt–Fondát más fából faragták – egy óvatlan pillanatban jól rányúl a törvényhez képest rosszabbik énje, Doc Holliday nőjére, aki ez esetben szintén mindenféle életrajzon kívüli félvér szépség, ám ami visszatartja, az nem a törvénytisztelet, sem a baráti szolidaritás, amely a későbbi számos, és később tárgyalandó Wyatt-Doc körök elsődleges jellemzője. Hanem, ha nem ezek, csakis az impotencia. A kovboj, aki a végén azért csak elmegy, ahelyett, hogy maradna, és dunnák, lepedők tollforgatójaként élvezné véren szerzett dicsőségét, alighanem tehetetlen. (Vagy ha nem, hát a hasonnemű tövénytisztelőkhöz ragaszkodik.)
A régi feltételezést, hogy a kovboj mássága egy könnyen lefordítható másság, egy ősi nadrágszerep igazolja. Calamity Jane, ki ugyan bordélyok lakója, ilyenformán meglehetősen valóságos – Martha Jane Canarray 1852-1903 – személy volt, bár meglehetősen ritka, mégis folyamatos előkavarása fordítva: nőben, férfiban találod meg számításaidat. Rayre sem hatott tovább, az utána következő Haragban a világgal már saját partjai között regélt a másságról. Jimmy Dean mai megfelelője egy albán, akit visszalöknek Bariban. Késő. Nick Ray előbb már kimondta, hogy az ilyen dolgokat nem határvadászok intézik.
Az ügyek ezentúl, minthogy önmaga sem volt képes visszanyúlni saját elképzeléseihez, a régi nyomvonalakon haladtak. Az ötvenes évek, bár a western abszolút fénykorát jelentették, mégis csak a régi nótát fújták. Magyarán rendőrségi propagandafilmek voltak. Ha nincs törvény, mely ugyan ki a francot, ha nem az államot védi, akkor haza sincs (értsd: kellemes kandalló, fel- és altesti betevők). Ment az egész 1959-ig, amikor a leghűbb Ford-tanítvány, John Sturges két évvel a klasszikussá emelkedett A hét mesterlövész előtt, a Gunfight at the O. K. Corallban (Újra szól a hatlövetű- a magyar címfordításokról majd máshol) azt nem mondta: elég. Ugyancsak Wyatt Earp története volt mindez. Burt Lancaster tökéletes csődöt jelentett 1881. október 27-én, amikor testvéreivel és Doc Holliday-vel halomra lőtte az említett karám kapujában a szigorúan törvényellenes marhatolvajlással foglalkozó Clantonokat és McLaurykat. Bár a vérfürdő még jócskán hátravolt, a hű útitárs nyomkövető itt befejezte művét. Nem tudta megmenteni saját öccsét sem, kit egy nappal korábban hátba lőtt az ellen, sem az egyetlen megváltásra esélyes gonoszt, a szintén tinédzser Clanton kölyköt sem. Tehát világossá lett, hogy a törvény nagykönyvbe foglalt betűje, és a feltétlenül, tűzön-vízen, de inkább tűzön keresztül hozzá ragaszkodó magatartás a sikertelenségbe, a boldogtalanságba vezet. Bizonyítja: pontosan erre szolgált. Bár ivott, mint a kefekötő, lőtt, mint a bolondóra és férfiruhát viselt, azért kapható volt egy-egy elhamarkodott numerára. Hogy kitanította szegény Dustin Hoffmant a Kisnagyemberben, hogy végül tollban és szurokban hempergessék. Szóval e nadrágos, pisztolyos madonnával eltölteni egy-egy pásztorórát, és ezt, cowboyokról lévén szó, tessék csak szigorúan szó szerint venni, gyakorlatilag a nyáj vegzálásának elkerülését jelentette. Gyere, állj elém, és lőj rám, normál szituációban ehhez semmi szükség Colt mester közreműködésére. Calamity Jane kiment a divatból, mint a süvegcukor, melyhez leginkább sok mindent megélt kebleit hasonlíthatnánk, egészen máig. Szaklapokból tudjuk, tán a tavasszal hozzánk is eljut. 1995-ben visszajátszott egy szuperprodukcióban Wild Bill Hickok oldalán, ám ’54-től máig hosszú volt a nyugati út.
