KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

         
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1985/június
• Gaál István: Griffith lázas türelmetlensége Intolerance
• Ardai Zoltán: Anzix a trafikból Higgyetek nekem!
• Koltai Ágnes: Egy eretnek műfaj Beszélgetés Gyarmathy Líviával
• Kornis Mihály: Az Apokalipszis diszkrét bája A nagy zabálás
• Márton László: „Lám a cápa szája tátva...” A cápa
FESZTIVÁL
• Létay Vera: Felhőbe lépő film Nyugat-Berlin
• Zsugán István: Film, eredj, légy osztályharcos! Havanna

• Fekete Ibolya: Falfúró Filmnovella
• Grunwalsky Ferenc: Falfúró Filmnovella
• Szomjas György: Falfúró Filmnovella
LÁTTUK MÉG
• Zalán Vince: Egy asszony visszanéz
• Márton László: Szaffi
• Barna Imre: Mégis, kinek az élete?
• Hirsch Tibor: Halál egyenes adásban
• Bánlaki Viktor: Egy filmcsillag élete
• Faragó Zsuzsa: Bocsássanak meg, kérem!
• Szentgyörgyi Rita: Folyópart tangó
• Harmat György: Öt láda aranyrög
• Tóth Péter Pál: Kígyóméreg
• Gáti Péter: Katapult
• Kapecz Zsuzsa: Gyermekrablás Caracasban
• Ardai Zoltán: Kölyökbanda
TELEVÍZÓ
• Faragó Vilmos: A jövő Milyennek szeretném?
KÖNYV
• Bikácsy Gergely: Az új hullám húsz év múltán

             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Egy filmcsillag élete

Bánlaki Viktor

 

Az ember természete már csak olyan: szívesen elbíbelődik emlékeivel, babusgatja őket, hiszen többnyire észre sem veszi, hogy a múlt hangulataiban, kedves eseményeiben mindenekfölött önmagát szereti. Számára élmény a fölidézésük, és ha mesél róluk, ezt saját magának teszi: a kívülállóknak mindez legtöbbször személytelen, méla unalom, olyasmi, mint az öreg bakák doberdói történetei.

A sajátos stílusú szovjet dokumentumfilmben elegáns, finombeszédű urak csevegnek egy valamikori nagy színésznőről. Megtudjuk tőlük – vajon elhisszük-e becsületszóra? –, hogy Orlova káprázatos tehetség, elbűvölő egyéniség volt, szépsége, bája még partnernőit is lefegyverezte, a férfikollégák, a nézők pedig rajongó tekintettel hevertek a lábai előtt. Az a bizonyos ember pedig, aki legszívesebben a saját emlékein borong, az ilyen tirádák hallatára önkéntelenül kilép a köréből és kíváncsivá lesz. A rendező nem is hagyja sokáig kielégítetlenül: szép, pasztellszínekkel fényképezett „eredeti” díszletek között, egykori felvételen megjelenik egy szemrevaló szőkeség. Tiszta, klasszikus orosz arc, kissé gömbölyded termet, csodálatos fogsort kivillantó mosoly, búgó hangon és ki tudja milyen alkalomból elmondott színésznői közhelyek. Ő Orlova. Mellette pedig föltűnik a film rendezője, a férj – nem akárki – Grigorij Alekszandrov, Szergej Eizenstein jobb keze, alkotótársa, a szovjet filmrendezők doyenje.

Alekszandrov nem beszél, csak ott van; mégis, attól a perctől kezdve, hogy megjelenik, ő a főszereplő. A néző Orlováról akar megtudni minél többet, később már szeretni is szeretné, de alig teheti, a férj karizmatikus erővel ragadja magához a nézőtér figyelmét, akkor is, ha az ott ülők nem tudják: ez a férfi is ringatta a szovjet film bölcsőjét. Eizensteinnel és operatőrével, Tisszével hároméves nyugati útjukon társrendezőként megalkotta többek között a Que viva Mexicót, aztán hazatérése után, 1934-ben a talán máig legeredetibb szovjet filmkomédiát, a Vidám fickót. Orlovának ez volt az első filmszerepe, látjuk őt is a néhány idézett filmkockán, kedves is, szép is, ügyes is, már éppen kezdene tetszeni, amikor fergeteges verekedési jelenetet látunk a Vidám fickóból, olyan jelenetet, amelyet azóta is tanítani kellene minden valamirevaló filmfőiskolán. (Párbajt vívnak: az egyik férfi kezében hegedű, a másikéban vonó, a mozdulatokat disszonáns húrnyikorgás kíséri...) Aztán ismét Orlova következik: századelejei, ismerős orosz románcot énekel, táncol, szövőnőként építi az országot, majd jön a háború, a frontfellépések, a Drága föld, szülőhazámnak földje. Katonaruhában is csinos, a május 1-i felvonuláson is az, operettprimadonnaként nem kevésbé. De már konszolidáltabb idők következnek, az elegáns férfiak, kollégák, himnikus szavakkal elmesélik nekünk, hogy Orlova drámai szerepekben is kiválót nyújtott. Aztán ismét Alekszandrov a színen, látjuk barátait, Picassót, Chaplint, Elsa Triolet-t, és ott van mellettük a csinos, kedves Orlova is. Igaz, Alekszandrov nem csinál semmit, a háttérben marad végig. Hiába, az ízlése megbízható.

Orlova már meghalt. Emléke előtt a filmszakma ezzel az intelligens, ízléses filmmel hajt fejet. A szovjet nézők – főként az idősebb nemzedék – nyilván sorba álltak a pénztárak előtt, hiszen – mint fentebb szóltunk róla – az emlékekben (itt: Orlovában) önmagát, a fiatalságát szereti az ember. A szovjet filmgyártás azonban legalább ennyire tiszteleg Grigorij Alekszandrov, a nagy rendező előtt is.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1985/06 54. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6100