Beszélgetés Sára SándorralMég forr a mustZsugán István
Az volt haszonélvező, aki nem, vagy nem tisztességesen dolgozott. Arany János Bach-huszárrá vált azért, mert 1848 bukása után is verseket írt?
–Hadd kezdjem ezt a beszélgetésünket szokatlanul egyszerűen: hogy vagy Sándor, milyen a közérzeted?
– Minthogy ezt a kérdést Pesten teszed fel, itt és most, azt kell felelnem, hogy nem vagyok túl jól, és a közérzetem se valami jó. De ha egy héttel ezelőtt meglátogattál volna Köveskálon, ahol van egy kis parasztházunk, és pár nappal ezelőtt a szőlőtőkékre szántottam rá, akkor azt válaszoltam volna ugyanerre a kérdésre, hogy köszönöm, nagyon jól érzem magam. Tudom persze, hogy ebben benne van bizonyos fajta menekülés vagy pótcselekvés megvallása is: hogy egy filmes traktort vezet és szőlőt termeszt, nemcsak filmkészítéssel foglalkozik, az nyilván azt is jelenti, hogy a szakmában több a gond és a konfliktushelyzet, mint normálisan lennie kellene. Szóval pillanatnyilag így vagyok.
– Az októberi ’56-os emlékünnepségeken részt vettél?
– Vidéken voltam, csak a tévén követtem az ünnepségeket. Ellentétben azzal, hogy ’56-ban gyakorlatilag mindenütt jelen voltam, az események részeseként, annál is inkább, minthogy a főiskola engem küldött be a pártközpontba a diákküldöttségek delegátusai között, hogy próbáljuk kicsikarni a délutáni kivonulás engedélyezését. Pontosan emlékszem, ülésezett a Központi Vezetőség, az ülésről kijött Apró Antal és közölte, hogy megvan a felvonulási engedély; dehát akkorra már engedély nélkül is vonultak mindenfelől az emberek...
– Forgattál is az októberi napokban?
– Persze, végig, hiszen benne voltam a főiskola forradalmi bizottságában is. Nyilván ezért találta ki rólam később Keleti Márton azt a mesét, hogy géppisztollyal kergettem körül a filmgyár udvarán; – amiből természetesen egyetlen szó sem igaz, ellenben majdnem vége lett miatta a filmes pályámnak. Szőts István, Illés Gyuri bácsi és Olthy Magda megvédett, így a büntetésem csupán annyi lett, hogy a Híradó- és Dokumentumfilmgyárban lehettem segédoperatőr.
– Azóta viszontláttad az akkor forgatott snittjeidet?
– Máig sem tudom, mi lett velük. A forgatások szervezését Szőts István intézte, mi minden leforgatott tekercset leadtunk a Hunniában, s csak annyit tudok, hogy novemberben még ott voltak a filmszalagok. Hogy azután ki vitte el őket és hová – egy részüket alighanem a „pufajkások”, másokat mások –, azt nem tudom. Az anyagok egy része kikerült külföldre, többnyire ezekből vágták össze a Nyugaton készült 56-os filmeket. Méterszámra viszonylag keveset forgattunk fejenként (emlékszem, én többek között az egyik temetőben fényképeztem a saját halottjaik után kutató embereket); de előhíva sose láttam a felvételeimet, nem tudom, hová kerültek, csak remélem, hogy megvannak valahol. De ismétlem, egyénenként mindegyikünk keveset forgatott; nyersanyag-hiány volt a filmgyárban; négy-öt, átlag ötven-hatvan méteres tekercset kaptunk fejenként, úgyhogy nagyon kellett takarékoskodni az anyaggal...
– Filmes pályafutásod azóta közismert: a Kossuth-díjjal együtt minden lehetséges kitüntetést megkaptál; gyakorlatilag folyamatosan forgatsz. Akkor tehát mégis miért ilyen „nem túl jó” a szakmai közérzeted?
