KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

         
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2001/május
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• Takács Ferenc: Hibaigazítás
• Takács Ferenc: Stanley Kramer (1913–2001)

• György Péter: A Titanic kora Hatalom és szabadság
FESZTIVÁL
• Gelencsér Gábor: Vonzások és változások Berlin
• Kriston László: Ők is forrón szeretik
• N. N.: Az 51. Berlini Filmfesztivál díjai
• Vágvölgyi B. András: Walkürök panasza Új német filmek
• Földényi F. László: Torz siker Marlene-imázs
• Nánay Bence: Az elbeszélés romjai A Straub–Huillet filmek
• Fáber András: Aranyborjút imádni Beszélgetés Jean-Marie Straubbal és Danièle Huillet-vel

• Karátson Gábor: Kicsit ásnak, nem röpülnek Szelek szárnyán
• Báron György: Kamera, csadorban Új iráni filmek
MAGYAR MŰHELY
• Zachar Balázs: A vágás joga Filmtörvényen kívül

• Beregi Tamás: A Gulliver-szindróma Törpék és óriások
• Ádám Péter: Tizenegy dollár Billy Wilder
FESZTIVÁL
• Varga Balázs: Pop-kelet Cottbus
KÖNYV
• Kelecsényi László: Osztott képmező Csala Károly – Fazekas Eszter: A fény festője – Koltai Lajos operatőr
KRITIKA
• Ágfalvi Attila: Élni a tutiban I love Budapest
• Galambos Attila: Egy ország álma Feri és az édes élet
• Reményi József Tamás: Dalkor Cseh Tamás film
• Varró Attila: Yakuza Smaragdvárosban Fivér
• Pápai Zsolt: A saját bőrén érzi Memento
LÁTTUK MÉG
• Ádám Péter: Ízlés dolga
• Bikácsy Gergely: Baise-moi
• Bori Erzsébet: Bíbor folyók
• Tamás Amaryllis: Jónás és Lilla
• Pápai Zsolt: Ellenség a kapuknál
• Tóth András György: Kirikou és a boszorkány
• Zsidai Péter: Tizenhárom nap – az idegháború
• Hungler Tímea: Beépített szépség
• Kovács Marcell: Rossz álmok
• Korcsog Balázs: Blair Witch 2
KÉPMAGNÓ
• Reményi József Tamás: Utánpótlás

             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Hatalom és szabadság

A Titanic kora

György Péter

Megkettőződött a világ: a láthatóság birodalma nem remélt kihívásra lelt a hálózatok láthatatlan tereiben.

 

Amióta az Internet nem pusztán egy kiválasztott elit globális kommunikációs eszköze, hanem – többek szerint – pusztító hatású kulturális metafora lett, azóta egyre-másra számolni kell azokkal az értelmezésekkel, melyek arra tesznek kísérletet, hogy felmérjék a digitális kultúra, másképp a „kibernetikai megastruktúrák” és hasonló hangzatos retorikai fordulatok hatását a politikai hatalom szerkezetére, a mindennapi életre, a kultúrára és a művészetre. Mintha megkettőződött volna a világ, s a láthatóság birodalma, tehát a hagyományos földrajz, a tradicionális politika uralta és formálta társadalmi valóság mellett egyre több szó esik a láthatatlan, globális hatalomról, amely naponta egyre nagyobb szeletet hasít ki az előzőből. Az Internet, tehát a cyberspace, az információs társadalom galaxisa, a hálózatok hálózata szó szerinti vagy metaforikus uralma egyre jobban háttérbe szorítja a földrajzi térben érvényes hatalomtechnikai módszereket, s egyre több, a hagyományos kulturális és politikai normákban, geográfiai formákban ismeretlen kommunikációs, illetve politikai eljárást tesz ismertté, majd elismertté. A látványpolitika – amely a XX. század egyik legfontosabb leckéje volt mindazoknak, akik a hatalom pragmatikusai voltak – nem remélt kihívásra lelhet a hálózatok teremtette láthatatlan terek rendszerében. A stadionok, a nagygyűlések, a felvonulások színhelyei, mindazok a geometriailag tagolt terek, amelyekben a vezetők és alávetettek közti viszonyok láthatóvá váltak, nemigen értelmezhetőek azokban a viszonyokban, amelyeket a digitális technológia kultúrája teremt meg. Megeshet, hogy a spektákulum társadalma át kell, hogy adja helyét a globális hálózatok alkalmi szövetségeket kötő helyi társadalmainak.

