KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1991/május
KRÓNIKA
• N. N.: A Filmvilág köszönetet mond
• N. N.: Alapítvány a Fészek Művészklubért
MAGYAR MŰHELY
• Ardai Zoltán: A máskéntfilmezők Műhely és idő
• Báron György: Mozimámor Belső mozi; 4, 6, 8
• Sipos Júlia: Túlélni a törpekort Beszélgetés a Stúdió vezetőivel

• György Péter: Szenvedély és erőszak Veszett a világ (Wild at Heart)
• Koltai Ágnes: Veszett a világ (Wild at Heart) David Lynch
• Kozma György: Csalárdabb a szív mindennél… Veszett a világ (Wild at Heart)
• Csejdy András: Mindhalálig duma Barry Gifford teremtményei
VÁROSVÍZIÓK
• Koltai Ágnes: A város filmje
• Dániel Ferenc: Nyakunkon maradt örökség Nagyvárosi képzelet
• Tillmann József A.: A változás vadona Városi lapok a Nomádok Könyvéből
LENGYEL FILM
• Koltai Ágnes: Főtt agyak Skolimowski anno...
• N. N.: Jerzy Skolimowski filmjei
FESZTIVÁL
• Zalán Vince: Ferreri medvéje Berlinale
KRITIKA
• Reményi József Tamás: Önmagunk túszaiként Isten hátrafelé megy
• Spiró György: Protkó Sztálin menyasszonya
• Molnár Gál Péter: Lázár vagyok a csókok lakomáján Cyrano de Bergerac
LÁTTUK MÉG
• Fáber András: A halál keresztútján
• Koltai Ágnes: A zöldfülű
• Hegyi Gyula: A kézilány meséje
• Békés Pál: Képeslapok a szakadékból
• Székely Gabriella: Bármerre jársz
• Tamás Amaryllis: Bizánci tűz
• Békés Pál: Ébredések
ELLENFÉNY
• Bikácsy Gergely: A nőnemű revolver

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Magyar Műhely

Műhely és idő

A máskéntfilmezők

Ardai Zoltán

A nyitott tekintet nem is képes csak azt felmérni a conducator alakjában, amiről bizton tudni, hogy úgyis közli a napi sajtó.

 

A világ emberi szándék által létrekelt formái között kevés olyan akad, amelyből semmilyen jelentős kár nem származtatható. Főként a nem-egyszeri, tehát variábilis formák körére érvényes ez, például a technikai találmányokra, melyek közül talán csak a mechanikus kerékpár tökéletes. A bicikli oly elemien nagyszerű alkotás, mintha őstermészeti juttatásként létezne, holott megteremtése az emberre hagyatott. De ami mondjuk a könyv jelenségét illeti, melynek kialakulása – a kőtábláktól Gutenbergig – rövidebb időbe telt, úgyhogy jóval veszélyesebb is a biciklinél, alapjellegében mégis ugyanolyan természeti tökélyt mutat. Hogy a betűjelek szövete, amely akár világokat képes minden dimenziójukban átélhetővé tenni, egy ennnyire kedvünkre kezelhető, légies rétegekből összeálló tárgyban legyen elteregetve, valamint hogy e tárgy révén bármely szöveg elvileg korlátlanul hozzáférhetővé is tehető – mindez „túlságosan”, felfoghatatlanul jó. A könyv létét így kényszeresen evidenciának tekintjük, mintha öröktől való volna. Hogy idővel általánosan nélkülözhetővé váljék, az talán lehetséges. De ennél jobb tárgyat kiötleni, vagyis a könyvjelenséget felülmúlni és ily módon „megfejteni” biztosan nem lehet (valaminő jövendő holografikus fénykönyv lényege sem más). A fotográfia, a néma-majd hangosfilm, a gramofonlemez, a hang- majd képsugárzás, a mágneses hang- majd képszalag illetve -lemez megjelenése is szinte természeti erővel hatott, de mindez nem jelenti sem a táblakép-festészet, sem a nyilvános- vagy magánkoncertezés, a könyvkiadás, vagy akár a nyomtatott periodikus sajtó meghaladását. Valamit minden újdonság nyert a réven, többségük azonban valami egyebet le is adott a vámon. A hangosfilm is oly módon jutott többre a némafilmnél, hogy maga a játékfilmezés más tekintetben fogyatékosabb lett – bár ennek oka nem egyszerűen az újfajta film elterjedése volt, hanem inkább a némafilmezés nem eleve logikus letűnte. Nagy a sietség azóta is. A könyvvel viszont úgyszólván csak nyertünk (feltéve, hogy Crô-Magnon és Sumer meg az antik Hellász közt fejlődés, nem pedig mutációs torzulás állapítható meg). A könyvek általa világ nem „ment elébb”: maga a könyv volt tiszta nyereség, a televízióhoz képest mindenesetre tiszta.