– Ennek megválaszolásához vissza kell mennünk nagyjából 1987-ig. Amikor is végre lehetőséget csikartam ki arra, hogy – játékfilmstúdióban dokumentumfilmet készítve – folytathassam azt a történelmi oknyomozást, amit a Don-kanyarról szóló sorozattal elkezdtem. Ma már köztudott, hogy előzetes betiltás után gyakorlatilag a Pergőtűz című moziváltozat is csak titokban ment néhány napig, eldugva egy kis moziban; a Krónika című huszonöt részes tévéváltozatot a tizenhetedik rész után leparancsolták a képernyőről; én ennek ellenére természetesen folytatni akartam ezt a munkát. Akkor úgy látszott, olyan erős falaknak próbálunk nekirontani, amelyek sziklaszilárdan állnak; azt hiszem, velem együtt senki sem remélte, hogy egyik percről a másikra leomlanak. 1987-ben taktikázgatni kellett: nagy nehezen sikerült elfogadtatni az amerikai és francia hadifogságba esettekről szóló film tervét. 1988 elején már majdnem készen volt az erről szóló film, amikor az egyik szereplőtől hallottam a Csonkabereg történetét. Akkor már emlékművet avattak a Szovjetunióban a sztálini terror áldozatainak; mi pedig sürgősen elkészítettük a kétrészes Csonkabereg-filmet, hiszen nem lehetett tudni, meddig tart ez az olvadási folyamat és nem követi-e újabb jegesedés. Ebből az anyagból fakadt a Te még élsz? című film, egy ember kálváriája a Gulágokon. Amikor 1989 januárjában ezek a filmek elkészültek, még igencsak az újdonság erejével hatottak politikai szempontból: se a sajtó, se a szakirodalom nem foglalkozott még akkoriban ezekkel a történésekkel. Amióta a cenzurális gátak leomlottak, tematikai szempontból könnyű lekörözni más műfajokban egy filmet, aminek az átfutási ideje gyakorlatilag minimum egy év. De nekünk még 88-ban is nagyon meg kellett fontolni, hogy melyik kínálkozó téma legyen a következő film. Meggyőződésem, hogy az amerikai vagy francia hadifogságban történtekről is hamis kép él az emberek tudatában: általánosan elterjedt legenda, hogy „Nyugaton jó volt hadifogolynak lenni”, onnan csokoládét hoztak magukkal a jól öltözött hazatérők... pedig a valódi túlélők elbeszéléseiből kiderül, hogy – különösen a francia hadifogság – nagyon kemény próbatétel volt, s hogy amit Kuncz Aladár A fekete kolostorban megírt, az szinte kedélyes idillnek számít a II. világháborút követő francia hadifogoly-kezeléshez képest...
– Annak idején, még a Pergőtűz forgatása kapcsán azt nyilatkoztad, hogy tulajdonképpen a szorító pénzhiány miatt fordultál a dokumentumfilm műfajához. Azóta valóságos filmfolyammá duzzadtak a II. világháború történetéhez kapcsolódó dokumentumfilmjeid, amelyek azonban, hadd jegyezzem meg, esztétikai, dramaturgiai szempontból közel sem azonos hatásfokúak és intenzitásúak.
– Nem könnyű ennyiféle ellenállás közegében jó hatásfokkal működő dokumentumfilmet létrehozni. A Pergőtűz állítólag sokakra reveláló erővel hatott; de azt hiszem, hogy a maga helyén a Csonkabereg és a Te még élsz? is megfelelő művészi hatásfokkal működik. Persze sok szerencsés véletlenre is szükség van ahhoz, hogy egy ilyen, csupán „beszélő fejekből” álló film esztétikailag is hasson, netán katartikus erejű legyen. A sok ilyen jellegű film közül, amit készítettem, azt hiszem, a Pergőtűz után a bukovinai székelyekről szóló sorozat Keresztúton című részében állott össze a legszerencsésebben az anyag dramaturgiai szempontból. De úgy vélem, hogy sikerült a dráma-formálás a Csonkabereg, a Te még élsz? vagy a most befejezés előtt álló kétrészes, az amerikai és a francia hadifogságról szóló, Lefegyverzett ellenséges erők című film esetében is. Előfordul azonban, hogy a valóságanyag nem kínálja föl önmagától azt a játékfilmszerű drámaiságot, ami igazán hatásossá tenné a látványt. Ilyenkor