A kettős hatalom mibenlétét azok a kommunikáció-használati, politikai példák mutatják meg legtisztábban, amelyek kihasználják e kettősségben rejlő ellentmondásokat.

 

 

Rendtartás-rend

 

Ismeretes, hogy a későkapitalizmus világuralmának virágkorában a hagyományos hatalomgyakorlási technika egyik fontos rituális szertartása a reprezentatív nyilvánosságként használt „globális médiafigyelem”, amely nem jelent mást, mint olyan java részt a politikai szórakoztatóipar körébe sorolható vissza-visszatérő események, azaz világtalálkozók lebonyolítását, melyek különösképp alkalmasak arra, hogy a legkülönfélébb, legeltérőbb nyelveken beszélő társadalmi rétegek úgy érezzék, hogy az uralom és az elnyomás korlátozhatatlan, a későkapitalizmus logikája megbonthatatlanul hibátlan. A hatalom képességének kinyilvánítása akkor sikeres, ha a közönség az uralkodó elitet félistenként látja, olyan férfiak – szinte soha nem nők – héroszi gyülekezeteként, akik képesek „megoldani” a „globális problémákat”. A társadalmi valóság értelmezése legitimációs kérdés. A politikai hatalom akkor formálhat jogot arra, hogy kulturális normaként is érvényesítse önmagát, ha képes a különféle – a valóságban javarészt kezelhetetlen – politikai, etnikai, vallási, osztálybeli, szegénységgel összefüggő problémák zavaros hatalmának rémképét eloszlatni. A lényeg a perspektivikusan szervezett, tudatosan áthatott terek illúziókeltésének technikájában, a panoráma látványában áll. A civilizált világ, tehát a médiafogyasztó közönség számára a nyomasztó és elviselhetetlen entrópia rémképét elűzve, a valóságot tudományosan arányított, kellően szervezett, tehát a racionálisan kezelhető problémák rendszerezett tereiként kell bemutatni. A társadalmi valóság – ha a hatalom jót akar – a közönség szemében soha nem tűnhet olybá, mint a korai múzeum, a Kuriozitatenkabinet, amelyben a legkevésbé sem voltak tiszták az osztályozás szempontjai. A kunyhó felől nézvést a palota pusztán architektúrája segítségével is beláthatóvá teszi a hatalmi viszonyokat. A politikai uralom akkor tűnhet teljesnek és sorsszerűnek, ha a közmegegyezés látszata a klasszifikáció, az elrendezés igényességéből, úgymond „globális teljességéből” fakad. A későkapitalizmus – a spektákulum társadalmának – panorámája akkor nem fenyegető, ha a hatalom birtokosai azt a benyomást tudják magukról kelteni, hogy urai a legkülönfélébb problémáknak. Az uralom kétségbevonhatatlanságának imázsát különféle rítusokkal újra és újra meg kell újítani a közönség szemében. Minthogy az ezredfordulón a globalizáció, illetve a lokalizáció az a divatos és igaz probléma, amelyet egyrészt nem illő, másrészt valóban nem tanácsos megkerülni, ezért hát az istenek gyülekezete, azaz e világ különféle gazdasági és politikai nagyhatalmainak képviselői évről-évre „csúcstalálkozókat” rendeznek, hol a felmelegedéssel, hol a gazdaság fejlődésével, máskor az üvegházhatással, a Déli sark fölötti ózonlyukkal, a megállíthatatlan fertőző betegségekkel, az elszegényedéssel, az elhízással, a terrorizmussal kapcsolatosan. A rituálisan ismétlődő nagy találkozók segítenek azt a benyomást kelteni, hogy a veszélyekkel szembenéző elit – a hatalom védte bensőségben élők – érdemes a kivételezettségre. Minden ilyen konferenciának azt a látszatot kell keltenie – akárcsak a XIX. századi világkiállításoknak –, hogy a társadalmi valóság nem átláthatatlan, kezelhetetlen és összefüggéstelen problémák rendezetlen halmaza, hanem jól szervezett masinéria, amelynek alakításán épp a megfelelő emberek dolgoznak a megfelelő módon. Ezek az évi világtalálkozók, melyek tehát a tekintély, a felelősség, a kompetencia, az uralom és a hegemónia kinyilvánításának rítusai, azért kerülnek az egyébként az első világ erői által uralt globális média figyelmébe, hogy kinek-kinek a számára nyilvánvalóvá tegyék: az alávettetés szinte kellemes állapot, az ellenállásnak nincs értelme, a hajó halad, a kapitány a helyén van. Igaz, azért talán a tudatalattiban még sincs minden rendben: a rossz közérzet, amint azt az archetípusok teremtésére és aktualizálására alkalmas populáris kultúra mutatja, nem múlik. Hiszen az a szinte legyőzhetetlen népszerűség, amelyet a Titanic élvezett az elmúlt években, talán mégsem pusztán az osztálykorlátokat is legyőző hősi szerelem rövidéletű diadalának volt köszönhető, hanem sokkal inkább annak, hogy e műalkotásban elemi erővel tör elő a rettegő civilizáció önképének szinte brutális allegóriája: a jólétben tobzódó, rossz lelkiismeretű, s a halálos veszélyek közelében élő közösség végzetének képe. Míg az Alien – néhány éve – a távoli jövőbe helyezte a fajként (!) értett emberiség végzetének képét, addig a Titanic az ars moriendi műfaját helyezte vissza jogaiba. A haláltánc tanítása mindig a halandóságról elfelejtkezés gőgjébe esett nemzedékek számára szól. Méné Tekel: az Írás a falon – igazán olvasandó.