Ha a nem istenadta, de úgymond isteni értékű tárgyi képződmények listája rövid volna, ennél is kurtábban végezhetnénk a mondott értékű intézmények felsorolásával. Hamarjában átfésülve a mindenséget, csak egyetlen ilyen jut eszembe, egy bizonyos fajta stúdió. Nem puszta elképzelés: tekintsünk a budapesti Balázs Béla Stúdióra.

Mozgóképi stúdióról van szó. A mozgókép, születésétől fogva egyre nagyobb, leküzdhetetlen befolyást szerzett az emberi látás alakításában. Létével szembefordulni, miként például Irán korábbi államvezetője próbálta, elvezethet valamely pusztuláshoz, de a mozgókép pusztulásához éppen nem. A képek dőlnek, áradnak, ahogy a nap süt, már csak egymaga Amerika is beterítheti velük a földgolyót. Talán már nem is létezik olyanféle jó, aminek semmi köze nincs a mozgóképhez, de ha mégis létezik, már nem sokáig. A szellemi kérdése fokozatosan arra szűkül, milyen a jó mozgókép. A legjobb mozgókép, tudhatjuk: a BBS-mozgókép, pontosabban a BBS-től nem idegen mozgókép (mozgóképfajtákról, nem egyes, esetenként sikerületlen művekről van szó). így az a végkövetkeztetés adódik, hogy egyetlen állam sem tehet jobbat BBS-ek fenntartásánál (amennyiben a BBS-ek léte állami finanszírozás nélkül kérdéses).

