KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1990/november
KRÓNIKA
• Bodor Pál: Bencze Ferenc (1924–1990)
MAGYAR MŰHELY
• Jeles András: Párhuzamos életrajzok Némafilm
• Sneé Péter: A korlátok felette szükséges voltáról Beszélgetés Xantus Jánossal

• Kozma György: Valahol Warhol
• S. Nagy Katalin: Orosz Madonna Piero della Francesca és a Nosztalgia
FESZTIVÁL
• Ardai Zoltán: Ami biztos Karlovy Vary
KRITIKA
• Bikácsy Gergely: A vereség füstje Szürkület
• Koltai Ágnes: Vágóhidak Szent Györgye Jó estét, Wallenberg úr!
• Zalán Vince: A naivitás botránya Bagdad Café
LÁTTUK MÉG
• Koltai Ágnes: Bárcsak itt lennél
• Hegyi Gyula: Védtelenek
• Harmat György: Pilátus és a többiek
• Bikácsy Gergely: Az élet egy hosszú, nyugodt folyó
• Hegyi Gyula: És ülünk a fa tetején
• Fáber András: A fekete Tanner
• Szemadám György: Családi ügy
• Tamás Amaryllis: Vakjáték
ELLENFÉNY
• Balassa Péter: Látom, mert mutatják, és nem lehet nem odanézni

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Bárcsak itt lennél

Koltai Ágnes

 

Dél-Anglia az 1950-es években. Szürke, ködtől elmosódó tengerrel, bágyadt reményekkel, zord éjekkel. Anglia néhány évvel a győztes – de számára hosszú távon mégiscsak vesztes – háború után megereszkedett; megroggyant, mint egy fáradt harcos. Erről a megroggyant birodalomról villantott fel valaha sanyarú képeket a free cinema. Az olyan filmek, mint a Szombat este, vasárnap reggel, a Dühöngő ifjúság vagy A hosszútávfutó magányossága lehangolt, zaklatottan bizonytalan művek voltak, de mégis megcsillant bennük a remény, a „lesz ez jobb is” makacssága.

Az új angol film két egyénisége, David Leland (Bárcsak itt lennél) és Terence Davies (Távoli hangok, csendes életek) a free cinema ködös Albionjához tért vissza, de filmjeikben nyoma sincs a „csak azért is” önbizalomnak.

Dávid Leland alkotása egy tudatosan eltékozolt élet leporellója. Akár egy megszállott szociofotós, úgy fényképezte Ian Wilson a filmet; egy arc, egy keserves lét mindenkor a gesztusértékű tárgyak társaságában, visszfényében tűnik fel. Ugyan mit mondana el a közönyös mindenhatónak odavetett Linda kamaszosan nyihogós, görcsösen ellenkező téblábolása, ordítozós szembeszegülése, ha nem tűnne fel oly gyakran a tenger, a végtelen víz, annyi éltető mítosz szülője. Linda mögött elomlik a tenger, de olyan rideg, vacogtató és nyirkos, hogy menekülni kell tőle. Csakhogy nincs hova. Ebbe döglik bele a film darabos, durván faragott, ám a kisstílűségtől egyenesen szenvedő hősnője. Szemünk láttára merül el a távlatot hazudó posványban.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1990/11 57-58. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4734