KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

   
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1988/augusztus
• Székely Gabriella: Az arany ára Beszélgetés Bereményi Gézával
• Koltai Tamás: Házasság magyar módra A menyasszony gyönyörű volt
• Koltai Ágnes: Hallgat a mély A Balázs Béla Stúdióról
• Forgách Péter: Epizódok M. F. tanár úr életéből Részletek Forgách Péter Mérei ferenc-portréfilmjéből
• Böszörményi Géza: Rémálom és valóság Woody Allen stílusában
• Kovács István: Eltékozolt történelem Beszélgetés Janusz Zaorskival
• Zaorski Janusz: Eltékozolt történelem Beszélgetés Janusz Zaorskival
A FILMVILÁG MOZIJA
• Bikácsy Gergely: A halál munkában Mentse, aki tudja (az életét)

• Klaniczay Gábor: David Bowie a filmvásznon
LÁTTUK MÉG
• Szemadám György: Madárka
• Nagy Zsolt: Szökevényvonat
• Gáti Péter: Az ördög jobb és bal keze
• Báron György: Váratlan szerelem
• Schreiber László: Hajsza szárazon és vizen
• Kabai József: Az aranylánc

• Révész László: Videoművészet – a videotechnika csukamájolaja

             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Részletek Forgách Péter Mérei ferenc-portréfilmjéből

Epizódok M. F. tanár úr életéből

Forgách Péter

Mérei Ferenccel (1909-1986), a magyar lélektan kiváló tudósával nem sokkal halála előtt, a Balázs Béla Stúdió produkciójában, Forgách Péter készített interjút, amelyből az alábbiakban közlünk részleteket. A film operatőre Forgách Péter és Mész András, a vágó Kornis Panni. A képeket Mérei Ferencné bocsájtotta rendelkezésünkre.

 

Nagyon viharos volt a serdülőkorom, amit megéltem... Nem tudom, miért, de valahogy vonzódtam a szabálytalansághoz. A szabálytalanság körülbelül az volt, hogy különböző furcsa, extrém csoportokhoz csatlakoztam. Így kerültem én először a Palasovszky csoportjához, de aztán gyorsan Kassákhoz. Ezen a képen lehet is látni, hogy én orosz inget viselek. Az orosz inget Kassák miatt viseltem...

Hogyan ismerkedett meg a Tanár úr vele...?

Nem tudom már, drágám. Mintha világéletemben ismertem volna... De az igazi ismeretség a Magdolna utcában volt, a Vasas Székházban, 1927-28-ban. Amikor ő hazajött Magyarországra. Akkor a felesége, Simon Jolán, csinált egy szavalókórust a Magdolna utcában, és oda jött meg Bécsből... Az Egy ember életéből lehet tudni.