A BBS isteni jellege nem világítható meg csupán története felidézésével, de a história teljes mellőzésével sem. – Ez a stúdió eredetileg a többi MAFILM-stúdió iskolázó előszobájaként jött létre a hatvanas évek elején, abból a célból, hogy amíg a filmfőiskolán nemrég végzettek viszonylag rendszeres nagyjátékfilmezésbe nem foghatnak, kísérletezve készülhessenek. A BBS-tagok a fő stúdiókénál rugalmasabb (más szerkezetű) kontroli-feltételek közt kezdtek működni. Ám az „óvodista” alkotói körülmények bizonyos nem érdektelen szempontból „felnőttebbeknek” bizonyultak a nagy stúdiókban uralkodó viszonyoknál. Ennek folytán a Balázs Béla Stúdió filmtermelése értékesebb átlagúvá vált, mint amazoké, mígnem már termékenyítő hatást is gyakorolt rájuk – főleg, de nem kizárólag a BBS-ből épp „feljebb” kerülők révén – emelve, szabadabbá téve, energiákkal újra meg újra feltöltve magát a magyar filmművészetet. Ezek után szinte szükségszerű volt, hogy – már a hetvenes években – polarizációhoz vezető (és továbbfolytatódó) belső viták bontakozzanak ki a BBS-funkciók pontosabb mibenlétéről. A BBS belső közegében ezek a viták csodálatosképpen nem megmérgezték, hanem inspiratívabbá tették a műhely-légkört. A Stúdió szellemi arculatának arányai évről évre módosultak és funkcióinak képlete sem állandósult. Már a korábbiakban sem csupán végzősöket foglalkoztatott a BBS (befogadott egyszerűen „ígéreteseket” is), a nyolcvanas évek során aztán karanténné vált, illetve azilumszerepet is betöltött, néhány nem ifjú, szemléletileg azonban vénülésre képtelen alkotó számára („túl nehezek” lévén ők amúgy a MAFILM-nek). A műhely ekkorra már veszteni kezdett régi befolyásából, mígnem inkább csak galvanizálgatni tudta a közben túlbőrösödött nagyjátékfilmes látásmódot, mintsem, dinamizálva ezt, új sodorhoz segítette volna. Jelenleg az a nemzedék dominál a Stúdióban, amelyet kora ifjúságában ért el a 70-es évek második felére összeálló nyúlós kelet-középeurópai nihil, mielőtt még ez a nemzedék felhalmozhatott volna magában olyasmit, ami később valóban gyötrelmesen törhet meg benne, ők már nem azok, akiknek a ‘68-at követő időszak az igazi, metafizikai érvényű csalódást hozta, hanem már azoknak az első generációja, akikben az effajta fájdalomnak a fogalma is szétoldódik. A rezignált újelevenség nemzedéke. Az adott erőviszonyok között a BBS, mely már nem nevezhető koncepciózus filmescsoportok művész-furortól villódzó ablakú hajlékának, csak alig-alig lehet a magyar filmgyártás mögöttes átszellemítője. Ám éppen ez a pillanat a legtanulságosabb a BBS történetében. Épp amikor a Stúdió kisugárzása ily példátlan mértékben meggyengült, most ütközik ki a legvilágosabban, hogy miben áll és miben állt mindig is a stúdió munkájának legfőbb értelme. Mint „hamu alatt maradt gyémánt”, úgy tűnik ez elő, ha a régi BBS-re emlékezve a legutóbbi év BBS filmjeinek sorát nézzük. Valami ugyanis változatlanul megmaradt itt, ami, ha továbbra is létezhet, kedvezőbb időkben új módon regenerálhatná azt is, amitől ez a műhely megfosztódott. A BBS ma is nyitott otthona, inspirátora és közvetlen pénzelője bizonyos teremtőképességnek: az adott világra vetett, de időtlenül fiatal, elfogulatlanul személyes tekintetnek, amely természeténél fogva túllát még az éppen hódításban lévő intellektuális kaszt-közhelyeken is. Máshogyan is mód van filmezni itt, koravénen, vagy infantilisan is, valamint a Stúdió legjobb produkciói közt olyanok is lelhetők, amelyek nem annyira az elfogulatlan szemlélet, hanem inkább valamely sűrűbb tapasztalat, mondhatni, az érettség magas teljesítményei. A BBS azonban mindenekelőtt az először mondott tekintetért volt és van (nem éppen „a kísérletezésért” stb. stb.). A BBS: intézményesített bázisa az intézményektől szabad szellemnek. Ember kiagyalhat és céltudatosan realizálhat ilyet? Túlságosan nagyszerű. Felfoghatatlanul jó. Bizonnyal isteni jellegű.

A jelen nem változik nagyon meg minden pillanatról minden pillanatra, tágabb értelemben véve tehát időszak. Az idő viszont mégiscsak, mégha nagyjából ugyanaz a jelen van is, mint az imént, rútul megkötheti pókfonalaival a tekintetet. Aki ifjúkorában elmulasztja ismételten kiszabadítani, az később már mindig túlságosan a társadalmi jelenkor közönséges diktátumai szerint fog látni. A mozgókép-készítőre nézvést ez azt jelenti, hogy valamely szokványba jött, vagy épp szokványba jövő filmes látásmód produktumainak puszta megtoldása (fölösleges fajta szaporítása) felettébb hamis tudattal jár, akár még az eredetiséggel is összetévesztethetik. Ez a veszély a BBS esetében a marginálisnak számító filmezés szokványaival függ össze. Túltengésük sohasem következett be, és ez nem a véletlen műve, hanem a Stúdió alkatának köszönhető. De maga a veszély természetesen mindig jelen volt, és jelen lesz. Az ál-avantgarde szokvány úgy tünteti fel magát, mintha nyitott tekintetből származna, amely rögtön megláthatja az idő-hozta újat, hogy a hasonlíthatatlan frisseségű pillanatban kiragadjon valami nemtudottat az időtlenből is, így a múltból és a jelenből is. Holott, ha nem ismerjük fel mivoltát, csak korlátoltságunkat öregbíti, csakúgy, mint a kor legizmosabb agytompító szokványai, melyek hatásukat a legszélesebb körben fejtik ki; ráadásul ómódinak hatni még előbb is kezd. A nyitottság lehet deviáns, ám a deviancia nem azonos a nyitottsággal. Nem eleve nyitottabb mindegyik underground zenész, mondjuk Gerő Ernőnél. Az „átlagembernél” sem, noha feltétlenül ritkább. A kérdés az, hogyan tekinti az underground zenész vagy a „máskéntfilmező” önmagát, az „átlagembert”, Gerő Ernőt vagy a conducatort és így tovább. A nyitott tekintet nem is képes csak azt felmérni a conducator alakjában, amiről bizton tudni, hogy úgyis bőven közli a napi sajtó.