 

 

Aktuális rossz közérzet a kultúrában

 

Ám ha a Titanic szorongása túlmutat önmagán, tehát a politikai elit, azaz a kompetensek inkompetenciájának, a felelősök idiotizmusának, a szakértők ostobaságának, vagyis a hatalomtechnika gyatraságának rémképe nem pusztán leszűrt tömegkulturális metaforákban tűnik a közönség elé, hanem napi valóságként, akkor az uralom fenntartása igencsak megnehezedik, hiszen szuronyokon nem lehet kormányozni, a reprezentatív nyilvánosság kábító kéjgázára a politikának igencsak szüksége van. Ezek a különféle évi találkozók egyébként a leggyatrább látványosságok, amelyekhez képest a legolcsóbb tömegfilm is igényes és kifejezetten bonyolult struktúrát mutat. Ezeken az általában két-három napos rendezvényeken a világ közönsége először – a televíziókon keresztül – megismerkedik az épp leküzdésre váró, úgymond globális problémával. Felmelegedés vagy épp infláció, ki tudja, mi az aktuális rossz közérzet által kiváltott, s egyben annak feloldására is szánt szlogen. Az első felvonásban az általában különösen vonzó színhelyek bemutatásával ismerkedhetnek meg a „boldog emberiség” különféle kultúráihoz tartozó tévénézői, mindazok, akik a CNN és társai által teremtik meg politikai identitásukat. Láthatjuk a testőrséget, a mindig láthatatlan gonosz terroristák elleni aggodalmas felkészülést, a lezárt repülőtereket, a tenger mélyét vizslató búvárokat, az eget átszelő vadászrepülőket – az eposzi seregszemle szinte minden kelléke jelen van ahhoz, hogy a második felvonásban megérkező politikusok immáron mitikus hősként tűnjenek fel a közönség színe előtt. Érdemes is a világ különféle helyi hatalmainak politikusaiból összeálló gyülekezetet az istenek bölcs tanácsaként bemutatni, hiszen ezzel egyrészt jól járnak a helyi politikusok, akik a még nagyobb istenekkel való parolázás állapotában növelhetik saját vizuális befolyásukat, s kelthetik azt a képzetet saját otthoni választóikban, hogy van még valaki, akit érdekel, hogy mit gondoltak, miközben egyébként mindezen masinériák hiányában vélhetően a kutya se törődne azzal, kik is ők tulajdonképpen. A hatalom fürdik a hatalom fényében, amint ezt Lou Reed és John CaleAndy Warhol, tehát a hírnév prófétájának emlékének szentelt – Songs for Drella című rövid musicaljük egyik dalában megjegyzik: „Faces and names I wish they were the same”. „Bárcsak azonosak volnának arcok és nevek.”

