Magyar MűhelyNémafilmPárhuzamos életrajzokJeles András
Részletek egy filmnovellából.
Kis aranylakattal lezárt napló az asztalon. Finom gyerekkéz nyitja, fellapozza az üres oldalig – merített papír arany szegéllyel –, s a mártogatós tollal írni kezd.
Ma lettem tizenhárom éves...
Hallatszik a gyerekhang is, amint dünnyögve követi az írás folyamatát.
Módos parasztház melléképületekkel, gyümölcs- és díszfákkal, kőkerítéssel egy dimbes-dombos táj közepén.
Mindent vastag hó borít.
A különálló konyhaépület előtt hevenyészett, ácsolt asztalon fél-disznók, belsőségek, darált húsok gőzölögnek, odébb, a havon feketére pörkölt disznó füstölög.
Halvány téli nap látszik a nyírfákon át.
... tizenharmadikán születtem, de nem vagyok babonás.
Csak az a rossz, hogy Nagyi nem engedett zsúrt a születésnapomon. Még az kéne, hogy azt mondják, a zsidógyerekek láncolnak és a haza vérzik.
Különben nem nagyon örülök mostanában a születésnapomnak, mert tavaly a születésnapomról vitték el a Münzer Mártát, az unokanővéremet a németek, illetve hát a csendőrök, pont uzsonnáztunk, előtte meg egy jót bicikliztünk.
Feltűnik a két bicikliző gyerek, énekelnek valamit, de nem hallani a hangjukat, csak a pedálok csattogását:... „igaz, hogy hideg volt, de sütött a nap, a szép piros biciklije azóta is itt van nálunk az előszobában...” Jómódú polgári otthon ebédlője.
A nagyasztal s a háttérben álló pohárszék teli apró ajándéktárgyakkal.
Éles napsütés törik meg az ajtó s a tükrök, poharak metszett üvegein; mindenen: falakon, arcokon, a fehér ünnepi térítőn, élesen kirajzolódó szín-spektrum, szivárványtöredékek.
„Még leírom, mit kaptam szülinapomra: Ágitól (Éva anyja – A szerk.) arany karcsatot, kék díszítéssel, amit ő a Bíró Gyurkától kapott, szegény Gyurka meghalt Ukrajnába, flekktífuszba, még a neve is borzasztó, apukától egy fekete félcipőt gavallérsarokkal, két pár sima harisnyát, mert eddig csak patentet hordtam, Lujza mamától három pizsamát, Rác nagyitól egy drapp tavaszi kabátot, pedig utálom, hogyha valami drapp...”
Éva a fotelban alszik: feje a karfán nyugszik, ölében a Dickens regény, lecsúszva. A beszélgetésben – tekintve, hogy félig-meddig az álom közegében játszódik – fantasztikus, vagy legalábbis elrajzolt mozzanatok tűnnek fel, például véget nem érő mozdulatok, váratlan tempóváltások és elakadások, érthetetlen gesztusok, túlzott vagy éppen eltüntetett indulatok.
*
Az ismerős tengerparton most egy viharvert bárka látható, de nem a vízen, hanem kinn a szárazföldön; egy kályhacső áll ki belőle kémény gyanánt.
Kis ablakai vannak, ajtót vágtak az oldalán – minden jel szerint lakhelyül szolgál.
Copperfield Dávid és Peggoty kéz a kézben közeledik a bárkához.
„Ott volt a fogadásunkra egy gyönyörűszép kislány, kék gyöngysorral a nyakán, aki nem hagyta magát megcsókolni, amikor ezzel a szándékkal feléje léptem.”
„A gyönyörűszép kislány” természetesen Éva, hiszen éppen ez az értelme a Copperfield-olvasgatásnak: hogy ott legyen és ne itt.
Dávid a bárka szűk, de varázslatosán otthonias kabinjában alváshoz készült.
A hullámok játékát figyeli a tenyérnyi mennyezeten, aztán szemei lecsukódnak.
„... lassacskán elszenderedtem, hallgatva a szél bömbölését, félálmomban, szinte attól kezdtem félni, hogy a nagy víz kiszáll a mélységeiből és elárasztja az éjszakát.”
