KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

         
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1985/június
• Gaál István: Griffith lázas türelmetlensége Intolerance
• Ardai Zoltán: Anzix a trafikból Higgyetek nekem!
• Koltai Ágnes: Egy eretnek műfaj Beszélgetés Gyarmathy Líviával
• Kornis Mihály: Az Apokalipszis diszkrét bája A nagy zabálás
• Márton László: „Lám a cápa szája tátva...” A cápa
FESZTIVÁL
• Létay Vera: Felhőbe lépő film Nyugat-Berlin
• Zsugán István: Film, eredj, légy osztályharcos! Havanna

• Fekete Ibolya: Falfúró Filmnovella
• Grunwalsky Ferenc: Falfúró Filmnovella
• Szomjas György: Falfúró Filmnovella
LÁTTUK MÉG
• Zalán Vince: Egy asszony visszanéz
• Márton László: Szaffi
• Barna Imre: Mégis, kinek az élete?
• Hirsch Tibor: Halál egyenes adásban
• Bánlaki Viktor: Egy filmcsillag élete
• Faragó Zsuzsa: Bocsássanak meg, kérem!
• Szentgyörgyi Rita: Folyópart tangó
• Harmat György: Öt láda aranyrög
• Tóth Péter Pál: Kígyóméreg
• Gáti Péter: Katapult
• Kapecz Zsuzsa: Gyermekrablás Caracasban
• Ardai Zoltán: Kölyökbanda
TELEVÍZÓ
• Faragó Vilmos: A jövő Milyennek szeretném?
KÖNYV
• Bikácsy Gergely: Az új hullám húsz év múltán

             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

A cápa

„Lám a cápa szája tátva...”

Márton László

 

„Vérlázító erőt látok benne, kifürkészhetetlen rosszindulattal átszőve. Főként ezt a kifürkészhetetlen valamit gyűlölöm, s akár eszköz a fehér bálna, akár irányító akarat, rázúdítottam gyűlöletemet.”

Melville

 

Heltai Jenő (Brecht után szabadon) prófétának bizonyult: Spielberg filmjének csúcsa valóban a Szájból ásító mélység. A film a Cápára, a Cápa pedig a Szájra redukálható. A Szájban hatalmas, beretvaéles fogak vannak, amelyek megőrlik a zsenge női és még zsengébb gyermeki testeket, konzervdobozokat, gumiabroncsokat, hajódeszkákat és más finomságokat, hogy ezek után a Száj sötét és végtelen űrében tűnjenek el mindörökre. A Száj mögötti cápatest (amelyet a film közepén látunk először) persze véges, ha mégoly nagy is (húsz-huszonöt méter), de csak test: a természet végtelen (s a filmben gonosznak ábrázolt) erőit testesíti meg. A testekről pedig Spielbergnek megvan a véleménye. A test esendő. A test: hús. Potenciális martalék. Ezt hangsúlyozzák a megismétlődő víz alatti felvételek: a hús, a leendő zsákmány a part menti langyos vízben pancsol: ügyefogyottan kalimpáló végtagokat, szánandó törzseket látunk. (Ó, a hetvenes évek ma már kissé régimódi fürdőruhái!) Úszkál a gyanútlan, vidor nyaralóplankton... és akkor: HAMM! És az egészséges hús tüstént átváltozik széttépett állampolgárrá, akiért mindannyian felelősséggel tartozunk. Máris megvan a film két alappillére: az állampolgári felelősségtudat és a nyaralás öröme.

Spielberg persze nem ezzel kezdi, hiszen a film a Szájról szól. „Az első képsor (egyúttal az első Áldozat) óhatatlanul a Cápa férfiasságát hangsúlyozza. Dekoratív tinédzser lány úszik meztelenül a holdfényes tengerben. A Cápa megeszi, tehát a szó szoros értelmében teszi magáévá, de nem azonnal rántja le, mint későbbi Áldozatait. Spielberg tudja, milyen fontos a felmutatás és az ezzel járó erotikus szánalom (az erotika már a szüzet rabló sárkány analógiája miatt is kézenfekvő). A lány tehát percekig vergődik; a Cápa ahelyett, hogy lehúzná, kissé kiemeli a vízből:

 

„Ekkor s nem máskor láthattak a földi halandók

tengeri nimfákat csupaszon kimeredni a habból,

emlőikkel az ős örvényből fölmagasodni.”

