KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2002/március
KRÓNIKA
• Ádám Péter: Henri Verneuil (1920–2002)

• Takács Ferenc: Szemünk állása Joel Coen: Az ember, aki ott se volt
• Vágvölgyi B. András: Tényleg félek, vagy csak a szer hat? Drogfilmek
• N. N.: Drogfüggők
• Bakács Tibor Settenkedő: Tévések a mélypont ünnepén Drog-vízió
• Gelencsér Gábor: Hajtűkanyarok Beszélgetés Dér Andrással
MAGYAR MŰHELY
• Schubert Gusztáv: Rejtőzködő évtized A kilencvenes évek stílusa
• Muhi Klára: Kegyetlen szerep Beszélgetés a Balázs Béla Stúdióról – 3.rész
• Gelencsér Gábor: A szabadság létező fantomja Balázs Béla Stúdió 1961–2001
• Pápai Zsolt: Jövő idő Független műhelyek: Inforg Stúdió
• N. N.: Az Inforg Stúdió filmjei

• Karkus Zsolt: A lángész és a pernye Elme-játékfilmek
• N. N.: Elme-játékfilmek Tudósok, zsenik, parafenomének
• Gaál István: Tarts Keletnek! A gyorsfilmek kora
• Dániel Ferenc: Gén-tudat Tudomány a televízióban
• Kovács András Bálint: Tehetetlen érzelmek A modern melodráma
• Bóna László: Szeret – nem szeret Románctévé
• Hungler Tímea: London megöl engem Dr. Jack és Mr. Hyde
• N. N.: Bűn
• Varró Attila: Old Jack City Albert és Allen Hughes: A pokolból
• Máhr Kinga: A Plurabelle-rejtély James Joyce mozija
KRITIKA
• Turcsányi Sándor: Éretlenségi találkozó Dobray György: Szerelem utolsó vérig
• Bóna László: A múlt galaxisa Jankovics Marcell: Ének a Csodaszarvasról
LÁTTUK MÉG
• Varró Attila: A betolakodó
• Kovács Marcell: Tripla vagy semmi
• Pápai Zsolt: Korcs szerelmek
• Báron György: Broadway 39. utca
• Mátyás Péter: Üldözési mánia
• Herpai Gergely: 13 kísértet
• Köves Gábor: Kiképzés
• Mátyás Péter: A Sólyom végveszélyben
• Hungler Tímea: Britney Spears: Álmok útján
• Tamás Amaryllis: Angyali szemek

             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Broadway 39. utca

Báron György

 

Tim Robbins nem tartozik Hollywood legragyogóbb csillagai közé, értve ez alatt, hogy ha filmsztárra gondol valaki, kizárt, hogy elsőnek az ő neve jutna eszébe – pedig a mai amerikai mozi egyik legnagyobb színésze. Laza, fanyar és intellektuális, hiányzik belőle mindaz a görcs és túljátszás, ami a mindenható „módszer” emlőin nevelkedett legjobb filmszínészek játékát is időnként élvezhetetlenné teszi. Igaz, tehetsége kibontásához, mint mindenkiéhez, rendező kell: a Terry Jones rendezte Eric, a vikingben, majd Altman két filmjében, A rövidre vágvában, s korábban A játékosban zseniális volt, utóbbi a hollywoodi „hazugság-piac” (Brecht) metsző kritikáját nyújtotta. Robbins, a színész, akárcsak Altman, egyszerre van „bent” és „kint”, ettől és csak ettől nem ő a legnagyobb sztár, inkább amolyan európai színészalkat, kétkedő, kritikus, elemző.

Talán ezért akar makacsul filmeket rendezni. Rosszabbakat, sokkal rosszabbakat, mint amilyenekben szerepel: banálisakat, érzelgőseket, dilettánsakat, amelyeket lelkes – és kitűnő – kollégái-barátai-családtagjai próbálnak kétségbeesett igyekezettel menteni. Szegény Susan Sarandon és Sean Penn folyvást szenvedett a viszolyogtató Menst meg, Uram halálcellájában. Sarandon, tehetséges színész-feleség a férje mellé állt a legfrissebb Robbins-opusban is, amely a (franciából átvett) magyar keresztségben a Broadway 39. utca címet kapta.

Robbins intellektuális színész, talán ezért rendez tézisfilmeket. Bár újabb munkája, szemben a könnyes Ments meg, Urammal, musical comedy, igazából a szocreál termelési operettekre hajaz. Míg az előző opusban a halálbüntetés-ellenes liga (egyébként helyes és tiszteletreméltó) tevékenységéhez szállított propagandaanyagot, most a baloldali színházi szakszervezeteket támogatja meg, élesen kikelve a harmincas évek kommunistaellenes hisztériája ellen (amúgy okkal). Vagyis a legrosszabbat teszi, amit a művészetben tehet: a mondanivalót illusztrálja. Nem mentség, inkább csak ront a helyzeten, hogy ezúttal fantasztikus téma kerül a kezei közé – s észre sem veszi. A harmincas évek derekán járunk, a New York-i Szövetségi Színházban (ebből lesz majd a legendás Mercury Theatre), ahol egy izgága fickó, bizonyos Orson Welles a Faustot próbálja. Nos, Orson élettörténete száz évig eltartana egy stúdiót, ha a jogait megvásárolnák, soha többé nem kéne forgatókönyvre költeniük. Írországban 18 évesen azt füllenti, ő Amerika legnépszerűbb Shakespeare-színésze, később a Broadway-n megrendezi feketékkel a voodoo-Macbethet, majd az átírt és a fasiszta Olaszországba áthelyezett Julius Caesart, aztán pánikba ejti egész Amerikát egy rádiójátékkal – s még csak az életút kezdetén tartunk, még meg sem rendezte első filmjét. Robbinst azonban Orson Welles nem érdekli, miként a többi valódi szereplő – Rockefeller, Rivera, Houseman, Brecht – sem, illetve utóbbi annyiban, hogy a politmusicalját láthatóan Brecht szelleme hatotta át, pontosabban a módszere: ahogy a játék songokkal-táncokkal keveredik. Brechtet Orson is nagyra tartotta, büszke volt rá, hogy egy bostoni rendezését háromszor nézte meg – nos, Robbins filmjéről együtt fordulnának ki, s bevetnék magukat a legközelebbi kocsmába, van épp elég a Broadway 39. utca környékén.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2002/03 59. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2495