Hát, Kassákról azt lehet mondani: amatőr volt... Nézd meg a képeit, ő nem tanult semmit. Sem festeni nem tanult, semmit nem tanult, sem verset csinálni nem tanult... Ezek őselemek... Később én Kassákot úgy tekintettem, mint az egész törzsünknek az ősapját, ő hozta létre tulajdonképpen, vele kezdődött a magyar avantgárd. Én Kasit nagyon megszerettem. Én nem mentem a szavalókórusba, de a Seman-kávéházba mindig elmentem, ahol ő összejött egypár emberrel. Többek között velem is. És akkor a Seman-kávéházban beszéltük meg, csináltuk az életet. Hozzá kell tennem, hogy én igazi vonalas voltam, sztálinista vonalas. Persze nem tudtam, akkor még, mi a sztálinizmus, de igazi vonalas voltam. Ő pedig, igazi ellenzéki volt már. Avantgárdista. És akkor ott a Seman-kávéházban jöttünk össze, ott találkoztunk. Akkor írtam is az ő lapjába, a Munkába néhány cikket, valami álnév alatt, már nem tudom milyen név alatt. Mindegy. Nyugtalanságomra is Kassák hívta fel a figyelmemet. Na, én innen tudtam meg, hogy nyugtalan vagyok. Ez a nyugtalanság tényleg végigment az életemen. Nyugtalan voltam 1927-ben vagy ‘26-ban, amikor elkezdtem a mozgalmat, és beléptem a Szociáldemokrata Pártba, mert akkor csak az volt mint párt. És kerestem a kommunista pártot, aztán később megtaláltam. Annyira megtaláltam, hogy még elegem is lett belőle. Mindenből. De ez mindegy, azért végigcsináltam, sőt, ma is... Na most, a nyugtalanságom ott kezdődött, hogy én egy úgynevezett, ha nem is jómódú, de tisztes polgári család fiaként elmentem szociáldemokratának, majd kommunistának. Itt kezdődött a nyugtalanságom. Na mostan, szociáldemokrata után mindjárt kommunistának. És akkor a könyveknek egy részét, a saját könyveimet is, meg másokét, amiket rám bíztak barátaim, azokat el kellett dugnom, egy csomó ilyen kommunista könyvet, vagy fél-kommunistát. Nem is tudom, hogy miket. És azokat a nagyapámnak az üres lakásába raktam le. Persze a család megtalálta, azt a ládát kinyitották, akkor rájöttek, hogy mi van. Szóval, volt ez a szociáldemokrácia, volt a kommunista..., és akkor elmentem Párizsba nyugtalanságból. Mert nem tudtam magammal mit csinálni. Elmentem Párizsba, ott éltem hét évig. Nem tudtam, hogy mit fogok csinálni, és akkor ott Párizsban, már többszörös nyugtalanság után, elkezdtem a közgazdaságtant tanulni. És statisztikát. A nyugtalanságom odáig vitt, hogy ezt sem bírtam tovább. Ekkor változtattam, és ekkor kezdtem el az irodalmat tanulni egy másik egyetemen, és akkor a nyugtalanságom megint elfogott, megint változtattam. A filozófiát kezdtem tanulni. Nyugtalan voltam, megint változtattam, végül kikötöttem a pszichológiánál. Persze ez már Wallonnak a varázslata volt... Úgy éreztem, hogy azért megyek Párizsba, mert ott csinálják a forradalmat. Ezért mentem el. Nem is szerettem Párizst, nem is szerettem. Most jobban szeretem. Akkor nem szerettem... Csak rendetlenség volt. Ady-versek és Kassák-versek éltek. Én valami abszurd módon mentem el, szóval tényleg versek hatására. Semmiféle „igazi” okom nem volt. De ott voltak ezek a versek, amik nekem azt mondták, hogy Párizs az az élet. Ott az ember okosabb, szebb... Furcsa módon ez a lírai gőz vitt el engem Párizsba. Fantasztikus hatással volt rám az utolsó években a párizsi nők ereje. Borzasztó nagy erejük volt. És akkor fedeztem én fel, hogy ezek milyenek, hogy ezek szenvedélyesek... Hogy bármelyik pillanatban elővesznek, elővehetnek egy revolvert és lelőhetnek... És igazi szerelemben élnek, igaziban! – És tulajdonképpen ez volt az én nagy önismeretem, és ez volt az én pszichoterápiám, hogy megtanultam szeretni. Ez borzasztó fontos dolog... És, egy kicsit a szerelem által tanultam meg szeretni... Ma úgy nézném, hogy Párizsba azért mentem, mert a nők vonzottak... De nem igaz! Engem a lírai gőz vonzott, ezért mentem el... Amikor visszajöttem Párizsból, akkor elmentem a Schnellhez dolgozni. Dolgozni, azt jelenti, hogy ingyen..., mert ugye akkor ez volt a szokás...

Mi volt ez? Intézet...