Devecseri Gábor fordítása)

 

A film ebben az irányban halad tovább: a következő Áldozat egy kisgyerek (sajnálatra méltó, védtelen teremtmény). Az ő halála már kevésbé mutatós. Egyre kevesebbet látunk az Áldozatokból (puszta jelzéssé zsugorodnak) és egyre többet a Cápából. Az ő felmutatásáról egyébként lemond a film: bár a botcsinálta cápavadászok legyőzik, nem sikerül kivonszolniuk őseleméből és deszignátumából, a tengerből: nem szigonnyal, nem is méreggel, hanem egy gázpalack felrobbantásával ölik meg. (A Száj lényege, a nyelés ezúttal hübrisszé válik: kellett neki még azt a gázpalackot is lenyelnie?)

A Cápa másik hangsúlyozottan férfias tulajdonsága, hogy vállalja a küzdelmet, nem tér ki támadói elől. Ezáltal a film – bár a Cápát bűnösnek (sőt bűnözőnek) állítja be – a morális mozzanat bővebb kifejtésétől visszatorpan: végig nem tudjuk eldönteni, vajon természeti vagy antropomorf erővel állunk-e szemben; Spielberg a kettőt egybemossa. Spielberg filmjében a civilizáció megejtően barátságos (nem véletlenül hívják a helyszínt Amity, vagyis Barátság szigetének); csak azért vonul ki puskáival, szigonyaival, mérgeivel, naszádjaival és helikoptereivel a természet ellen, mert a természet a filmben a Melville által emlegetett rosszindulattal van átszőve. Ez a rosszindulat a civilizáció szemszögéből valóban kifürkészhetetlen; annál inkább szemügyre vehetjük a csokoládébarnára sült, ínycsiklandó civilizációt. A mozivásznon felelőtlen, illetve önfeledt, fürdőruhás nyájat látunk, amelynek érdekeit – életét – akarata ellenére védi meg a Hatóság (Brody rendőrfőnök, a szerető férj, gyöngéd apa, pedáns hivatalnok, népszerű közéleti kiválóság – és ami a legfontosabb: a cápavadászat kissé félszeg, ám annál hősiesebb Véletlen Bajnoka).

A cápa egyetlen bűne ugyanis az, hogy a civilizált emberek nyaralni vágynak, s a kikapcsolódás (az a folyamat, melynek során az állampolgár átmenetileg ínyencfalattá változik) csakis a vízben, a Cápa felségterületén történhet meg. Spielberg nagy leleménye a szokványos rémfilmekkel szemben, hogy a Fantom nem bukkanhat fel akárhol, élesen lehatárolt vadászterülete van: elébe kell menni. Magyarán: a Cápa állítólagos agresszivitása az emberi agresszivitást leplezi. A séma ismerős a rézbőrűek aljasságát ecsetelő vadnyugati történetekből, azok is a civilizált ember önvédelemnek álcázott előrenyomulásáról szólnak. Spielberg nyíltan beszél. „Már nem is rühellem úgy a tengert. Talán, mert legyőztük” – szól a megdicsőült Brody rendőrfőnök a film legvégén.

Senkit ne tévesszen meg a békés nyaralófalka látványa: a jámbor kikapcsolódás és a bősz cápavadászat ugyanannak a dolognak, az élet habzsolásának két oldala. A civilizált ember ugyanis infantilis, ezért legsajátabb lényege a nyaralás, amikor kalandokon törheti fejét, miközben biztonságáról mások gondoskodnak. Nyilvánvaló tehát, hogy Brody rendőrfőnök nem egyszerűen egy fiktív közösség nevében viszi végbe hőstettét, hanem ő maga is kollektív képzelet megtestesülése szeretetreméltó férfias bumfordiságával. Ha már Amity szigete, napsütés ide, selymes föveny oda (micsoda színek, ah!) a Fantom közelsége miatt nem lehet álomkép (mint mondjuk egy átlagos görög útirajzfilm tájai), legalább tudjunk azonosulni Brodyval, hatalmas erényeivel és apró, ám annál emberibb fogyatékosságaival; s akkor lélekben egy kicsit magunk is megvadásszuk a Cápát!!! Ezzel magyarázható a film óriási feszültsége, amelynek persze nem kis része a húgyhólyagban lokalizálható, lévén a mestermű valamivel hosszabb a megszokottnál.

Igaz, Brody rendőrfőnök amúgy sincs egyedül a nagy vadászaton, van két segítőtársa. Vegyük őket is, e heroikus parányokat górcsövünk alá! Egyikük az ifjú cápaszakértő. Ő az egyetlen figura, akinek a funkciója nincs eléggé kitalálva; lényegében ugyanazt az eszmét testesíti meg, mint Brody, csak egy kicsit szakszerűbb, fiatalabb és kevésbé szeretetre méltó. Azt, hogy nincs eléggé kitalálva, az is mutatja, hogy a döntő összecsapás idején egy víz alatti barlangban bujkál búvárruhában – Spielberg jobb híján félretette. Egyébként ócska szemüvege, lágy szíve, sok forradása van. (A nagy összecsapás előtt láthatunk is egy kis forradási szépségversenyt az Orca nevű naszádon. Orca egyébként szintén beszélő név: a kardszárnyú delfint, a cápák nagy ellenségét hívják így deákul.)

