HartleyBeszélgetés Hal Hartley-valA száj bűnhődikDéri Zsolt
Aki flörtöl, viselje az arcán a büntetését. Hal Hartley, a 36 éves amerikai független sztárrendező Flört című vadonatúj munkájának bemutatója alkalmából járt Budapesten. – Sokan úgy tekintenek Önre, mint az amerikai és az európai filmnyelv egyik legtehetségesebb szintetizálójára. Joggal?
– Nem tudom, meghatározható-e egyáltalán az európai vagy az amerikai filmnyelv mibenléte. Az amerikaiak talán több széles látószögű felvételt alkalmaznak? De hát a legtöbb nagy európai film is ezt teszi. Vagy az a dolog lényege, hogy az európai filmekben többet beszélnek? Vagy az, amit mondanak és ahogy mondják? Általános és közkedvelt érv, hogy az európaiak érzékenyebbek és okosabbak, pedig ez abszurdum. Túl egyszerű rásütni egy kultúrára, hogy az irodalmában, költészetében, történetmesélésében és filmjeiben sokkal inkább befelé forduló, önboncolgató. Nos, akármi vagyok is, szintetizáló vagy a fılmtörténet egy tévedése, csupán annyit mondhatok, hogy több európai film áll közel a szívemhez, mint amerikai, kivéve talán Howard Hawks, Preston Sturges és Terrence Malick munkái. Ha már Malicknál tartunk, vannak, akik „európaibbnak” vélik őt a kortársainál, pedig mind a Sivár vidék, mind a Mennyei napok kvintesszenciális amerikai történeteket mondanak el.
Én abban sem vagyok biztos, hogy egyáltalán lehet-e beszélni a fılmnyelvről. Az irodalomkritikának azért van könnyebb dolga, mert a saját közegében működik. Egy irodalmi szöveget sokkal kézenfekvőbb elemezni, ott a bekezdések, a központozás vagy a szóhasználat tökéletes fogódzókat ad egy szintén szövegformájú elemzéshez. A filmnél ez már sokkal bajosabb, hiszen eltávolodunk a szövegtől. Ha megfelelő analógiát keresek, minduntalan a zenénél lyukadok ki. A zenei nyelv segít a filmről beszélni, sokkal alkalmasabb lehet erre, mint az irodalmi, amit használunk.
– Kezdőként nyilatkozta, hogy azt tanulmányozandó csinál filmeket, miképp hoznak döntéseket az emberek.
– Nemrég hallottam egy jó kifejezést: szituációs etika. Nos, nálam pontosan erről van szó. A legtöbb filmem egyfajta laboratóriumi kísérlet, vagy ha úgy tetszik, afféle oktatófilm. Megpróbálok rájönni, hogyan történnek a dolgok. Hogyan rakták össze ezt az újságot, hogyan szerelték össze ezt a riportermagnót, hogyan áll elő és oldódik meg egy probléma? A Flörtben még egy lépéssel tovább mentem: lássuk, mit tudok csinálni ezekkel az előre megírt elemekkel, szavakkal és szituációkkal. Nem változtathatok rajtuk, ezeket kell használnom. Kicsit elmozdíthatom őket, különböző figurák szájába adhatom a mondatokat, enyhén módosíthatom a szituációkat, de közben meg kell tartanom az eredeti cselekményt és – ha a nyelvet nem is – az eredeti dialógust. Ezáltal egyre közelebb és közelebb jutok ahhoz, hogyan hoznak döntéseket a szereplők, illetve hogyan kerülik el a döntéshozatalt.
– Első három nagyjátékfilmje, a Hihetetlen igazság, „A semmi ágán...” és az Egyszerű emberek afféle kertvárosi trilógia?
– Nem, ez tévedés. Néhány színész, illetve helyszín azonos bennük, de semmi több. Az Egyszerű emberek sztoriját egyébként sokkal korábban találtam ki, mint a másik két filmét.
–Az Amatőrrel aztán a kertvárosi világból bement a nagyvárosba...
– Mindig is ezt akartam. New Yorkban élek 1984 óta, tehát már öt évvel a Hihetetlen igazság előtt is ott éltem. Rövidfilmeket már akkor is csináltam ott, de egy olcsó nagyjátékfilmet nem tudtam volna leforgatni, ezért kellett a sztorit kivinnem az elővárosba. Ebből lett a Hihetetlen igazság. Ekkor még nem volt meg „A semmi ágán...” ötlete, annak viszont már mindenképpen elővárosi környezetben kellett játszódnia. Ez az én igazi elővárosi filmem. Az Egyszerű emberek már sokkal inkább vidéki film, pasztorál.
– Egy francia kritikus azt írta az Egyszerű emberek kapcsán, hogy „ez az igazi Twin Peaks” . Nem gondolt még rá, hogy Ön is készítsen egy szubverzív tévésorozatot?
– Nem. Egyébként sem hinném, hogy bárki is engem kérne fel ilyesmire.
– Miért ne? A filmjeiben számtalanszor bebizonyította már, hogy kiválóan használja a sitcomok, a helyzetkomikumra épülő, nagyrészt díszletszagú belsőkben játszódó szórakoztató tévésorozatok paneljeit, főleg a párbeszédeknél. Jon Jost is arról panaszkodott, bármennyire szimpatikusnak találja Önt, filmjeit képtelen végignézni, mert túlságosan sitcom-jellegűek.