Ami Wyatt nőin át is vezetett. Mindazonáltal az 1959-es Gunfighttól ismét sokáig kellett várakozni. És az út komoly kacskaringókat mutatott. Érdekes módon hazánk tökéletesen szocialista hetvenes évekbeli forgalmazása épp e kacskaringókra bukott. Mikor a törvénytisztelet vagy az iváshoz való másfajta viszony és az asszonyok folytonos kerülgetése egyazon elv mentén talált megoldásra, hovatovább feloldozásra. És ezen magas eszme nem volt más, mint a rasszizmus. Melynek nyilván a legártatlanabb zászlóvivője, mert színésznek is tökhülye, és alighanem tökéletesen tehetségtelen képviselője, a nagy Gregory Peckory volt. A Mackenna aranya és a másik, itthon bemutatott, komolyan nem érdemes a címének utánakeresni, melyben egy koszos gyilkos, miegymás apacs rém elől védelmez másfél órán át egy hófehérbőrű, ám szöszke misszt, ma már alighanem törvényhatósági szabályrendeletekbe ütközne, és beírna az Ajax is.
Gyorsan és véresen
Ám mindeközben, ami persze jól elkerülte a forgalmazás figyelmét, s csak A konvoj – ami egy road movie, de ez is játszik még – sikerén felbuzdulva vétetett meg, Sam Peckinpah 1968-ban készült dolgozata ismét új irányt szabott a műfajnak. Pontosabban nem is a műfajnak – hiszen a mester ezután megannyi szalonwesternt forgatott – hanem a filmművészetnek. Ugyanis a Vad banda teremtette meg ezt az egész, erőszakra szabott világképet, világmoziképet, amit most épp Tarantino és követői epigonjai, lenyúlói (O. Stone) bontogatnak. A kutyaharapást szőrivel jelmondat tövében. No, a Wild Bunch-ban nincs se törvény, se asszony. Kit érdekel a törvény, ha van már hevederes sorozatlövő, és társak adnak föl társakat, a belülről bomlasztás jegyében, asszony pedig? Nincs az a Wienna, aki pisztolyt rántana Mexikóban kavaró német fegyverszakértők ellen. Mondhatja a mexikói szexbomba Peckinpah következő dobásában az egykori barátja által gyanús körülmények között lelőtt Billy kölyöknek, hogy „aludj csak, kedvesem”, mégis ő az, aki nem él, aki nincs is. A nő, a törvény a Wild Bunch fényében magánüggyé válik. Garrett, a komformista, Billy, a hatvannyolcas semmire sem mennek vele. Peckinpah gyakorlatilag rá is ment, A konvoj kiéhezett kamionsofőréi, a délceg (akárcsak a Kölyköt, őt is Kris Kristoferson alakítja) Gumikacsát is beleértve a Törvény ellen pusztán a parkolók junkfood elosztóinak tündéreit tudhatják maguk mögött, ellenben a főszereplő fotoriporternőnek, aki alkalomadtán hajlamos ugyan némi kettyintésre, mégis a művelt, törvénytisztelő világot tájékoztatja felvételivel, milyen is az aljanép, ha maga között játszik rendőröst, ami tisztára papás-mamás, melyben az országutak marcona férfiai a mamák, a papák meg, nem, papa csak egy van: az állam (esetünkben államok, mind az ötvenvalahány, és ezeknek némiképp eltérő, ám korántsem sajátlagos törvényei).
Mégsem kell a legendákban messze menni. Egyrészt Peckinpah Vad bandája, másrészt következő westernjének hőse, ez a Billy, a gyerek bagzottak össze a továbblépést korunk határvidéki mozijának elődjét, az úgynevezett szintézis-westert, melyben aztán tényleg megjöttek a csajok.
Szintézis: a régi szabályok és az új ideál, az erőszak között. Volt egy film, a Young Guns (Vadnyugat fiai). Első részét itthon is bemutatták, világsiker, ám alighanem Pesten megbukott, mert sebtiben elkészített folytatása a videóforgalmazásig sem jutott. A Vadnyugat fiai ama régi amerikai mozicsináló hagyomány szerint készült, mely mindörökké komoly súlyt fektet arra, hogy a tyúktolvajokat ismerjük meg már csirkefogó korukban. A Vadnyugat fiai által választott alaplegenda, a kölyök Billy története alapján ez nem is volt annyira könnyű feladat, mint mondjuk Don Vito Corleone – ő is játszik még, hovatovább westernt – partraszállást követő éveinek ábrázolása esetén. Ugyanis e derék pisztolyforgató nem húzta sokáig. ’59-ben született, és ’81-ben már jött is szembe (hátba?) Garett golyója. Szorgalmára persze nem lehet panasz, mert e dolgos 21 és fél év alatt ennyi meg ennyi fehért lőtt agyon, és még számosabb indiánt – tartják az annalesek. Az ő – Billy Kid – inaséveit bemutatni nem volt hálás feladat. Mégis. A műfajmegújító szintézis abból született, hogy a nap ugyanúgy bukott vérbe, mint mondjuk Fordnál vagy Sturgesnél, ám a piszkos munkát a kamaszosan szimpatikus hősök (a mellesleg és inkább nyálas, bár nagybajuszú, wlakmanként föltűnő Garett, ez esetben tulajdonképpen szimpatizánsnak nevezhető, nota bene: a bűn, ha bűn egyáltalán, pártolójának) már a legújabbkori, jobb híján akcióthrillernek nevezett valami hasonlóan szigorú előírásai szerint végezték: gyorsan és véresen. Ám nő még mindig sehol sincs. Csak egy kellemetlen újdonság, ami talán Walter Hill Long Ridersében (magyarul Jessie James balladája) jelentkezett először, amikoris testvéreket testvérek alakítottak. Jessie és Frank Jamest szintúgy, mint a három fivérből álló Coleman-klánt. A vadnyugat fiaiban a Jimmy Dean pótlására föltalált Martin Sheen gyermekei, Charlie Sheen és Emilio Estevez homorítanak.