*
A rádió folyamatosan indulókat közvetít, a kiszabadult madár – mert az előző események fölé ezt a kétségbeesetten csapkodó lényt is oda kell számítani, – az érzékien lüktető varázsszemet csipkedi.
„Mire felébredtem, szépen megvirradt.” Látjuk a tiszta fényt a horizont fölött s a meleg ragyogást a hajókabin tárgyain.
„Már kint is voltam az ágyból.”
Copperfield Dávid öltözik, megmossa arcát, a hófehér fajansztálban.
„ Egykettőre kint jártunk a parton a kis Emmyvel és szedegettük a kavicsokat.”
Valóban ez történik, a hajnali tengerparton a két gyerek örökkévaló egyetértésben válogat a kavicsok között.
„És egy közeli hajó vitorlája szépen visszatükröződött a kislány csillogó szemében.”
És így, szemében a vitorlával a kis Emmy néhány mondatot mond:
– Félek a tengertől. Olyan kegyetlen! Láttam, hogy irgalmatlanul elbánt némelyik közülünk való emberrel.
„Most éjszaka van, nem nagyon tudok aludni és hallom, hogy Ágiék odaát beszélgetnek, de nem értem.”
Tiszta holdfényben, kéz a kézben sétál a tengerparton a két gyerek: Dávid és a kis Emmy.
A hullámok halkan, – mint amikor éjszaka suttogva beszél a közelben valaki, – jólesően kísérik a kislány elbeszélését. (Ne felejtsük el, hogy Éva az Emmyt játszó személy!)
Emmy: „Szép időnk volt, de be kellett csukni az ablakot, mert Nagyi hirtelen ebéd közben ordítani kezdett, beledobta az eszcájgot a levesestálba, minden szétfröccsent, kicsurgott a szájából a tészta, úgy felizgatta magát, hogy az Ágira ne hallgasson senki, Ági mindenkire bajt hoz, mert az Ági Béla bácsival szépen megfog szökni és akkor a németek meg a csendőrök majd minket vesznek elő, de a nagyi azt mondta, hogy nem engedi magát kínoztatni az Ági miatt. „ Úgy megijedt mindenki a nagyitól. Aztán kapott valami jó erős port és csend lett.”
Elbeszélése végéhez érve Emmyke szaladni kezd a holdfényes víz felé.
Dávid lép a képbe, a holdfény mögüle érkezik, ezüstös kontúrral vonja be arcának sziluettjét.
Dávid: „Eliramodott mellőlem és végigszaladt egy rücskös gerendán, ami benyúlt a mély víz fölé és korlát, minden nélkül szabadon lebegett a víz fölött. Letudnám rajzolni azt a képet, a vesztébe rohanó kis Emmyvel, amint pillantásával a távolba mered.”
Copperfield és a kis Emmy a tengerparton, szemben a vízzel. Még mindig hajnal van.
A sziklák fölött sirályok csapkodnak. A mankón bicegő katona és az őt támogató asszony halad át a horizonton. Emmyke egy rácsostészta-darabot nyújt Copperfieldnek, elgondolkozva mesél. Dávid komor arccal hallgatja, s olykor megfogja a kislány kezét. Eszegetnek.
„Tudod, Copperfield, Ági szörnyen kivan, mert beszélt Pesttel telefonon és azt mondták neki, hogy az ismerősöket már elvitték, állítólag mindenkit elvisznek a németek és megölnek. De a gyerekeket szerintem nem ölik meg.” A két gyerek egymásra néz. Erősen fogják egymás kezét.
„Az nem valószínű, hogy a katonák gyerekekre lőjenek, el se lehet képzelni olyat.”
A tengerparton a hullámok együttérző hangjai kíséretében, Dávid is mond egy történetet; az ő szavai „megelevenednek”.
Copperfieldék otthona.
Dávid egy könyvvel a kezében félve lép a helyiségbe. „Egy reggel, ahogy beléptem a fogadószobába, azt látom, hogy anyám arca csupa nyugtalanság, Murdston úr pedig javában kötözget valamit egy rugalmas nádpálcára. Amint beléptem, próbaképpen néhányszor megsuhogtatta a nádpálcát a levegőben.”