igyekszik megkeresni az ember azt a dramaturgiai szerkezetet és látványtöbbletet, ami nézhetővé változtatja az elbeszélt tényanyagot. Ennél az utolsóként befejezett filmnél is kértem a stúdiót, hogy adjanak némi pénzt korabeli fotókra, archív-anyagokra. Mintha a falnak beszéltem volna. Magánemberként jártam Párizsban, s a Szajna-parti könyvárusoknál meg a Beaubourg környékén sikerült saját zsebre néhány levelezőlapot, fotót szereznem az akkori Párizsról, Cherbourgról, Doverről meg a magyar hadifoglyokkal történtek egyéb helyszíneiről, hogy legalább valami képi hangulata is legyen a filmnek; szóval hogy egyáltalán végignézhetővé váljon a fölvett, s tartalmilag nagyon is meghökkentő dokumentumanyag. Egyébként Nyugaton is az újdonság erejével hat mindaz, amiről a Lefegyverzett ellenséges erők című film szól: tavaly jelent meg Kanadában egy történész, James Bacque Other Losses című könyve, amelyben egyenesen azzal vádolja Eisenhowert, hogy több százezer ártatlan ember halálát okozta, hiszen a sokmillió német halotthoz képest az a százezernyi vétlen fogoly „nem számított”: rájuk még a genfi hadifogoly-konvenció előírásai sem vonatkoztak... Rengetegen „véletlenül” éhenhaltak, mert senki sem ért rá velük foglalkozni... Ahogy mellesleg nálunk most a filmszakmában „véletlenül” megszűnhet a dokumentumfilmezés, lévén az egész műfaj a szakma mostohagyereke.
– Tartok tőle, hogy nemcsak a dokumentumfilm: ha a szóbeszédeknek hinni lehet, a magyar filmszakma egésze van végveszélyben...
– Félek, hogy a szóbeszéd igaz, s ezért érthető, hogy a játékfilmstúdiók nem szívesen finanszíroznak dokumentumfilmet; ha bármelyiktől elvisz valaki két fillért, alig marad valami a kasszában. De ameddig máshol nem lehet elkészíteni ezeket a filmeket, legalább itt nem kellene föladni a dolgot, ugyanis pótolhatatlan valóságanyagokat semmisít meg a gyorsan múló idő. Évek óta hajtogatom, hogy ennek a műfajnak a televízióban volna az igazi otthona. Mert hogy néha művészmozikban, filmklubokban levetítik őket, az fontos meg hasznos dolog, de a tévében volna a helyük, s ott is kellene elkészíteni ezeket. Csakhogy már az 1980-as évek legelején is születtek kiáltványok, beadványok, miegyebek a műfaj érdekében, s azóta sem változott semmi. Ha az ember nem(valamelyest már jegyzett filmesként kezdett dokumentumfilm-készítéshez, szinte szóba se akartak állni vele sehol. Pedig legalább öt-tíz évenként mindenkiben tudatosul, hogy mi minden változik körülöttünk, és mennyi minden nincs dokumentumfilmen rögzítve; mégse kap észbe senki. Ha csupán a legutóbbi másfél esztendő történését végiggondolom: gyanítom, hogy ez sincs hitelesen dokumentálva. Kellene végre egy olyan műhely, amely összefogná a dokumentumfilmeseket, mert amíg a játékfilm csak a maga lassúbb, megkésettebb módján reagálhat az eseményekre, a dokumentumfilm azonnal tetten tudja érni a társadalmi-történelmi mozgásokat. Ha létezne ilyen műhely, akkor nem abból állna a tévéműsor, hogy három-négy pasas beszélget valamiről egy asztal körül; – a most zajló eseményeket is folyamatosan föl kellene dolgozni az igényes dokumentumfilm eszközeivel.
– Több mint tíz éve foglalkozol a II. világháború különféle aspektusainak, eddig kevéssé ismert vagy ismeretlen összefüggéseinek filmi föltárásával. Akad még adósságod – önmagáddal szemben – ezzel a témakörrel kapcsolatban?
– Sajnos, bőven. Noha készítettem közben játékfilmet is, idestova tíz éve dokumentumfilmeket forgatok, ami rendkívül megterhelő és fáradságos munka. De az elkezdett témák kötelezik az embert: amibe belekezdtem, azt szeretném is befejezni.
– Ilyen adósságod a Kossuth-légió meg-nem-alakulásának története, amiről már öt évvel ezelőtt filmet terveztél?
