KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

            
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2002/december
KRÓNIKA
• (X) : Európa Filmhét December 5–15
• N. N.: Képtávíró
• Schauschitz Attila: Régi idők tanúi Filmpalkátok

• Hirsch Tibor: A szószátyárság dicsérete Beszélj hozzá!
• N. N.: Pedro Almodóvar filmjei
GREENAWAY
• Lajta Gábor: Trattato del cinema Peter Greenaway, a festő
• Karátson Gábor: Vérvörös folt az üde zöld fű között A rajzoló szerződése

• Schubert Gusztáv: A szépség szörnyetege Leni Riefenstahl 100
• N. N.: Leni Riefenstahl filmjei
FESZTIVÁL
• Vágvölgyi B. András: Az űr hajósai 10. Titanic Filmfesztivál
• Bikácsy Gergely: A hagyomány homokhegyén Új francia filmek
• Varró Attila: Álommunkák Aburayától Avalonig
KULTUSZMOZI
• Horváth Antal Balázs: Fekete fuvar Edgar G. Ulmer: Terelőút
KRITIKA
• Báron György: Teremtéstörténetek Sejtjeink
• Korcsog Balázs: A vándor és a bujdosók Fény hull arcodra
• Varga Balázs: Világváltók Aranyváros
• Hungler Tímea: Ámokfotók Sötétkamra; A Vörös Sárkány
• Takács Ferenc: Keresztény szomorújáték Ámen
DVD
• Pápai Zsolt: Teremtő újrafelhasználás Karl Freund: A múmia
LÁTTUK MÉG
• Varró Attila: Szörnyek keringője
• Kovács Marcell: Az arany markában
• Köves Gábor: Szeretni bolondulásig
• Vaskó Péter: Tanguy – nyakunkon a kisfiunk
• Bodolai László: Nagy ember, kis szerelem
• Kis Anna: A királyné nyakéke
• Turcsányi Sándor: Szexuális mélyfúrások
• Vidovszky György: Atomcsapda
• Pápai Zsolt: Ütközéspont
• Kárpáti Ildikó: Lilo és Stich – A csillagkutya

             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Sejtjeink

Teremtéstörténetek

Báron György

Érzékenység, türelem, empátia. Almási Tamás szemle-fődíjas dokumentumfilmje a lombikbébi programról.

 

Elkáromkodja magát az Úr angyala, mert sokadszor is hiba csúszott a teremtésbe: „a büdös picsába”. Megint nem sikerült embert csinálnia, pedig már negyedszer rugaszkodott neki. Az Úr angyalát dr. Konc Jánosnak hívják, zöld műtősruhát visel, a bő gatya folyton lecsúszik róla, úgy kell visszarángatnia, ha szól a gondos nővérke (szól). Kedves, nevetős szeme van az Úr angyalának, csöndes, barátságos hangja, bodor ősz fürtjei, nehezen képzelhető el, hogy kijön a sodrából, de most mégis. Dr. Koncnak az a munkája, hogy korrigálja, amit a magasságos eltolt: embert teremt ott, ahol természetes módon nem megy. A tervet, amin munkálkodik, úgy hívják, hogy lombikbébi program. Az Úr angyala bemegy reggel a munkahelyére, kiveszi az asszonyból a petesejtet, hozzáadja a férfi magját, majd a megtermékenyített petesejtet beülteti a reménybeli anyába, aztán várnak tíz napig, ha sikerül, örülnek, ha nem, újrakezdik a teremtés fáradságos folyamatát, s ha negyedszerre-ötödszörre sem jön össze, akkor kijön a sodrából, s azt a csöppet sem szakmai jellegű, az ő szájából igencsak különösen hangzó megjegyzést teszi, hogy „a büdös picsába…”

Megértem az Úr zöldköpenyes angyalát, magam sem gondolom másképp, annak ellenére, hogy most már én is tudom (tőle), csak minden harmadik-negyedik nekirugaszkodás sikeres.