A Magyar Királyi Gyermeklélektani Intézet volt. Ranschburgnak egyik utóda ketté osztotta a királyságot. A felét hagyta Schnellre, az egy Gyermeklélektani Intézet volt a mai Pszichológiai Intézet a Rippl-Rónai utcában, és a másik felét hagyta Ranschburg Szondira, ez volt a Kór- és Gyogytani Laboratórium. Mind a kettő kis laboratórium volt, és én mikor hazajöttem Párizsból, akkor elmentem a Schnellhez dolgozni. Mert ami akkor engem igazán foglalkoztatott, az a tesztmódszer volt. És Schnell is éppen tesztet keresett, tesztre várt. Szondi egyszer eljött egy előadást tartani a Schnellnél, és akkor én ebbe az előadásba beleszerettem. Úgy éreztem, hogy az valami olyat tud, amit nagyon nehéz elsajátítani, nagyon nehéz megtanulni. Varázslat alatt voltam. Úgy varázsolt el engem Szondi, mint ahogy Wallon öt évvel vagy tíz évvel azelőtt.

Miről beszélt akkor Szondi?

Elmondta a genotesztet. Elmentem hát Szondihoz dolgozni. De addigra már a genoteszt is a tíz faktorából lement nyolcra, nyolc faktorra.

A Szondi-teszt úgy, ahogyan ma használjuk, már kész volt?

– Igen. De nem volt megdolgozva. De kész volt a teszt, teljesen kész volt. Akkor már csak a megdolgozása, a statisztikai megdolgozása hiányzott... és ez a statisztika nekem nagyon jól jött... Merthogy én, mielőtt pszichológus lettem, közgazdaságot tanultam, és ott tanultam a statisztikát. És, legalább végre tudtam statisztikai munkát végezni.

Mi ennek a tesztnek a koncepciója? És áll-e ez még?

– Szerintem soha nem állt és most se áll. Tehát akkor se állt, amikor én odamentem és beleszerettem. És most sem áll. A koncepciónak az alapeleme jó, hogy a választások jellemzik az embert... Igen, de nem pont annak a hatszor nyolc képnek a választása. Míg Szondi esküdött rá, hogy a hatszor nyolc kép választása eldönti a dolgot, éspedig oly módon, hogy az ember a képeket aszerint választja, hogy a családjában milyen gének, milyen örökletes elemek működtek és működnek ma is. Mert az emberi sorsot az örökletes gének határozzák meg... És Szondinak az volt a „dilije”, hogy a képek mögött gének vannak.

Mégis, hogy lehet, hogy működik a teszt?

– Mint választás működik. Nagyszerűen működik a teszt, nagyszerűen. Ezzel is az történt, mint ami számos dologgal a világon, hogy maga a gondolat: alapvető gondolat volt... mint ahogy egy Marx Károly nevű közgazdász gondolata, az is kitűnő gondolat, és mi lett belőle... A génelmélet illetve sztálinizmus lett belőle. Szondi soha nem bocsátotta meg nekem tulajdonképpen, hogy én egy politikai álláspontot előnybe helyeztem a tudománnyal szemben... Én viszont nem tudtam megbocsátani azt, hogy amikor olyan nagy bajban van a világ, akkor ezen pilinckázik... evvel a dologgal. Közben volt egy másik ügyünk is. Nézeteltérésünk volt az úgynevezett koncepcióban. Az én koncepcióm az volt, hogy nem gének vannak, nem gének szabályozzák a választást, hanem szociális tényezők, természetesen... Akkor nem tudtam megmondani azt, hogy mikro-miliő, mert nem is ismertem ezt a szót..., akkor csak azt mondtam, hogy a szociabilitás befolyásolja.

Tanár úr hogyan került először a Szovjetunióba?