A hírnév megújításának évi garanciái, a nagy szertartások akkor veszik igazán a kezdetüket, midőn a zsúfolásig megtelt termekben a hatalmas kivetítők előtt szónokló politikusok előbb feltárják az aktuális válság természetét, majd – bármilyen meglepő – másfél-két nap alatt meg is oldják azt. A hatalmas orgia zárópillanata a közös fényképezkedés, amelyben a világ urai, a csodálatos válogatott mintegy az általuk uralt területek közönsége felé fordul, s mint a jó színészek az előadás után, meghajolnak, mondván, ki-ki megnyugodhat, a hegemónia megtörhetetlen. Ez a mediális masinéria az elmúlt évtizedekben egyre teljesebb lett. Más kérdés, hogy a nagy történelmi férfiak valóban korszakos jelentőségű találkozója (Jalta, Potsdam) egyre inkább csepűrágók félévente megismételt televíziós haknijává züllött, ám ettől még úgy tűnt, hogy a műsor folyamatosan adható, a hatalom képzetét keltő politikai szappanopera nem talált kihívásra.

 

 

Figyelemelterelő antiglobalizáció

 

Az Internetet használó radikális, különösképp az antiglobalizációs csoportok azonban az elmúlt két-három évben egyre rafináltabb, s egyre tudatosabban használt eljárásokat alakítottak ki. Olyan szofisztikált trükköket, melyek igencsak alkalmasak arra, hogy megbontsák a fenti struktúrát, s a hegemónia korlátozhatatlansága helyett adandó alkalommal a hagyományos politikai hatalom tehetetlenségének valóságát keltik fel nézőben, állampolgárban, adófizetőben egyaránt – immár nem pusztán a kritikai értelmiségben tehát, hanem mindazokban, akik eddig a show lelkesültnek talán nem nevezhető, de komoly fogyasztói voltak. Ennek az eljárásnak a lényege a két földrajzi, a látható és láthatatlan hatalmi dimenzió, tehát a hagyományos globális elektronikus média-tér, és a cyberspace együttes használata. Davosban, Seattle-ben, Prágában: mindazokon a színhelyeken, amelyeken a globális politikai elit tartja évi rituális fiesztáját, rendszeresen megjelenik az év közben egyébként a nagy média figyelmét kiváltani képtelen antiglobalizációs radikális ellenzék, és a szó szoros értelmében ellopja a figyelmet, pusztán azzal a ténnyel, hogy hol ellenfórumokat szervez épp ugyanott, hol az adott napon szétveri a várost, megütközik a rendőrséggel. Mindaz tehát, ami két-három éve még zavartalan televíziós önmutogatás volt, az hirtelen vad politikai események láncolatává vált. A helyzet úgy áll, hogy mindazok a csoportok, melyek az év egy-egy napján hirtelen felbukkannak a média által teremtett közfigyelem terében, egyébként szinte láthatatlanul tevékenykednek, nevezetesen az Internet által teremtett cyberspace lelkes netizenjeiként szervezik globális módon antiglobalizációs mozgalmaikat. Amióta az antiglobalizáció a „digitális underground” egyik legfontosabb jelszava lett, azóta lehetünk tanúi annak, hogy