Hogy ez a nem-képesség lenyűgöző erény, azt a BBS 12 tavalyi önálló produkciója közül A médium velünk van című dokumentum-videó bizonyítja a leghatározottabban (rendezők: Peternák Miklós és Sugár János). Egy tavaly márciusban Budapesten lezajlott konferencia adja ennek a munkának a közvetlen tárgyát. A konferenciát a ’89-es román forradalom (ál-forradalom?) televíziós jellegének megvitatására hívták össze. Az itt elhangzott előadás-együttes puszta szövege is élményt jelent (ma, a CNN nagy napjai után csak méginkább), a videón azonban ezek a szédítő gondolati ágadzású előadásszövegek szinte csak eszközök. Látjuk a magyarázókat a maguk felszabadító, levegős bensőségében, miközben a képmező felét, néha egészét, máskor felső harmadát, gyakran más tölti be. Egyetlen képsíkon két párhuzamos videó forog, néha egymásra kopírozva, sokrétű, történelemfilozofikus sejtelmű összjátékban. Az egyik a konferencia-felvétel, a másik nem-formális effektusokkal megmunkált mozgómontázs: Ceauşescu, a decemberi tömegmozgások, a tűzharcok, a román tv-stúdió, Feledy Péter a magyar képernyőn papírokkal és mikrofonnal. Ceauşescuról, Feledyről láttuk már ugyanezeket a képeket, de másként látjuk őket ezután, hogy képeik mintegy szembenéztek és szembemozogtak ezzel a konferenciával.

Tavaly a BBS-ben folytatódott két változatlanul szuggesztív filmfüzér, Maurer Dóra látványanalitikai életműve és a későbbi generációs Forgács Péter privát-történelmi sorozata. Hartai László és Muhi Klára 4, 6, 8 című videóját, főként kulcsjelenete okán említhetjük a legkitűnőbb tavalyi BBS-munkák között. E jelenetben a szerzők a Lynch-féle Kék bársony egyik hazai mozivetítését dokumentálják és preparálják. Szuszogásokkal és sóhajokkal kevert kommentárok – a nézőtér elektronikus úton varázsos szőttessé deformált látványa mögött: az összhatás átütő. Más értelmű, de hasonlóan intenzív erejű Veress Zsolt elégikus Csodapótlójában a lecsorduló és kazettásán megnyíló animáció és az alapfilm kontrasztja. Révész László László Nem titok (Amikor a titok fátyla...) című játékfilmjében a komputer-effektusok jelenléte eleve különös kontrasztív hatást nyújt, a film ugyanis fekete-fehér, és a leáldozó „érett” szocialista korszakról szól. Révész szerint a szocializmus ennyi: az ember megfosztatik mindentől, kivéve attól, amit ezen a filmen látunk. A szokott falu-főutca, rétek, keresztbe tett szalonnasütő-nyársak, kártya a napsütötte asztalon, kakukkos óra, kitömött bagoly, szép lány, disco-bár („kapitalista” táncosnőkkel) és még néhány egyéb tárgyi motívum a lebegő főhős állomásai. Cizellált finomsággal felépülő film, amely békés tempóban kerít be „a lét elviselhetetlen könnyűségével”, ugyanakkor egyfajta, egyszerre elmélyült és naiv éleslátás szabadságával.

A napsütötte asztalon kívül volt BBS is.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1991/05 04-06. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4107