KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

            
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1990/szeptember
KRÓNIKA
• N. N.: Szellay Alice (1918–1990)
MAGYAR MŰHELY
• Szilágyi Ákos: Tabuk és totemek A szabadság csele
• Lengyel László: Tabuk és totemek A szabadság csele
• Kovács András Bálint: Tabuk és totemek A szabadság csele
• Jancsó Miklós: Tabuk és totemek A szabadság csele
• Bikácsy Gergely: Tabuk és totemek A szabadság csele
• Schubert Gusztáv: Tabuk és totemek A szabadság csele

• Almási Miklós: Mr. Hákli zsebből forgat Doku-fikció Steve Soderbergh-ről és a videóról
• Bikácsy Gergely: A lenyergelt szamár szex, hazugság, videó
• Sneé Péter: Szagos siker John Waters piszkos gyönyörűsége
FESZTIVÁL
• Létay Vera: A gazdag keleti rokon Cannes 2.
LENGYEL FILM
• Kovács István: A kegyetlenkedés esztétikája Kihallgatás
• Koltai Ágnes: Lelki vitamin Márciusi mandula

• Várkonyi Tibor: Faulkner kalandja de Gaulle tábornokkal Egy meghiúsult filmterv
KRITIKA
• Dániel Ferenc: A konyharend lovagjai Vattatyúk
• Schéry András: Csodák Milánóban Maurizio Nichettiről
VIDEÓ
• Hirsch Tibor: Fényképezz vissza! Videóvilág
FESZTIVÁL
• Fáber András: Közeledések Strasbourg
LÁTTUK MÉG
• Kovács András Bálint: Homo novus
• Tamás Amaryllis: Csoda Manilában
• Hegyi Gyula: Fekete mágia
• Koltai Ágnes: Az emlékmás
• Kovács András Bálint: Vadászat a Vörös Októberre
• Harmat György: Párjáték
• Fáber András: Lévy és Góliát
• Szemadám György: Űrgolyhók
ELLENFÉNY
• Koltai Ágnes: Katharina Blum meg a tisztesség

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Lengyel film

Kihallgatás

A kegyetlenkedés esztétikája

Kovács István

 

Lengyelországot az idei cannes-i filmfesztiválon a hét éven át hét lakat alatt őrzött Kihallgatás című film képviselte. Az odahaza politikai eseményszámba menő kései bemutatót Cannes-ban részsiker követte. A Kihallgatás főhőse, Krystyna Janda elnyerte a legjobb női főszereplőt megillető díjat. A rendező, aki filmjének forgatását a Szolidaritás tündöklésekor kezdte el, s a szükségállapot idején fejezte be, 1985-ben végleg elhagyta Lengyelországot. Kanadában telepedett le. 1956 óta érlelődő döntését így indokolta: „Szabad ember akartam lenni egy szabad országban, s ügy véltem, hogy ez jobb, mintha azon az áron vagyok rendező Lengyelországban, amilyen árat ott fizetni kell érte.” Állítása szerint nemcsak hatalmi intézkedések, eltiltások, parancsok korlátozzák az egyén szabadságát, hanem az erkölcsi kötelességből vállalandó történelmi hagyományok is.

Bugajski egymásra torlódó szavai közül a sértődöttség és a megbántottság sósízű cseppjei gördülnek alá. Hogy elhatározását debütáns filmjének azonnali betiltása, s „a tábornokok éjszakájával” Lengyelországra szakadó teljes kilátástalanság siettette, az nyilvánvaló. Az 1989-ben hivatalosan kiadott Kihallgatás regényváltozatához mellékelt dokumentumanyagból az is megtudható hogy a film sorsát eldöntő gyűlésen nem a politika képviselői léptek fel a legbuzgóbban ellene, hanem az olyan rendezőkollégák, mint Bohdan Poréba és Jan Petelski.

Bugajski filmjének honi erkölcsi, művészi és kasszasikerét egy Varsóban készített interjúban Krystyna Janda nem mindennapi alakításával és Jacek Pi-etrzycki kiváló operatőri munkájával magyarázta. A siker persze a témának köszönhető. A történetről, a történet jellegéről az 1983 tavaszán Magyarországonjárt Krzysztof Zanussi ezt mondta: „talán a legjobb film, ami az ötvenes évekről készült, de pillanatnyilag csak oktatófilmként vetíthető – rendőriskolákon”.