Murdston úr és a suhogó nádpálca. Copperfieldné kétségbeesett arca. Murdston úr:
– Higgye el, szívem, hogy én magam is sokszor kaptam verést gyerekkoromban.
Emmy: (a tengerparton)
– Mondtam is Áginak, hogy miattam ne izguljon, hisz a katonák el se képzelhető, hogy bántanák a gyerekeket. Murdston úr:
– Nos, Dávid, ma sokkal jobban kell ügyelned, mint ahogy szoktál.
Dávid: „Megint suhintott a nádpálcával és sokatmondó pillantással letette maga mellé. Ez a kezdet nagyszerű hatással volt lelki nyugalmamra és szellemi frissességemre. Éreztem, hogy a bemagolt lecke sebesen áramlik kifelé a fejemből. Rosszul kezdtem és még rosszabbul folytattam a felelést.” Murdston úr vérfagyasztóan nyugodt arca, Copperfieldné kétségbeesett, Dávid pedig a halálraítéltek sápadt nyugalmával néz maga elé, még dadog, de hamarosan elhallgat. Copperfieldné hirtelen sírva fakad.
*
„Ma kijött, hogy a zsidók ezentúl sárga csillagot fognak viselni. Minden ruhára és kabátra fel kell varrni. Jöttek a hitközségtől, ágyneműt vittek, mert a németek mindig követelnek valamit. Nagyi ki se akarta válogatni, odaadta a vadidegeneknek a fehérneműs szekrény kulcsát, majdnem mindent elvittek.”
Nagyi a nyitott szekrények közelében egy sámlin ül és Éva drapp kabátjára varrja a csillagot...
„Nagyapi nem dolgozhat már a patikában, mert kijárási tilalom van a zsidóknak, csak délelőtt 9-től 11 -ig lehet kimenni, de kinek van kedve járkálni.
Nagyapi folyton az Ágit simogatja, de az Ági ezt nem bírja, ma már egyszer felugrott, hogy ne búcsúzzon tőlem, mert megőrülök, azt mondta, de a Nagyapi nem haragszik és csak simogatja, mint most is.
Reggel pedig berontott Mariska, a Lujza cselédje...”
Látszik a jelenet – pedig hát időben nem stimmel a dolog, hiszen éjszaka van –, valóban beront a Mariska a nagyszobába és kioldott kendőjét kezében lobogtatva nagy izgalommal magyaráz valamit.
„... tetszettek látni, mi van a hirdetésen, dehogy láttuk, mi csak 9 után mehetünk az utcára, az a lényeg, hogy minket a gettóba visznek. Régen Nagyi ettől félt legjobban, azt hittem kitér a hitéből, de egyáltalán nem szólt semmit, csak tovább vasalt a teraszon, pedig csak egy váltás fehérneműt vihetünk állítólag és azt a ruhát, ami rajtunk van, a Nagyi meg vasalta tovább a pizsamákat és énekelt.”
Mindezt természetesen továbbra is látjuk, a jelenetből magából csak a Nagyi éneke szűrődik ki, azt énekli, hogy „kis kacsa fürdik fekete tóba...”
„Mindenki csomagol, Nagyi konyakot iszik. Nem is beszélgetünk. Ügyfélék.”
A helyzetnek megfelelően a „némafilm” eseményei felgyorsulnak, mintha egy korabeli híradó képeit látnánk, – az életnek olyan színtereiről, ahonnan rendszerint nem érkezik híradás. (Az alábbiakban az egyes események leírásainak külön sorokba szedésével az egyes felvétel-darabokat érzékeltetem.)
„Már a gettóban vagyunk.
Jött két rendőr teherautóval csak oda kellett adni Áginak
meg Nagyiéknak a jegygyűrűjüket.”