– Többek közt az is. Mindazoknak a sorsa, akik 1943 januárjától folyamatosan fogságba estek. Ne felejtsük el: körülbelül hatszázezer ember volt hadifogságban – ebbe beleszámítottam az úgynevezett „málenkij robotra” elhurcoltakat is – és közülük legalább kétszázezren odavesztek. És ebben a hozzávetőleges számadatban a harci cselekmények áldozatai nem szerepelnek! Aztán itt van az a másik, alig ismert eseménysor, amiről az Asszonyok a lágerekben című filmem szól: a Gulágokra hurcolt magyar nők kálváriája... Szolzsenyicin óta nagyjából tudjuk, hogyan működött a Gulag-mechanizmus, de a nők sorsa e tragédiasorozat specifikus vetülete... Ezzel számomra nagyjából le is zárulna az a dokumentumfilm-folyam, amely magával sodort. Tíz évvel ezelőtt azzal az elhatározással kezdtem munkához, hogy forgatok egyetlen másfélórás dokumentumfilmet a második magyar hadsereg pusztulásáról, – aztán ez lett belőle. Egyszerűen úgy éreztem, hogy nem lehet kitérni a feladat elől; az egyik téma hozta magával a másikat, s kötelességemnek véltem, hogy filmen rögzítsem, amit erről a korról megtudtam. Most, ha ezt a két filmet is befejezem, talán másféle dolgokkal is foglalkozhatok majd; mert néha azon is elmeditálhat az ember, vajon mi az oka, hogy egy olyan filmkészítő, aki csakis képekben tudja elképzelni a filmet, egyszercsak lemond a képről, a játékfilm műfajáról... Néha eszembe jutott: tíz éven át senkinek nem tűnt föl a magyar filmszakmában, hogy abból a műfajból, amihez állítólag jól értek, szinte teljesen kivonultam, és vajon miért?
– Akkor most hadd ismételjem meg a nyitó kérdést: milyen a szakmai közérzeted?
– Idegeskedés, veszekedés dúl a filmszakmában; naponta cikkek, ellencikkek jelennek meg, mindenki csatázik mindenkivel. Dehát én úgy vélem: most forr a must. Le kell menni Köveskálra és majd le kell fejteni a bort. Most még hab-zik az egész. Majd szép lassan leülepszik a szőlőmag, a homokszem, a seprő, s aztán le lehet fejteni a tiszta bort. Szóval minden rosszkedvem ellenére én bizakodó vagyok.
– Divat mostanában, hogy megtagadják az emberek az elmúlt évtizedeiket vagy utólag „ellenállóvá” minősítik önmagukat. Te rengeteg hivatalos elismerésben is részesültél, Kossuth-díjat is kaptál az elmúlt rendszerben...
– Na és, talán szégyellnem kellene? Akkor szégyenkezhetnék miatta, ha nem fotografáltam volna le többek között a Szindbádot, illetve ha valami egészen másféle filmet csináltam volna helyette. Az összes filmem bármikor befűzhető és megnézhető. Nagyon sok ember dolgozott itt az elmúlt harminc évben is, aki nem politikai szimpátiából, hanem valódi teljesítményekért részesült ilyen-olyan elismerésben. Ha igazuk volna a „damaszkuszi melldöngetőknek” akkor itt most a legjobb tudósoknak, orvosoknak, színészeknek mind szégyenkezniük kellene; illetve 1956 után mindegyiknek félre kellett volna állnia vagy elmennie innen. Bennem ugyanúgy fölmerült annak idején a kérdés – mint majdnem mindenkiben huszonéves korában –: menni vagy maradni. Tudatosan választottam az itthon maradást. És azt is, hogy utána igyekeztem folyamatosan dolgozni, és mindig éppen azt csináltam, amit megcsinálhattam. Ez az élet rendje. Hogy mostanában akad, aki olyasmit fecseg, hogy mi a Kádár-rezsim úgynevezett haszonélvezői voltunk? Az volt haszonélvező, aki nem dolgozott, illetve nem tisztességesen dolgozott. Ad abszurdum: Arany János Bach-huszárrá vált azért, mert 1848 bukása után is verseket írt? Legfeljebb az újsütetű politikai törtetők „értékrendjében”.
– Szerinted mi lehet az oka annak a már-már hisztériába hajló idegességnek, ami az egész hazai mozgóképszakma hangulatát jellemzi?