– Én ezt szeretem, Jon mást szeret. A sitcom lenyűgöző játék számomra, olyan, mint csillogó üveggolyókat gurigatni. Tisztelem a jól megcsinált sitcomot, mindig is tiszteltem. Akkor is, ha az én filmjeimben azt sugallom, hogy ez a forma nem csak mulatságos történeteket szolgálhat. „A semmi ágán...” egy része nagyon szomorú, az Amatőr is. En a sitcom terminológiájában gondolkozom, ez az, amit igazából akarok. A struktúra adott, rajtad múlik csak, mit raksz bele, hogyan csavarod meg.
–Néhány éve azt mondta, nincsen otthon tévékészüléke. Vásárolt már azóta?
–Nem, még mindig nincsen.
–A rövidfilmjei sokkal kísérletibbek, sokkal teoretikusabbak, mint a nagyjátékfilmjei.
– A rövidfilmjeim a kedvenceim, leginkább A megvalósítás elmélete és az Ambíció. Ilyenkor nem vagyok arra korlátozva, hogy hagyományos módon történetet meséljek. Ha nem kell az értelmével törődnöm, sokkal poétikusabb lehetek.
– A korai rövidfilmjeit Budapesten ugyanakkor és ugyanabban a moziteremben vetítették, mint Peter Greenaway videómunkáit. Az egyik kisfilmjének a címe is Greenaway-t idézi: A térképész barátnője.
– Igen, ez valóban utalás volt Greenaway-re. Éppen akkoriban láttam A rajzoló szerződését. Greenaway egyébként nemcsak filmesnek kiváló, de rajzolónak is.
– Az Ön rajzolói tanulmányai mennyiben voltak hatással a filmes munkájára?
– A képzőművészi ambícióm elég kezdeti stádiumban ért véget, de rögtön át is fordult valami másba, ez pedig a filmkészítés. A kép elsőbbsége azóta is megvan nálam. Sohasem tudnám a képet funkcionális, kiegészítő szerepre kárhoztatni a dialógus szolgálatában.
– Munkáiban szembetűnő a némafilmek hatása: a börleszkelemek, a néma pillantások, a minduntalan elájuló szereplők. Honnan ez a vonzódás?
– Valószínűleg onnan, hogy a filmfőiskolán a kedvenc tanárom Tom Gunning filmtörténész volt, aki ma már az egyik legközelebbi barátom. A kedvenc szakterülete a Biograph Company első hat éve, és írt egy könyvet D. W. Griffith-ről is. Volt a főiskolán egy Filmes kifejezésmód című kurzusa, és nála láttam először Griffith és Eizenstein némafilmjeit. Egy hang mindig is ott volt a fejemben, de csak mostanában kezdtem igazán ebbe az irányba mozdulni. A legmesszebbre a Flört japán epizódjában merészkedtem: az néhol már teljesen olyan, mint egy némafilm.
– Miért lett a Flört olyan, amilyen?
– A New York-i epizód eredetileg még önálló rövidfilmnek készült. Mikor később leforgattam mellé a berlini és a tokiói epizódot, ahhoz tartottam magam, hogy ez három külön rövidfilm lesz, amit csak a forgalmazás törvényei miatt csapunk egymás mellé, és ezt a nézőkben is tudatosítani kell. A vágó-asszisztensem azonban folyton azt hajtogatta, hogy ez egyetlen film, egy esztétikailag egységes és teljes egész, noha a struktúrája eltér a szokványos játékfilmekétől. Mivel külön vágtam meg az epizódokat, csak a végén döbbentem rá, hogy igaza van. Nemcsak hogy működött, de még olyan dolgok is kijöttek belőle, melyekre nem is számítottam. A második rész például reagált, válaszolt az elsőre, a harmadik pedig az első kettőre.
– E filmjében szerepel is, a végén Flört feliratot viselő filmes dobozok társaságában ül egy váróteremben. Ez az eddigi legszemélyesebb munkája?
– Igen, a Flört különbözik az összes eddigi filmemtől. Nyíltan és őszintén feltárja a folyamatot, ahogyan dolgozom. Annál is inkább személyes jellegű, mivel az egyik főszereplő a feleségem, akivel a tokiói epizód forgatásán ismerkedtem meg. Ő az, itt a címlapon. (A Filmvilág novemberi címlapjáról van szó – a szerk.)
– A Flört áldozatait miért a szájukon sebesíti meg a pisztolygolyó?
– Ez egy megtörtént eseményre utal: 1987-ben egy kutya megharapta az arcom. Nagyon tisztán emlékszem a doktor szavaira, később egy az egyben beleírtam őket a filmbe. Számomra logikusnak tűnt, hogy aki flörtöl, vagyis szexuálisan felelőtlenül viselkedik, az az arcán viselje a büntetését.
–Tehát a száj itt azért bűnhődik, mert csókol, és nem azért, mert beszél?
– Pontosan.
– A száj egyébként egyre kevesebbet beszél. A verbális poénok is megfogyatkoztak az utóbbi filmjeiben.
– Igen, mostanában arra törekszem, hogy a történetmesélésnél a nyelv ne töltse meg annyira a képet. Ezt a következő filmemben elég nehéz lesz megvalósítani, az ugyanis nagyrészt a nyelvről, a versírásról fog szólni. New York közelében játszódik majd, az elővárosban, de már jóval közelebb a városhoz. Lesz benne egy szemetes, aki verset ír és nagyon híressé válik, továbbá egy öregebb barát, aki inspirálja és bátorítja, de aki magától képtelen bármire. Az ő neve lesz a film címe: Henry Fool. A Flört New York-i epizódjában szerepelt Parker Posey-n kívül csupa olyan színész játszik majd benne, akivel eddig még nem dolgoztam.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1129 átlag: 5.57 |
 |
|