a küzdelem elsősorban az ezredvégi globális technológiákkal folyik. Az alternatív mozgalmak talán még soha nem voltak olyan különös és önmagukat könnyen komoly hatalmi helyzetbe hozható technika birtokában, mint most. A hagyományos médiapolitikai ellentétpárban a kis példányszám–nagy szabadságfok, nagy példányszám–kellő óvatosság és elhülyülés média egyensúly rendszerében az igazmondás, a radikalizmus, a különféle fanzinek, szamizdatok, illegális kalózrádiók kiváltsága és lehetősége volt. Minél olcsóbb volt egy technika, annál evidensebben adódott a szabadság és a szabadosság egyaránt. A graffitti, a stencil, a xerox, a spray, ezek az off-line technikák már évek-évtizedek óta a különféle városi gerillák rendelkezésére álltak, egy-egy házfalon, egy-egy intézmény folyosóján elhelyezett figyelmeztetés, lázító mondat roppant olcsón kitehető, igaz, éppolyan könnyen eltüntethető, tehát amilyen szerény volt a befektetés, oly csekélynek bizonyult a haszon is. Az Internettel azonban egyszer és mindenkorra megváltozott az alternatív média helyzete, s ez a változássorozat gyakran magának a radikális médiának a képviselőit hozza a legnagyobb zavarba. Az anarchistáknak, a különféle összeesküvéselmélet-vizsgálóknak, a fogyasztás elviselhetetlensége ellen tiltakozóknak, a direkt akció-hívőknek, a világforradalom követőinek, a harmadik világ elnyomásáért szót emelőknek, az erőszak legkülönbözőbb formái ellen tiltakozóknak, a klasszikus anarchistáknak, a punkoknak szinte beláthatatlan lehetőségeket teremtett az a globális kommunikációs háló, amelyben elhelyezett üzeneteik adandó alkalommal – ha csak egy évben egyszer is, mint a különféle fent említett világtalálkozók időpontjaiban – a közönségfigyelem centrumába kerülhetnek, s akár még a klasszikus televíziózás híreit is kiszoríthatják. Azok a radikális csoportok, amelyek egyébként szerényen meghúzódtak a művészettörténet és társadalomtörténet által kiváltott kései reflexió nyújtotta egyetemi és tudományos nyilvánosság félhomályában, az elmúlt pár évben komoly metamorfózison mentek és mennek át. Nem csekély mértékben ők e kommunikációs forradalom legelső győztesei. Mindazok, akik néhány hónapja például Porto Allegre-ben gyűltek össze, ráébredtek, hogy már arra sincs szükségük, hogy épp ott és akkor jelenjenek meg antiglobalizációs jelszavaikkal, amikor a tradicionális hatalom képviselői összegyűlnek. Az utóbbi találkozó előkészítésének és megszervezésének Interneten megtalálható dokumentumai azt mutatják, hogy a legkülönfélébb radikális anarchista csoportok alkalmi koalíciói elsőosztályúan kiképzett médiapolitikusokat neveltek fel, akik a legrafináltabb marketing-gurukat megszégyenítő tudatossággal használták ki az on- és off-line média együttes figyelmét.

 

 

Világnetizenjei, egyesüljetek!