Egyszer voltam csak, soha többé utána nem voltam. 1942-től 1944-ig voltam igazi munkaszolgálatos, és 44-ben sikerült átjutnom a szovjet csapatokhoz. Nagyon nehezen, három nekifutással, a végén sikerült, és akkor átjutottam. És úgy kerültem haza. El voltam határozva arra, hogy elmegyek a frontra, és ott megszököm majd, és átjutok. És állandóan próbáltam megszökni. Háromszor vagy négyszer, és a végén átjutottam. A munkaszolgálatosok közül kevesen maradtak életben, vagy tíz század maradványaiból állították össze. így óriási személyes tapasztalatokkal rendelkeztünk. Mintha az életképesek maradtak volna életben. Családi és közéleti gondok nélkül, kellemes, a hadiövezetet tekintetbe véve magas minőségű életet éltünk. Ezek a munkaszolgálatosok jólöltözöttek voltak, azaz meleg holmijuk volt. Jól ettek. Azaz megtanultak gátlástalanul lopni a katonai raktárakból. Még tisztálkodtak is, nem voltak tetveik. Lőszerszámot loptak a raktárból, ahol dolgoztak, azt elcserélték házigyártmányú vodkára, ezzel is a békét védték... A Vereckei-hágón sikerült bejönnöm. Itt van a képen a csoport, amelyikkel bejöttem... Itt vagyok én, ez volt Illés Béla, a mi vezérünk, mert ő volt... Illés Béla őrnagy volt. Egy Új Szó nevű újságot szerkesztettünk. Elég nehezen jöttem vissza Budapestre, és akkor Budapest nem volt még meg... Sőt, még Buda német kézben volt, és átlövések voltak. És, akkor elkezdtem keresni a hozzátartozóimat... Engem előkészítettek arra, hogy vegyem tudomásul, hogy nincs családom, mindenki meghalt... Hát akkor elkezdtem bolyongani... És akkor egy György Júlia nevű orvosnő névtábláját láttam, oda felmentem... Kiderült, hogy ott volt egy francia tanárnő is, aki viszont tudta, hogy hol dekkol az én anyám... rögtön oda is mentem... De akkor még szovjet ruhában voltam, vagyis orosz egyenruhában... 1945-ben én valóban felszabadultam. Részint az összes gyerekem és mindenki életben maradt, és én úgy éreztem, hogy én fegyverrel harcoltam értük, hogy ők életben maradjanak, és azon kívül teljesült régi vágyam..., hogy..., hogy... ahogy én mondtam, gondoltam és éreztem, szabadság lett... És az első dolgom volt a NÉKOSZ... Egészen fiatal voltam, 38 vagy 39 éves, és a NÉKOSZ elnöke... Szóval, nagyon fontos az én egész létemben a NÉKOSZ, a Népi Kollégiumok Országos Szövetségének a léte, létezése, élete..., és nekem a NÉKOSZ-hoz való viszonyom... Ez azért fontos, mert a NÉKOSZ-ban egy igazi csoportot találtam. Ott nemcsak beszéltek az emberek, hanem közéletet is éltek... Na most, ez a közélettel egybekötött egyéni viselkedés adta meg nekem a NÉKOSZ-t, tette olyanná a NEKOSZ-t, amilyennek én látom és érzem... Mert én úgy érzem, hogy a XX. század egyik legnagyobb alkotása a NÉKOSZ..., nem az épület, amelyben az ifjúság lakik és kollégiumok vannak benne, hanem a NÉKOSZ alapelve, hogy neveletlenek nevelnek neveletleneket... Ez így van..., mert mindenki neveletlen volt és mindenki nevelt... És a közösség az, ami a nevelő erő. Az együttes élményben benne van a penetrancia, az együttesség ad egy bizonyos szociális penetranciát. Ezt adta a NÉKOSZ azzal, hogy ők együtt voltak, az együttesség révén... Aztán talán a kontraktusok révén, amely kontraktusuk révén ők beiratkoztak, a szerződés révén beirakoztak a kollégiumba, és felvételi vizsgát tettek. Nagyon nehéz felvételi vizsgát... És persze ezzel ők erőre is is szert tettek, nevelő erőre. Nos, ettől volt ilyen nagyszerű a XX. század nagy vívmánya... És persze ezért kellett teljesen elpusztítani, merthogy ezt elpusztították..., nemcsak a Rákosi-rendszer..., mindenki elpusztítja. Mindenki, aki a hatalomra tör, annak ez a NÉKOSZ-féle képződmény az útjában áll. Tehát nincs hatalom, ahol egy ilyen csoport létezhet... Most ebből azt is tudjuk, hogy maga a csoport, a kis, emberi csoportosulások az egyetlen mód arra, hogy az ember szembe szálljon a hatalommal eredményesen. Mert minden más esetben a hatalom eltiporja a csoportokat. Mint, ahogy itten az ötvenes években minden emberi csoportosulást eltiportak. Szó esik erről a NÉKOSZ-ról írt egykori tanulmányaimban is, amelyek még kiadásra várnak, még nem jelentek meg. Egy nagy könyvben vannak azok is összefoglalva. Abban még az együttességet elégségesnek tartottam, elégségesnek tartottam arra, hogy kijöjjön belőle valami..., hogy..., hogy..., szóval az együttesség adta az erőt az embereknek, amiből kijön valami. Most már ezt nem hiszem... Most már azt hiszem, hogy kell kötni az embereknek egy kontraktust, egy szerződést, és annak a szerződésnek a betartását biztosítja az együttesség... Tehát szerződének kell lenni ahhoz, hogy az az együttesség érvényesüljön, amelyik az erőt adja...