Quicknek, a hajó tulajdonosának még több forradása van. Ha Spielberg a sztoriból igazi filmet forgatott volna, Quick lenne a főszereplő. Ő, a biológussal ellentétben, azért lóg ki ebből a filmből, mert túl markánsra sikerült. Ő az egyetlen olyan szereplő, aki a szó klasszikus értelmében motiválva van: Ahab kapitánynak, a Moby Dick nagy ellenségének indulata lobog benne. Mint a Fantomnak, neki is hübrisze van; sajnos ez a hübrisz eléggé közhelyszerű és hatástalan: a kapzsiság. Quicknek a cápa fejére kitűzött pénz kevés, neki a háromszorosa kell, s erről hosszú és kicsinyes veszekedést hallunk a filmben. Ezek után csak természetes, hogy pusztulnia kell: a „Ki kit zabái meg?” vetélkedőben a vakon tátogó Száj az abszolút győztes. (Az önzetlen rendőrfőnök már műsoron kívül győz.) Tanulság: nyerészkedni szabad, sőt ajánlatos, de csak illedelmesen és körültekintően. Elvégre a nyaralók elsősorban mégsem a Cápát táplálják (bármily véresek is a Fantom támadásai), hanem a sziget szállodatulajdonosait, akiket viszont senki sem akar megszigonyozni. (Jellemző módon ez a film felszíni rétegének fő konfliktusa: a szállodatulajdonosok elemi érdeke, hogy a nyaralósaláta ne meneküljön el a veszedelmessé vált vízből, Brody rendőrfőnök viszont az emberéleteket védi, ha törik, ha szakad.)

A szegényes tanulságból az is következik, hogy filmünk nem annyira mesteri megoldásai és mesterkélt izgalomkeltése miatt érdekes, inkább azért, mert korszakunk aprócska lidércfénye: jel, a kollektív tudatot pusztító fantazmák jele, s mint ilyen, korántsem áll egyedül; az úgynevezett katasztrófafilmek hullámának egyik első tajtéka. (A hullám jelentős előrejelzője volt Hitchcock Madarak című filmje, ám ott egy intim konfliktus bontakozik ki s jut el a megoldáshoz a katasztrófával párhuzamosan. Márpedig a katasztrófafilmnek éppen az a lényege, hogy a tagolatlan természeti erőkkel tagolatlan emberi szféra áll szemben.)

Évtizednyi távlatból visszatekintve – hiszen A cápának már komoly múltja van! – felvetődik a kérdés: mi vonzza nézők millióit a látszólag kifürkészhetetlen, valójában emberi mozgatórugóra járó borzadályhoz, földrengések, tűzvészek, járványok, emberevő szörnyek, földi és kozmikus csapások filmre varázsolt zanzáihoz? Miért vonzó a hirdetések kínálta „másfél órás zavartalan félelem”? Kik és miért akarják alaposan kirettegni magukat?

Kockáztassuk meg a választ: azok, akik félelemben születtek és tengődnek, s azért, mert nem mernek szembenézni reális félelmeikkel. (Más lapra tartozik, hogy a kontinentális és apró Magyarországon eleve más mértéke van a félelemszomjnak, mint a hosszú tengerpartot birlaló, gigantikus Amerikában.) A sivár valóságot persze meg is lehet édesíteni – Spielberg munkásságában erre is van példa –, ám a katasztrófafilm új lehetőséget kínál: azonosulást a reális félelem forrásával, a civilizációval. Ebben különbözik a hagyományos rémfilmtől, amelyben a rémfigura csábítás vagy legalábbis kihívás, mindenesetre figura volt. A katasztrófafilmben a fantom alaktalan és üres, akárcsak ellentéte, a civilizáció, ezért ez utóbbi csak látszólag lehet megvédendő érték; valójában burkolt fenyegetés: ha elakad a mindennapi élet gépezete, működésbe lép a katasztrófa. Még szerencse, hogy a mindennapok a katasztrófát is asszimilálják, s a rend valamiképp mindig helyreáll. A teleológiai happy endet műfaji okokból nem lehet megúszni.

A filmnek tehát happy endje van, amit az is tetéz, hogy a rendőrfőnök az utolsó tizenöt percben megtanul tengerészcsomót kötni, s ez megint csak nagyon „bácsis” dolog. A film hősei és készítői elérték sivár céljukat; lehet örülni. Garantáltan veszélytelen lábvíz lett az óceánból, és a szétrobbantott Fantom a lelkek sekélyébe költözött.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1985/06 18-19. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6092