 

A taktika lényege tehát a következő. Szervezkedj az Interneten, oszd meg információidat mindazzal, aki a site-ra látogat, alakíts vitafórumokat, csoportokat, küldj leveleket tíz- és százezerszám lehetőleg mindenkinek, koalíciót koalícióra halmozz, élj a hyperlink, tehát az utalások összes eszközével, egyfolytában reflektálj a látható világban végbemenő eseményekre. Mindez, amilyen kevésnek tűnik, valójában olyan hatásos és olyan sok. A radikális mozgalmak Internetes médiapolitikájának a lényege a példányszámok fölött aratott győzelem, illetve a főműsoridő fogalmának szétzúzásán alapszik. Kassák Munkája, vagy a Beszélő hol anyagi, hol politikai okoknál fogva soha nem jelenhetett meg párszáznál nagyobb példányban. A Tilos Rádió nem pusztán azért maradhatott csupán pár tízezer ember belügye, mert az adó nem rendelkezett elég széles hatáskörrel, hanem azért, mert az éterben zajló verseny mindig is a szórakoztatóiparnak kedvezett. Bódy Gábort nem azért kell éjjel egykor vetíteni, mert ne érdemelné meg, hogy este nyolckor láthassa a közönség, hanem azért, mert ekkor van ébren annyi ember, akit a Kutya éji dala érdekel. Magyarán, a tradicionális médiumok hol politikai, hol gazdasági okoknál fogva szorították ki az alternatív médiát a centrálperspektíva enyészpontjából, s úgy tűnt, ezen a struktúrán nem lehet változtatni.

Csakhogy az Interneten a levelezés nem kerül semmibe, egy e-mailt elküldeni annyi, mint százat, az alternatív mozgalmak nagyrészt az egyetemi világ környékén használatos szerverekkel működnek, költségeik egyszóval minimálisak, a méretgazdaságosság problémája őket nem érinti. Soha olyan minimális tőkével, mint egy-egy alternatív csoport ilyen maximális hatást az avantgárd történetében nem ért el. S az igazi trükk abban áll, amikor a láthatatlan világ netizenjei, kihasználván a tradicionális média és politika nagy eseményeit, lerohanják a televíziók és rádiók uralta elektronikus erőteret, s ha csak pár órára is, de megbontják a megbonthatatlannak tűnő médiaegyensúlyt.

A poszt-Gutenberg galaxis, amelyben a kulturális kánon felborult, s új arányokat mutat, úgy tűnik tehát, igen alkalmas arra, hogy a társadalmi aktivitás eddig nem ismert formáit bontakoztassa ki. Az antiglobalizmus hívei, a globális technológia lelkes használói éppúgy, mint az egyébként kapitalizmustól undorodó anarchisták, fogyasztásellenesek, radikális zöldek és a többiek. Az Internet, tehát a cyberspace végre nemcsak a gazdagoké. Nem állítom, s vélhetően senki nem is gondolhatja komolyan, hogy a nagy médiahatalmak jelenlegi szerkezete teljes mértékben kikezdhető. De az a tény, hogy a hatalmi szaturnália, a macsó reprezentatív nyilvánosság fiesztája évről-évre az alternatív kultúra akaratlan hirdetésévé is vált, azért az mindenképp elgondolkoztathatja mindazokat, akik az elmúlt években szinte bizonyosak voltak abban, hogy a technológiai fölény a radikális ellenzékieket egyszer s mindenkorra láthatatlanná tette. 1989 után úgy tűnt, hogy a későkapitalizmus kulturális logikája a kritikai attitűdöt interpretálhatatlanná tette: minthogy a szórakoztatóipar átvette az uralmat a magaskultúra és az avantgárd fölött egyaránt. Most úgy tűnik, hogy a habermasi kommunikatív értelem ezen a különös módon mégiscsak értelmet kap, a láthatatlan és elnyomott többség fogalma részben ugyancsak a múzeumba kerülhet, s a média mélyén hallgatag tömegek legalább részben, de végre tényleg szóhoz juthatnak. Ironikus módon egy globális telekommunikációs vállalat által teremtett jelszó – Hallasd a hangodat! – lám mégis az antikapitalista radikalizmus mozgalmainak valóságává lett.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2001/05 04-07. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3293