Társadalmi szerződés...?

Társadalmi szerződés, igen... Ezt tartom most már igazi erőnek...

Mi volt Tanár úrnak a terve negyvenöt után?

– Ja! – negyvenöt után? – a világ megváltása, mint mindig. Amikor én hazajöttem a háborúból, akkor én arra készültem, hogy tudós leszek, igazi tudós. Ezért nem vállaltam sem a Pártközpontban való részvételt, sem a minisztériumban. Nem vállaltam el, mert hogy én tudós leszek... És hoztam magammal fejben az együttes élmény gondolatát. Azt úgy fejben hoztam, és azt sikerült megcsinálnom. És ezzel már a pedológiánál vagyok. Ez úgy történt ugyebár, hogy volt a Szovjetunióban egy modernista áramlat. És én azt a modernizmust tanultam, azt hallottam. Úgy tudtam, hogy a Szovjetunió, az igazi modernizmus. Mi volt a modernizmus lényege? A gyermekközpontú nevelés, amilyet ma szeretnének. Kint valójában nem szeretnének, de azt írják, hogy azt szeretnének, gyermekközpontú nevelést. Na, ezt a gyermekközpontú nevelést a Szovjetunióban egy Makarenko nevű csekista vezetésével szétverték, megsemmisítették. Megszüntették az egész pszichológiát, főként azt, hogy gyermekközpontú. Mondjuk ezt a gyermekközpontú pszichológiát nevezték pedológiának. Az, aki a gyermeket előbbre helyezte az iskolánál, (Makarenko ezzel szemben iskola-centrikus volt), az volt a pedológus. A pedológus egy olyan átok volt, mint az, hogy trockista.

Ez mikor derült ki?