A Young Guns után nem volt megállás, mégha a honi forgalmazásban épp ezidőtájt osztották is újra a dúsabb trafikokat, és ez az itthoni westernfogyasztókra némi szünetet erőltetett. Csakhogy a szelektív behozatal mindig is, de leginkább az átkosban a remekműveknek kedvezett. Számtalanszor leírtuk már, hogy John P. Cosmatos, akit a Stallonés Kobra és Rambo II. kapcsán akár a világ legrosszabb (az, hogy Ed Wood, nem jelent semmit) rendezőjének is nevezhetnénk, Tombstone című, ugyancsak Wyatt Earp és Doc Holliday történetét feldolgozó munkájával egy kis gyöngyszemet ejtett elénk. Olyan posztmodern fenomenáliát, mint a Postakocsi (mely még véletlenül sem tévesztendő össze Ford kellemetlenül ásatag Hatosfogatával, az alighanem teljesen véletlenül tananyag minden filmes TIT-kurzuson), Ettore Scola filmje. A Tombstone-ban benne van minden, ami e műfajban az erőszakról, a törvényről kívül-belül és a szép sudár nőkről elhangzott. 1994-ben készült, tehát negyven év után újra idézhetjük az eddig követetlennek bizonyult Johnny Guitart. Wyatt Earp, aki a való világban szinte bizonyosan egy pofátlan hazudozó lehetett, három darab pontos és szellemes, Coppola Keresztapájából vett idézettel hosszú időre a helyére került. Egy finocchio, aki pezzonovante szeretne lenni, ám ehhez kevés az a hetvenvalahány áldozat, akit e fáradságos másfél óra alatt szitává lyuggat, egész egyszerűen egy nőre van szűksége, ám amit az az asszony ad (valóságos személy, Marcus művésznő, pont száz évet élt, igaz, a vén Earp is húzta vagy 84 évig, Tom Mix és a húszas évek néma westernjének sztárjai hangosan zokogtak a sírjánál), csak a film után hat: a szabadságot adja, még annál is többet, amit csak egy nő adhat.
És jönnek a csajok
Wyatt rendbe rakott mindet Dodge Cityben mint seriffhelyettes, szigorúan a törvények szerint, majd gondolta, kiszáll, és meggazdagodni az ezüstleleteiről gyorsan elhíresült Tombstone-ba igyekszik, népes családjából három fivérét és azok asszonyait magával cipelve. Ő is vitt nőt, Mattie-t, a kokainista lotyót, egy boldog életet alapozva pár kellemesen eltöltött óra emlékére. A Keresztapa, mind a hét mesterlövész, Ford, Sturges, de még Fritz Lang is oda-vissza sasszéznak a folyvást Bibliára kacsingató műben, ugyanekkor ez csak a takaró. Igazság és törvény versus mindenféle földi rossz története Cosmatos kezében aljas gengháborúvá nemesedik. Coppola azt mondta, amikor kvázi pozitív fénybe helyezte a szervezett bűnözést, hogy csupán a szűkebb pátriádra koncentrálj, ha otthon rendben van minden, a világ, az állam, a bor, a búza és a rendőrség karcsú, mint a nádszál. Ezzel szemben Cosmatos szerint a törvény csak törvény, alkalmazzuk bár milliók vagy valami mocskos tucat fölött, pofa bagót sem ér. A keresztapák igazsága, jósága semmivel sem különb, mit a Btk. vagy a Tízparancsolat. Ne paráználkodj, ne ölj, egyél müzlit joghurttal és szójafasírttal, mindegy, hogy társadalmi vagy családi célú reklám, így is, úgy is hazugság.