A gyűrű-lehúzás szinte álomszerű-abszurd, szexuális karakterű jelenetté kerekedik:
„ Csak Ági nem bírta lehúzni az
ujjáról, be kellett szappanozni
és a Béla bácsi húzta le az ujjáról
és a Nagyi ujjáról is
és a szegény Nagyi sikongott, mintha fájna
lehet, hogy fájt is neki pedig a Béla bácsi az övét is bekente szappannal
mégis a szegény Nagyi annyira sírt utána
a rendőrök meg jót röhögtek
illetve csendőr volt az egyik
aztán csomag-ellenőrzés volt
a Nagyapi kofferjét nem engedték, mert
az bőr és nem engednek semmi bőrt
elvinni, mert az kell a harcoló honvédeknek
nekem se engedték a piros ridikülömet
az egyik rendőr észrevette a láncomat
mondta, hogy nem szabad aranytárgyat
magunknál tartani
Ági elkezdett neki könyörögni, hogy
csak a gyereknek hagyják meg
amit a születésnapjára kapott, nincs értéke
de a rendőr mondta
kérem, magukat a gettóban úgyis átvizsgálják
nekem Isten uccse nem kell ez a lánc
de a feleségem most vár gyereket
nem hiányzik nekem, hogy bajom legyen
maguk miatt
én megsajnáltam
és levettem szó nélkül
és feltettem egy bársonyszalagot
mert a naplóm kulcsa azon a láncon volt
megkérdeztem a rendőrt
hogy bársonyszalagot vihetek-e a gettóba
és azt megengedte
az utcán néztek minket az idegenek
és azt mondta az egyik Nagyapi batyujára,
hogy elől megy a Nátán, batyu van a hátán
én nem néztem vissza,
nehogy engem is megrúgjon a rendőr
amikor megérkeztünk már sok ember volt ott
régen ez volt a főrabbi háza
de meghalt már
a bútorok kinn a kertbe
mi szalmazsákokra helyezkedtünk benn a házban
mindenki szalmazsákra feküdt
a rendőrök engedték, hogy hozzunk be ételt
és a bizottság mondta, hogy majd az asszonyok
főznek és mosnak és takarítanak
más dolog úgyse lesz.
A mi szobánkban lakik:
Én, Ági, Béla bácsi, nagyiék, Meer Samu bácsi
(ez egy orvos) Márton Pista (újságíró) Lustig bácsi
és a felesége (öregek), Anikó és a mamája
örültünk, hogy együtt van a család
apukám kicsit hiányzott
összebújtunk Anikóval, fáztunk
Anikó mamája a sötétben mondta
hogy vigyázni fogunk a tisztaságra
és ismerősök és jó barátok
tartsanak össze
aztán aludtam
azt álmodtam
hogy Vadas Pista volt a teherautón a sofőr
nem értettem mért lett német katona
pedig zsidó
már kész a kerítés
nem lehet kimenni
az árják elköltöztek, akik itt laktak régen
minden házon van plakát
hogy mit nem szabad
aláírás Péterffy cs. ezredes
semmit se szabad, úgy néz ki
és minden büntetés halál
nincs sarokbaállítás vagy körmös vagy
leírod százszor
bejöttek a csendőrök kutatni
és elvitték az élelmet
nem szabad ezentúl főzni
majd kapunk a csendőröktől
a fát is elvitték szekérrel
a kapura felírták a neveket krétával
hét szoba van, 84-en vagyunk
Béla bácsi cigarettáját elvitték
a csendőrök
Ági a matracon sírt
a csendőrök lökdösték
volt egy kancsal csendőr
ránézett az Ági
mintha ő volna az Isten
no csak megdöglesz a bagóért ringyó
azt mondta a csendőr
de csodák csodájára visszajött később
és egy pakli cigarettát dobott az Áginak
tetszettem neki mondta az Ági
bele is csípett az arcába
nesze, ne búsulj, mondta a kancsal
nem bánja ha lezsidózza meg csipkedi
csak legyen cigaretta
azt mondta nem tartja embernek
csak fél tőle
ebben igaza is van
ezentúl reggel 5-kor mindenkinek
kötelező felkelni
csak utána nem nagyon van mit csinálni
de azért elmegy az idő
éjjel bejöttek a csendőrök
mindenki haptákba állt hálóingben
sötét volt
kihirdették, hogy a férfiakat munkára viszik
Béla bácsit Ági elvitte a kórházba
mert Ági gyógyszerész, elintézte, hogy bevigyék
a frigyszekrénybe vannak az ágytálak
mert a kórház tulajdonképpen templom
a pokol nem lehet rosszabb
büdösség van
a tórák helyén lavórok
éjjelik
egyben van a járványkórház meg a bolondokháza
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 2878 átlag: 5.41 |
 |
|