Ez nagyon korán kiderült, mert ‘47-ben én olvastam (oroszul is olvastam), hogy ezzel a pedológiával baj van... Es akkor mondtam a Révainak, aki akkor az én főnököm volt – nem a hivatali főnököm, hanem az ideológiai főnököm –, hogy most akkor mi mit csináljunk...? És a Révai azt mondta: ugyan! – az rég elmúlt..., szóval letagadta az egészet... meg nem is történt semmi. Csak folytassuk tovább... És és folytattam tovább... Akkor 48-ban eljött a fordulat éve. Minden fordult. Amely fordulat évében ugye kiderült az, hogy Rajk áruló..., a Tito áruló..., ugye a Rákosi elvtárs álmatlan éjszakáin mindezt előre tudta... Na, a pedológiában is így volt, csak ott nem a Rákosi elvtárs, hanem a Révai elvtárs volt az, akinek voltak ilyen éjszakái..., átvirrasztott éjszakái... És akkor engem egyik napról a másikra kilöktek..., egyik napról a másikra, pedologia címszóval. Rákosi elvtárs azt mondta, hogy a pedológusok tönkreteszik az iskolát. És a tönkretétel módja az, hogy nagyon magas színvonalat követelnek, vagyis olyan tankönyveket csinálnak, amik nem megérthetők, nem megtanulhatók. Na most, ebben tényleg volt valami. Én azt mondtam, nekem az volt a gondolatom, szocializmus lesz, és a szocializmusban a minőség elve érvényesül. És legyen a tanítás is magas minőségű, magas színvonalú. Tényleg nehéz tankönyvek voltak, és ezt használta ki Rákosi elvtárs. Nem azt mondta, hogy ne legyen ilyen nehéz a tankönyv, hanem azt mondta, hogy ez az ellenség műve. És persze én voltam az ellenség..., hát ki legyen?! – Mert talán már említettem azt, hogy a Rákosi elvtársnak az volt a furcsasága, hogy ha meglátott egy embert, akkor megnézte, hogy az zsidó-e vagy keresztény pónemű-e. Ha keresztény pofája volt, akkor fasiszta volt, ha zsidó pofája volt, akkor trockista volt... Hát, ahogy rámnézett, egy pillanat alatt kiderült, hogy én trockista voltam... És ezek a magyarországi trockisták úgy dolgoztak, hogy nehéz tankönyveket adtak ki, és ezáltal lehetetlenné tették, hogy szegény proletár gyerek... És akkor én a pedológiában megbuktam. Azaz: minden lehetséges helyről kizártak, állásomtól megfosztottak. Most hozzá kell tennem azt, hogy abban a bűnperben, amit lefolytattak ellenem, abban arról volt szó, hogy mindenféle csoportosulás ki volt már zárva a világból, csak két csoport maradt meg, a pedológiai társas-csoport és a NÉKOSZ. És ezek Mérei személyében találkoztak... Mert Mód Aladár a Társadalmi Szemlében azt írta, hogy a pártnak megvan az a nagyszerűsége, hogy ideológiai úton rájön arra, hogy kik az ellenségek. És ideológiai úton leleplezte a Rajk-klikket, a Rajk-bandát... a Geiger-bandát, és a Mérei-klikket. És Rajk akkor már fel volt akasztva, Geiger is fel volt akasztva, és a harmadik név én voltam... És valahogy megúsztam. Ez örök rejtély marad a számomra, hogy miért úsztam meg... Akkor azt mondták, hogy azért úsztam meg, mert a Szovjetunióból jöttem... Szóval akkor mindent visszavontak, az összes kitüntetésemet... stb. Szóval elkezdtem fordítói életemet. Az jó élet volt tulajdonképpen, mert oroszból tökéletesítettem magam gyorsan. A többit megtanultam az idők folyamán... Több mint tíz évig csak fordítással foglalkoztam... Na most..., itt van Rajk, ez a fontos ember, és itt van a temetés. A Rajkné áll itt és a Lacika... Lacika azóta felnőtt lett... nem tudom ki ismeri, mint felnőttet, de itt még egy kisfiúcska volt... És itt vannak a búcsúztatók... Zelk is itt van... és itt van Nagy Imre. Nagy Imre, Gimes és az Ádám után negyedik helyen kezdtem én ellátni a Demokratikus Függetlenségi Mozgalom vezetését... És ezért kaptam tíz évet. Elég olcsón megúsztam. Akkor börtönbe kerültem, azt letöltöttem. Tíz évre ítéltek, öt évet letöltöttem. Az öt év alatt, körülbelül négy és fél év alatt írtam négy könyvet... négy nagy könyvet, Az Utalás lélektanát, az Élménygondolkodást, Az implikált tudás az álombant, Adalékok egy társas szempontú gyermeklélektanhoz, amik igazi találatok voltak. Azt csináltam. Én egy grafomán vagyok, egy igazi grafomán, egy igazi mániákus vagyok, amelyben a grafománia is benne van. Szeretek írni, szeretek csinálni valamit.

És mire írt a Tanár úr?