Ugyanis jön egy szép zsidó színésznő – és a filmtörténet összes Wyatt Earp feldolgozásában jön, mindenütt van Hamlet-monológ és színielőadás, legfeljebb egyszer nem színész, hanem szerencsejátékos a nő –, és mást mond. A család, családi ház, telek, kocsi, nyugalmas élet, szegre akasztott pisztoly túláradó tirádájára csak annyit vakkant: room service. Egy másik élet, rohadt és törvénytelen, de mindent az ágyadba hoznak, ahol én fekszem melletted. Nem létezik a törvény, de van egy olyan asszony, akiért megéri, hogy nyugodtan lopkodhat marhát, bonthat rendet az O.K. Corall összes áldozata, te, Wyatt, igen, igen, te, ekkor már rég máshol lehetsz, hiába szennyezi kezed vér. 1994, nem hiába orwelli év (mert melyik nem az?) még egy Wyatt Earpöt hozott. Kevin Costner a Farkasokkal táncoló nehézkedési erejétől sújtva ott maradt Nyugaton, és minden eddigi próbálkozással szemben a bölcsőtől a sírig követte önmagát, ezzel együtt csupán annyira futotta, hogy kiderült, a legelvetemültebb alkoholistából, mint az ifjan megözvegyült Wyatt is lehet igaz ember, a törvény hű, hülye szolgája. Az Ezüst Medve-díjas Lawrence Kashdan mindezt a jól ismert pionyir romantikával öntötte nyakon, itt egy nagy ország születik vérben és mocsokban, de hiába. Kevin későn érkezett. Wyatt története a Tombstone után már nem visszaforgatható. Az igaz emberek, márpedig minden westernhős efféle, folyton frusztráltak maradnak, mindig azt hiszik, lecsúsztak valamiről. Mert csak nagyon keveseknek jön egy szép színésznő, aki a gondtalanságba rángatja. Egy férfi sohasem lehet önfeledt, hagyja Michael Corleonéra fene mélyenszántó bölcsességét Don Vito. De Cosmatos köp a maffiózókra és a revolverhősökre. Wenders Berlinje felől közelít: ha veled lehetek egymagam, akkor mindent szabad. Kevinre a szép színésznő pusztán helyes pofácskájával hatott. Cosmatos hősnője viszont Nicholas Ray örökérvényűségét idézte vissza, nemcsak hitvány Wyattjének, de a filmnek, a westernnek is. Nem véletlenül jöttek utána lányok, asszonyok tömegével a vadnyugati díszletek közé. Még mielőtt kettőt megemlítenénk közülük, oszlassunk el egy félreértést, ami bizony fájni fog. Korosztályom kedvenc filmje, a Thelma és Louise, bár road movie, de mi az, mi annál westernebb lenne, sokkal inkább Spielberg Sugarland Expressének folytatása, mint a Johnny Guitaré, holott itt is ugyanúgy női személyek, és milyen remekek, lettek férfiak helyére rakva, mint Raynél, csakhogy – éppen mert tisztességes, becsületes munka – primér szinten szól a „tégy a gyűlölet ellen” egyébként kővetendő gyakorlatáról a demagógia lécét súrolva, mit levert a Sugarlandi hajtóvadászat. Ellentétben Wienna és Marcus művésznő rafinált, ám elementáris disznóságaival, amelyek egy másik világot tárnak föl, ugyanakkor pontosan az alanyi jogokhoz vezetnek az alanyi kötelességek pimasz hangoztatásával. A Tombstone annyival különb a Johnny Guitarnál, amennyivel később károsabbnak bizonyult. A Ray-filmet csak negyven évvel követő Wyatt-történet ugyanis menten megszülte fattyait. Ilyen a Rosszlányok, mely leginkább a Pulp Fictionben tárgyalt pilotra emlékeztet, négy csaj van benne, mindegyik tud valamit, lő, kocsit hajt, úszik, mászik, csak épp Uma Thurman, mert nincs benne, nem mond el minden folytatásban egy szakállas viccet (Come on, ketchup). De ennél még szebb a Cannes-t is megjárt Sam Raimi-western, a Gyorsabb, mint a halál. Ez ugyanis nem olyan vacak, mint amilyen gyorsan megbukott mindenütt a világon. Behelyettesítős posztmodern, helyenként briliáns viccek között, a végén, egy nyílt párbaj során lelőtt, Gene Hackman testén átkukucskálhatunk, követve a golyó nyomát, szemünkkel láthatjuk, hogyan megy le a nap a meglőtt gladiátor mögött. A Volt egyszer egy Vadnyugat határozottan ostoba bosszúálló történetébe Charles Bronson helyett Sharon Stone keveredik. A bravúros posztmodern fordulatok azonban elviszik alóla a filmet. A rendezőt megöli a technika. Sharonnak csak annyi marad a szabadságból, hogy leszophat egy papot. Magyarán visszajutottunk oda, ahonnan csak kevesek indultak el. A barlangrajzok korába, amelyben Calamity Jane volt a nő, egy kis zavar, nem más, torz akkord az isteni szimfóniában.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1303 átlag: 5.31 |
 |
|