A Kihallgatás ugyanis a szocialista rendszert működtető hatalmi gépezet legérzékenyebb pontját fedi fel a benne élő előtt. A hatalmon belüli érinthetetlen hatalmat: a politikai rendőrséget. Jelen esetben a lengyel államvédelmi hatóságot. Baljósán hangzó rövidítései: SB (eszbe), UB (ube). Jellemző, hogy embertelen praktikáit először saját befolyásos képviselője leplezte le, s ezzel ő mérte rá a legnagyobb csapást. Józef Swiatlo alezredes, megrettenve Berija eltüntetésétől, 1953 decemberében az Egyesült Államokba szökött (Berlinben sétált Anatol Fejginnel, az UB vizsgálati osztályának vezetőjével, egyszercsak bement egy boltba, és többé hírét sem látták. A meghitt városnézés után két héttel derült ki: menedékjogot kért az Egyesült Államokba. Fejgint egyébként, jutalmul „éberségéért”, megfosztották funkciójától és párttagságától). 1954 szeptemberétől Swiatlo a Szabad Európa hullámhosszain hosszú hónapokon át tudósította honfitársait az általa is irányított szervezet munkatársairól, kíméletlen módszereiről, áldozatairól s a KGB-hez fűződő testvéri kapcsolatáról. Vallomássorozata nemcsak a lengyel társadalmat sokkolta, hanem az állam- és párthatalmat is. Ennek következménye volt többek között a Közbiztonsági Minisztérium átszervezése 1954 végén.

Hruscsovnak a XX. kongresszuson elhangzott titkos beszéde nyomán támadt zavarban, amelyet még a LEMP első titkárának, Boleslaw Bierutnak váratlan halála is tetézett, a „szerv” néhány legendásan hírhedt vezetőjét letartóztatták és elítélték. Mintha csupán három ember lett volna felelős mindazért, ami a lengyel államvédelmi hatóság kihallgatószobáiban és börtöneiben történt. (Jóllehet, mint az 1956-os poznáni munkásfelkelést követő „kihallgatások” bizonyítják, a belbiztonságiak kedvelt módszere az idők során semmit sem változott. A későbbi események is ezt tanúsítják.)

Hogy a vallatószobákban és a börtönökben évtizedeken át mi történt? E kérdésre ad választ Ryszard Bugajski filmje. Történetének legsebzőbb része 1951-ben játszódik: a fokozódó osztályharc, azaz a fokozódó sztálinista terror keletközép-európai tetőpontján. Amikorra már valamennyi szocializmust építő ország egy-egy gigantikus kihallgató-szobává alakult át. Olyanná, amelyben az állampolgár csak a kis „intim” vallatószobákhoz képest érezhette magát kevésbé meghurcoltnak, rabnak. Bugajski az utóbbiba tereli be nézőit, s csukja rájuk az ajtót. Belülről. Majd Fürösztő őrnagyként vagy Morawski főhadnagyként letelepszik az íróasztal mögé. Szembe velünk. És kérdez... S mi tudjuk: sokat vetkeztünk. Ha tettel nem is, gondolatban bizonyára.

A sztálinizmus korában mindenki bűnös, mindenki felelősségre vonható. Ha vakon hisz, azért, mert nem vette észre mások kételyeit, hibáit, bűneit, s rászedhető lett. Tehát bűntárs. Ha netán az eszmejegyében, érdekében kételkedett, akkor azért. Merthogy vakon kellett volna benne hinnie. Arthur Koestler metszőén éles vonalakkal rajzolta elénk a kommunista tudat szétszedhetetlen ördöglakatát, amely nem eshet elemeire, mert birtoklóját megsemmisíti. Szétszedéséhez a kételkedésen, a gondolkodáson, vagyis a bűn kockázatának vállalásán át lehet eljutni. Az a kommunista, aki e fausti döntésre képes, már nem is kommunista. Koestler börtönbe zárt, halálra ítélt hőse rendíthetetlenül őrzi önazonosságát. Hűségének alapja a vakhit – homályló mélyén a bilincsként csillogó félelemmel.

Antónia Dziwisztől távol áll az, amit az ötvenes években politizálásnak hívtak. Ő csillogó ruhája ellenére is szürke ember. Ez az adott helyzetben előnyére szolgál. Neki Witkowska nevű cellatársától eltérően – (szerepét Agnieszka Holland játssza kitűnően) – nem kommunistaként kell megőriznie magát, hanem emberként. A lengyel főtisztek – Stanislaw Tatár, Jerzy Kirchmayer tábornokok és társaik – pere kapcsán tartóztatják le őt, a katonaegyüttes énekesnőjét. Olcha őrnagy perében lenne a vád tanúja. Merthogy ismerte, közelről. Annyira közelről, hogy le is feküdt vele. Férjes asszony létére – hatványozódik fenyegetően a beteges kéjjel, zsarolással, szemrehányással vegyes vád. Zsarolással, mert a makacsul tagadó, de legszemélyesebb életéről, legbensőségesebb titkairól gyanútlanul valló asszonyt azzal fenyegetik, hogy a sajnálatos, de nem véletlen és egyedi esetről értesítik a férjét.