– Hát drágám, vécépapírra írtam..., ahogy gyűjtöttek. Nagyon érdekes, az ifjúság gyűjtötte a vécépapírt nekem. Mert az ifjúság úgy érezte, nagyon bölcsen (az ifjúságon értem a kisfegyvereseket, akik ott lövöldöztek ötvenhatban), azok úgy érezték mégis, ha itt csinálok valamit, csinálok egy könyvet, vagy valamit, akkor mégis érdemes volt nekik megcsinálni a forradalmat. Hogyha az öreg dolgozik... – mondták. Amikor én 1963-ban kiszabadultam a börtönből, akkor írtam egy levelet... És akkor kaptam egy választ Biszkutól, a Politikai Bizottság titkárától, hogy Méhes elvtársat bízta meg a Politikai Bizottság azzal, hogy ezeknek a kiszabadult embereknek állást szerezzen. Én beszéltem Méhessel, és nagyon érdekes volt... Mert mondtam a Méhesnek, hogy én az akadémiai intézetbe akarok menni, a Gyermekpszichológiai Intézetbe... És mondta, hogy akadémiai intézetbe nem lehet. Pont akkor a Szociológiai Intézetbe se lehetett, mert az ideológiai... Akkor már a harmadikat nem mondtam meg. Országos Ideg-, és Elme..., de akkor azt nem mondtam. És ezt letárgyaltam a barátaimmal, és akkor az Országos Ideg- és Elme maradt a számomra, amit nem árultam el Méhesnek, hogy oda is hajlandó vagyok menni. És oda elmentem. És abba belement a Politikai Bizottság, mert az egy elmegyógyintézet. Úgy gondolták, hogy be vagyok zárva az elmegyógyintézetbe. De nem voltam bezárva, és abból csináltam egy iskolát, abból egy iskola lett.

Eljutottam a végére, erőfeszítéseim végére. Úgy érzem, felemeltem a sisakrostélyt. Nem a gyengéimről panaszkodtam, nem is az erőmmel dicsekedtem, hanem a titkomat ajánlottam fel nektek. Az én titkom az, hogy minden órában szembetalálkozom a halállal; félek is tőle, igyekszem is szembenézni vele. Szerelmeskedni is nyitott szemmel szoktam. A nyitott szemű szerelem a létezésem cogitója, legalább egyik fontos cogitója. Egykori jóismerősöm, Bóka László író és tanár első infarktusa után a másodikba belehalt. Első infarktusa után írt egy verset arról, hogy milyen rettenetes halálfélelmi görcsök gyötrik éjszakánként. A vers befejezése ez volt: „Neveddel űzöm a halált, Sztálin”. Ha lennének ilyen görcseim, ha felébrednék arra az érzésre, hogy tüzes vassal égetnek valahol a szívem táján, valószínűleg szerelmeim fantáziaképével, kecsükkel és bájukkal, kecsük és bájuk felidézésével igyekeznék elűzni a halált. Nem elvileg jobb ez, mint a Bóka-féle ideológiai ördögűzés, csak éppen nekem jobban megfelel. Bevallom, távoli mesterem Epikurosz, aki szép kertben, szép tanítványok körében üldögélt. Nem teljesen igaz az a tétel, hogy amíg nem jön a halál órája, addig minek féljünk tőle. Az ő világképében a halál olyan volt, mint Don Juan kővendége: éjfélkor betoppan, hideg tenyerébe fogja a még élő ember jobbját, megbénítja és elhurcolja az aluljáróba, akkor ugyan alvilágnak hívták, később pokolnak, ma én aluljárónak nevezem. Nos, ez azonban nem így van. Látom, valahogy látom, megérzem, hogy jön. Majdnem harminc éve érzem a szorítást. Nemegyszer már az ágyam felett állt, mármint a kővendég. De az éppen ott lévő mindig elkergette. Na most a sisakrostélyt már felemeltem. A sisakot is leveszem. Vége a lovagkornak – írta egy költő barátom. Tehát levettem a sisakrostélyt, meztelen vagyok. A titkom rá van írva a bőrömre. Ne ijedjetek meg tőlem. Ha fölemelitek a rostélyt és levetkőztök, a ti bőrötökön is láthatók lesznek, nyilván más természetű, de éppen ilyen rettenetes titkaitok. Drágáim, minden jót.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1988/08 13-16. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4965