– A politikai változással kicsit kicsúszott a talaj a magyar film alól. Egyszerre két súlyos problémával is szembe kell néznie. Az egyik esztétikai jellegű. Mindegyik valamirevaló filmünk hordozott bizonyos politikai töltetet is. Ez a tény egyfelől megemelte, másfelől lehúzta filmjeinket. Megemelte őket, mert egy-egy külföldi fesztiválon egy jó magyar – vagy cseh vagy lengyel – film mégiscsak elmondott valami olyasmit a világnak, amiről ők nem tudtak. Mindegyik film hordozott bizonyos információs anyagot, ami – szervesen vagy kevésbé szervesen – beleépült a művekbe. Ez a többlet segítette a filmeket, mert némi politikai bátorságtól jobban eladhatókká váltak, de meg is terhelte őket, mert annak a rovására történt, ami a mű lényege: az emberi kapcsolatok minél mélyebben, pontosabban árnyalt ábrázolása. Egy film általában másfél órás lehet. Ha ebből túl sok időt áldozunk a politikára, kevesebb jut az emberábrázolásra. A politikai szerepvállalás most végre fölöslegessé vált, más jellegű filmekben kell tehát gondolkodnunk. Hogy milyenekben? Ez a nagy kihívás; és nemcsak a mi generációnk – minden magyar filmes számára. Hogyan kell 1991-ben Magyarországon jó, hatásos filmet készíteni? Ezt még senki nem találta ki.
És közben ez a tanácstalanság párosul egy másik életveszélyes kihívással: a rendszerváltás nyomán a kultúra egész területére hirtelen ráeresztették a legvadabb prekapitalista piac törvényeit, ráadásul elsőként és totális módon; holott erre a területre kellett volna utolsóként beengedni, és előbb védelmi mechanizmusokkal körülbástyázni az értékeket. Nyilvánvaló, hogy előbb az ipart és a mezőgazdaságot kellett volna a piac törvényeinek alávetni. Az országos költségvetés egészéhez képest a filmgyártás jelentéktelen összeget emészt fel. Vajon érdemes ostobán és kártékonyán „kereskedni”? Nézd meg a heti moziműsort: kilencvenöt százalékában amerikai filmek szerepelnek. Amiben nem az a baj, hogy amerikaiak, hanem hogy az ostobaság, a ponyva, az erőszak, a horror öntötte el a vásznakat. Hol van a hazai moziműsoron jó francia, olasz, angol, svéd satöbbi film? Nem is olyan régen még előfordult, hogy – az akkor még – Vörös Csillag moziba nem kaptál jegyet egy magyar film díszbemutatójára. Ma? Föl se merül, hogy ott vetítsék. Pedig nem lettek annyival rosszabbak a magyar filmek. Csupán az történt, hogy a moziműsor kiszolgál egy mesterségesen fölszított alantas közönségigényt. Ami azért is káros, mert az országnak ennyire súlyos helyzetében az áldozatvállaló emberi magatartásformák kialakulására volna leginkább szüksége. A jelenlegi filmkínálat viszont épp a legalantasabb ösztönökre épít, azokat korbácsolja föl, és ez katasztrófa. A közönség ugyanis végső fokon, azt hiszem, nevelhető volna. Mert kik járnak moziba? Túlnyomórészt a fiatalok, akik a történelemről nem tudnak semmit; a jó irodalommal elvétve sem találkoznak. Elmennek ezekhez a gátlástalan ostobaságokhoz a moziba, és azt hiszik, hogy ilyen az igazi film; fokozatosan eltorzul a velük született szellemi érzékenységük is. És hasonlóan tragikus a helyzet a televízióban. Régebben elkészült évente néhány tucat magyar tévéfilm, amelyekben mégiscsak magyar színészek jelentek meg, és itthoni dolgokról beszéltek – mikor jobban, mikor rosszabbul. Most a képernyőt is kisajátította az amerikai kommersz. Sehova európai országba nem jutott be olyan könnyen és hirtelen az amerikai szupergiccs, mint idén mihozzánk. Franciaország, Olaszország is keményen védi saját filmgyártását az amerikai filmdömpingtől; és a háború előtt nálunk is kötelező kvóta volt a mozikban: hány külföldi