Ha Dziwisz asszony kihallgatói nem életének e legintimebb szférájába hatolnának bele, hanem rögtön ütnének, talán ráállna a sugallt szerep eljátszására, amellyel alátámasztaná az Olcha őrnagy elleni vádat. De lelki megbecstelenítése révén sziklaszilárddá válik: – a legkegyetlenebb fizikai kínzásokra is „érzéketlen” marad. Nem ő törik meg, hanem a hithű kommunistát megtestesítő Morawski főhadnagy, akiben apránként az a meggyőződés alakul ki, hogy Dziwisz asszonyt csakis valamilyen nagy eszme teheti ilyen rendíthetetlenül erőssé. Mert „csak azok győznek, akik mögött nagy eszme áll.” Magában szorít neki, hogy ne törjön meg. Akkor is, ha ellenállása formálisan értelmét veszíti. Olcha őrnagyot a vád elvetélt tanújának hallgatása ellenére is halálra ítélik és agyonlövik. A századossá előléptetett Morawski szemében Dziwisz asszony több mint ő, aki a szocialista rendszert és eszmét képviseli, őrzi. Ő ugyanis már pusztán ezzel a beismeréssel is – áruló lett. Mire ez tudatosul benne, azon kapja magát, hogy tiszteli a nőt, mi több, szerelmes belé. E valóságosan eszményi emberi érzéseknek sokkoló élménye okozza a vesztét. Le kell számolnia addigi önmagával. Ezt csak úgy tudja megtenni, hogy pisztolyát halántékának szegezi és elhúzza a ravaszt.

Bugajski filmjének ez a legérzékenyebb szála. A rendező kivételes tehetségét bizonyítja, hogy természetes gesztusokkal képes rajta végigegyensúlyozni. Művét nem foltozzák össze az érzelgősség műkönnycseppjei. Az is a melodráma lehetőségével fenyegette volna a filmet, ha a rendező nem hagyja el az eredeti ikertörténet 1970-es években játszódó részét.

Bugajski prózaírói munkásságát érintve említésre érdemes, hogy Bűnösségemet beismerem címmel írt egy magyar történetet is, amelynek több irányból kibomló szálait a Rajk-per köré szőtte. Mint ízig-vérig rendező, bizonyára gondolkodott a munkásifjúból lett AVH-s tiszt, Bankó Lajos és az annyi ember vesztét okozó javíthatatlan idealista, Noel Field történelmi keresztútjának megfilmesítésén.

Amilyen fontos szerepet játszott Jerzy Kawalerowicz Mater Johanna című filmjében a szürke, a fekete és a fehér árnyalatainak változó, hangulatfestő jelenléte, olyan meghatározó a Kihallgatásban a Bugajski és Pietrzycki által létrehozott filmképi cloisonnizmus. A rendező és operatőr síkokat elválasztó és kiemelő vonalai négyzetes tereket, térrendszereket alkotnak. Megannyi külső és belső rácsrajzolatot. Valóságos rácsok tudatos kiemelésének, képi hangsúlyozásának – talán az egy cellaablakot kivéve – nyoma sincs. A rácsok egymásba csúszó rajzolatát a lépcsők, lépcsőfordulók, ajtókkal tagolt végtelenbe futó falak, függőfolyosók, és a halotti lepelszerűen áttetsző mennyezet egyetlen keretbe zárt mozgóképe adja. És persze nem feledkezhetünk meg a vízzel és vérrel elárasztható „pincefürdőről” sem, amely a lejárati lépcsősorral és kriptabelső-szerű alvófülkével együtt egy geometriai egységet alkot. A pincefürdő lezárható alkóvfülkéjébe a megtörhetetleneket, tehát a legveszedelmesebbeket zárják. Hogy megnyissák szájzárukat. Mert beszélni fognak. Ha már derekukig, nyakukig, szájukig ér a pincét ellepő fürdővíz. De Antónia Dziwisz esetében csak a szemhatáron lebegő rácson megkapaszkodott patkányok vinnyognak. Az ember helyett.

Bugajskitól az ifjabb lengyel mozinézők megkérdezték: nem túlozta-e el a hatalom durvaságának ábrázolását? A válasz: nem. Éppen ellenkezőleg: tudatosan tompította, finomította azt.

Tavaly óta ismerjük Márton Erzsébet történetét, akin, hogy inkvizítorai szóra bírhassák, küretet hajtottak végre. Érzéstelenítés nélkül – „csak úgy”. Szocialista ügybuzgalomból. Hogy a belőle kiszedett vallomással valakik felakasztását megindokolhassák, megideologizál-hassák. 1957-ben. Budapesten. Márton Erzsébet hallgatott. Mint Antónia Dziwisz. Előttem önkéntelenül az ő alakja tetszett át a Krystyna Janda által megformált lengyel asszonyon. Talán azért, mert tudatában vagyok annak: róla nem lehetne filmet készíteni. Megjeleníteni csak a kegyetlenkedést lehet. A kegyetlenséget nem.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1990/09 29-31. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4696