De hiába e tudás, borzasztó látni, hogy Györgyi megint, negyedszerre is elsírja magát, Karcsi vigasztalja, nem túl meggyőzően, mert legszívesebben maga is bőgne. Idejárnak évek óta, vállalnak mindent, rámegy idejük, pénzük, idegük, egészségük, elvégre Karcsi már elmúlt negyven, mi lesz már? – türelmetlenkednek, s izgulunk velük mi is; lám, még az Úr angyala is kijön a béketűrésből, mert annyira akarják a gyereket, másnak csak úgy ripsz-ropsz ád az Úr, aztán sokan elvétetik méhük gyümölcsét, valami itt nincs rendben, ezt próbálja helyretolni dr. Konc János, de neki sem sikerül mindig; olyankor káromkodik egy cifrát.

Bezzeg Tündinek és Lacinak elsőre ikrei lettek, a három beültetett petesejtből kettő megmaradt. Igaz, négy évig próbálkoztak, mire eljutottak a lombikbébi-programig. Sír Tündi is, ám ő a boldogságtól, „nem sírok, nevetek, tényleg nevetek”, hüppögi boldogan, amikor megtudja, hogy terhes, s a következő képeken már Lacival együtt cumiztatják a két csecsemőt.

A karcsú, mosolygós Éva és a mackós, szakállas János nem ilyen szerencsés. Elsőre nem jön össze, el is keserednek, de ez még nem ok arra, hogy dr. Konc János káromkodni kezdjen, van ilyen, majd legközelebb, s lám, másodjára megvan az ikerterhesség, az egyik pici megmarad, a másik belehal a születésbe, orvosi műhiba, mondják Éváék, és ők is elsírják magukat, talán valahol az Úr angyala is káromkodik egyet, hogy ő mindent megtesz, megy minden rendben, aztán…

Hatuk történetét követi végig Almási Tamás türelmes, érzékeny kamerája két és fél éven át. Kényes téma ez, könnyen válhat belőle intimpistáskodás, könnyfakasztó szociogiccs. Almási – nem először a pályáján – különös érzékkel találja meg azt a finom egyensúlyt, amivel elkerüli e csapdákat. A Sejtjeink olyan, akár egy görög sorstragédia; gyanítom, ha az antik tragédiaszerzők ma élnének, nem játékfilmezéssel bíbelődnének, hanem dokumentumokat forgatnának – annak ellenére, hogy azokat naponta lejáratják a tévéshow-k.

Almási azon kevesek egyike, akitől meg lehetne és kellene tanulni a valóság tiszteletét, azt, hogy miképpen ábrázolható mozgóképen az emberi küzdelem és szenvedés. Ehhez sokféle erény szükségeltetik, úgymint érzékenység, türelem, empátia, meg persze tehetség is, amiről nem tudjuk, micsoda, csak akkor érezzük meg a jelenlétét, ha látjuk a végeredményt.

Mint most a Sejtjeinket.

Magyarán, úgy gondolom, hogy ez nagy film. Tudom, ilyet dokumentumfilmről nem szokás leírni, mintha azt nem csinálnák, hanem csak úgy ott teremne, akár a nem vágyott gyermek. Gyönyörű emberek a hősei, szeretik egymást, ezért akarnak utódokat, szeretik a gyerekeket és szeretik az életet, akkor is, ha az időnként cudar velük. Almási legnagyobb érdeme, hogy a szürke felszín mögött fölfedezi ezt a rejtőzködő szépséget. Megnyílnak előtte a sorsok, talán azért, mert van türelme várni, elnyerni a hősei bizalmát; talán azért, mert szenvedélyesen érdekli az, aki szemben ül a kamerájával.

Amikor elkezdi a forgatást, nem tudni, komédiába vagy tragédiába fordul-e szereplői élete, lesz-e meglepetés, boldog vagy boldogtalan vég. Mégis, filmjeit nem „az élet” írja. Más ugyanebből fércművet készítene, tévéshow-s bóvlit. Minden azon múlik, ahogy kezeli az anyagát: ahogy kiválasztja szereplőit, ahogy és ahová elkíséri őket, ahogy összevágja az évek aprómunkájával összegyűjtött felvételeket, ahogy megformálja azt a történetet, ami megtörtént, ám így, ebben a másfélórás drámai formában csak a filmvásznon van jelen. A dokumentumfilmek többsége azért fiaskó, mert két alkotója közül a Teremtő a markánsabb tehetség; társa, a filmkészítő nem bír fölnőni a sztorijához. Nos, a legtöbb, ami Almásiról elmondható, hogy bírja a tempót: egészen összeillő szerzőpáros ők így ketten.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2002/12 50-51. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2776