filmelőadásra, hány magyar film vetítésének kell jutnia. Nem újdonság, csak körül kellett volna nézni az olyan sokat emlegetett Európában: ahol nem védik okosan a nemzeti filmgyártást, ott pillanatok alatt elvérzik. Mi most a huszonnegyedik órában vagyunk, ha nem már azon is túl. Egy nemzeti filmgyártást könnyű egy-kettőre tönkretenni; fölépíteni annál nehezebb. Holott a mozgóképkultúra olyan érték egy nemzet életében, amit védeni, támogatni kell. Az Operaházat, a színházakat, az értékes könyvkiadást – a művészeti élet minden területét – elemi nemzeti érdekből muszáj anyagilag támogatni. A nálunk jócskán fejlettebb – és jóval nagyobb hazai piacra gyártó – Franciaországban is működik az állami filmtámogatás rendszere, pedig ott régóta sok a sikeres magánproducer... Szóval pillanatnyilag ezért is van súlyos helyzetben a magyar film, de én gondolom és remélem, hogy a valóban felszabaduló és öntudatra ébredő Magyarország nem fog lemondani arról, hogy működő Operaháza – és működő filmgyártása legyen. Mert szörnyűséges dolog, hogy lesz itt százezernyi munkanélküli; de ha egy könyvtárat bezárnak, az ugyanolyan szörnyű, sőt a jövő szempontjából talán még tragikusabb. Mert értelmes gazdaságpolitikával a munkanélküliség remélhetőleg fölszámolható; de én nagyon nem szeretnék egy olyan világban élni, amilyet a könyvtár nélkül felnövő generációk létrehoznak. A művészet azóta elemi létszükséglet, amióta az ember elkezdett a homokba vagy a barlangfalra rajzolni. Ha egy nép vagy nemzet megfeledkezik erről, az végzetes, mert önmagát adja fel: árutermelő robotnak talán még alkalmas, de igazi embernek nem.
– Minthogy – legalábbis deklarációk szintjén – senki sem vonja kétségbe, hogy a kultúra létfontosságú, legyünk optimisták és reménykedjünk benne, hogy mindez a gyakorlatban is érvényesül majd, vagyis ezután is lesz magyar filmgyártás. Tehát most, ha befejezted a II. világháborús dokumentumfilm-folyam újabb részeinek utómunkálatait, mik a terveid?
– Több forgatókönyvem is van. De előbb hadd mondjam el: megdöbbentőnek tartom, hogy a magyar televízió nemcsak nem gyártat, de nem is sugározza a dokumentumfilmeket. Beszéltünk róla: cenzori tiltásra akkor félbehagyták a Krónika vetítését; – de máig se mentek le az elmaradt folytatások! Mint ahogy nem vetítette a tévé a Sír az út előttem négy részét, se a Csonkabereg, se a Te még élsz? című filmet. Ezt a tényt, meg kell jegyeznem – a cenzúra deklarált eltörlésének tükrében – legalábbis különösnek tartom. De hogy a konkrét kérdésre válaszoljak: teljesen készen áll egy játékfilm-forgatókönyvem, Szakonyi Károly Francia tanya című kisregénye nyomán. Leforgatása csak koprodukcióban képzelhető el, azt pedig, sokszor tapasztaltuk, iszonyú nehéz létrehozni – annak ellenére is, hogy viszonylag elég jók a francia filmkapcsolataink. Tehát ez a forgatókönyv van is, nincs is: ki tudja, lesz-e belőle valaha is film. Tervezem Domahidy Miklós Svájcban élő író Az osztrák vádlott című – Leiningen tábornok kivégzéséről szóló – könyvének megfilmesítését, utána pedig szeretném filmre vinni Domahidy A lapítás iskolája című kisregényét. 1945 márciusában, áprilisában játszódik a Balaton északi partján, öt katona története, akik szeretnék túlélni a háborút. Öt remek férfiszerep van benne, és nem a politikum uralja, hanem a lét-nemlét közelségében élesen megmutatkozó emberi viszonylatok drámája. Szóval, hogy egészen konkrétan is megfeleljek arra a bevezető kérdésre: „Hogy vagyok?” –köszönöm jól: dolgozom, játékfilmeket tervezek.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 2943 átlag: 5.53 |
 |
|
