KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
   1993/december
MAGYAR MŰHELY
• Jancsó Miklós: A kövek üzenete Forgatási napló

• Dániel Ferenc: Traktort, párttitkárt vegyenek!
MAGYAR MŰHELY
• Zsugán István: Egy titkos filmrendező Beszélgetés Ember Judittal
• Kovács András Bálint: A játékfilm esete a dokumentumfilmmel A történet újraélesztése
FESZTIVÁL
• Sipos Júlia: Közös szennyesünk A zöld hegy
• Turcsányi Sándor: Török idők Yilmaz Güney után
VIZUÁLIS ERŐSZAK
• Csepeli György: A rendező, az operatőr és a gyilkos A média öl
• Kovács András Bálint: Kaki, pisi, fing
• Schubert Gusztáv: Meg egy szó a szépművészetekről

• Almási Miklós: A (film)birodalom visszavág Feltámad a mozizás?
KÖNYV
• Bernáth Gábor: A tiszta háború
• Földényi F. László: A posztmodern lélek mozija Wagnertől a CNN-ig
ANIMÁCIÓ
• Bóna László: Jó éjszakát Disneyvel! Agresszív animáció
• Lőrincz Éva: Hupikék falanszter Szelíd animáció
KRITIKA
• Reményi József Tamás: Csorba csészéink Vigyázók
• Koltai Ágnes: Lenin és a gyapjúzokni A gorilla délben fürdik
LÁTTUK MÉG
• Turcsányi Sándor: A bérgyilkosnő
• Koltai Ágnes: Tito és én
• Barotányi Zoltán: Célkeresztben
• Fáber András: A farkas árnyéka
• Ardai Zoltán: Tökéletes célpont
• Harmat György: Jessie Lee bosszúja
• Tamás Amaryllis: Nagy durranás 2.

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Magyar Műhely

Forgatási napló

A kövek üzenete

Jancsó Miklós

Hatrészes filmsorozatot forgat Jancsó Miklós a Kárpát-medence zsidó emlékeiről, egy elpusztított, elsüllyedt kultúra maradványairól; romokról, túlélőkről, utódokról. Operatőrök: Kende János, Jancsó Nyika, Vékás Péter. Dramaturg: Bodor Pál. Író-konzultáns: Kőbányai János. Producer: Böjte József.

Az ötvenes években „dokumentum”-filmeket csináltam. Aratás, zárszámadás. Ilyesmi. A helyszínre is le kellett menni. Motívumra, – így nevezik filmes nyelven. Itthon, Pesten részletes forgatókönyvet írtunk. Írtunk, mondom, mert nem egyedül voltam. Írót is szerződtettünk. Valódit. Az író- vagy az újságíró-szövetség tagját... Elfogadás, vita. Esetleg átírás. Így indult akkor egy „dokumentum”-film.

Több napot, sokszor több hetet forgattunk – tíz percért. A parasztokkal előre megbeszéltünk mindent. Tudták a dolgukat. Legjobb ruhájukba öltöztek. Akiknek volt, felvette az ünneplőt. Munkaérdemrend kitűzve. A „szereplőket” néha még sminkeltük is. Ha mindennel elkészültünk, kezdődhetett a disznóetetés.

Szegény Török Vidor (az idősebb) sokat szenvedett Igazi riporteralkat volt, nehezen viselte a rendelt „dokumentum”-ot. Filmezte a merev, élettelen jeleneteket, néha odaszólt a parasztoknak: „...csak tessék úgy viselkedni, mintha itt se lennénk”.

A forgatás végén aztán megörvendeztetett aranyköpései egyikével. Például ezzel: „Sebaj, úgyis zene jön alá.”

A kocsiban a sofőr mellé ült, ölében tartotta a kamerát. Hátha valami „igazi” történik útközben. Felénk léptet Szvatopluk fehér lován az országgyarapító. Esetleg leszáll ejtőernyővel a walesi herceg, a kombájnok közé. „Csak esemény legyen”. Ez volt a vidori dramaturgia kulcsmondata.

Hát, megélt néhány eseményt, volt haditudósító, de megutálta! Nem engedték ki a frontra. A háborús riportokat egy Pest melletti gyakorlótéren csinálták.

A „hátország”-ban jelen volt mindenütt. Filmezte vitéz Endre László alispáni eskütételét és azt, amikor József főherceg jelenlétében a Szentkoronára esküdött Szálasi Ferenc. Igaz, filmezte mindkettőjük akasztását is. Endre László részeg volt, tántorgott, de felismerte Vidort, Szálasi mereven, maga elé nézett. Azt várta, hogy hívei kimentik a bitó alól.

Egyszer hajnalban, egy galgamenti lakodalom hajnalán a fogamat ápolta. Korommal. Gyertyát gyújtott, annak a kormát kente rá a lukra. Hiába. Később ki kellett húzni. Azóta is minden elkészült filmért egy foggal fizetek. Alig van már a harminckettőből.

Akkor mertem csak megkérdezni tőle, amit régóta suttogtak. „Vidor, igaz, hogy te fotóztad Rajk akasztását?” Sokáig nem válaszolt. Jól meghúztuk a nohás bort. Lefeküdtünk.

Nem aludt:

„Azt kiáltotta: ti rohadtak, becsaptatok!”

Igaz? Nem igaz? Ha majd egyszer „éji órán” bekopog, felszólítom, hozza elő bizonyítékait.

Mostanában, ha riportra indulunk, arra kérem az operatőrt, üljön a sofőr mellé és vegye ölébe a kamerát.

 

*

 

Zuhog. Ülünk a kisbusz nyitott ajtajában, keringünk Máramarossziget belvárosában. Nyika kézben tartja a gépet. Forgat. Néha megtörli az objektívet. Ráhullanak a vízcsöppek.

A kép lehangoló. A járókelőkről ordít a szegénység. A házak faláról is, vedlettek. Kétemeletes, szépstílusú épületek. Századvégiek, századelejiek. Gábor morog. „Hogy’ lehetett ezeket így lerobbantani!” Nyika foghegyről válaszol. Ki se kapcsolja a kamerát. „Miért, jártál már esőben a pesti nagykörúton?” Gábor elhallgat. „A világ szegényei csak nyáron, napsütésben elviselhetők.” Bölcselkedik a fiam. Nem szólok. Kérdezhetném persze, hogy vajon egy gazdag országban miért szegények az emberek. És stb., stb... A kérdések laposak lennének, a válaszok előreláthatóak.

Megázunk. Böjte Jóska rohan. „Gyorsan! A város határában állatvásár van.”

Nyakigérő sár. Rengeteg ember, állat. Már mind elmenőben. Éppen elkapjuk a vásár végét. Jó lenne most két kamera, de Kende nem hozta a magáét. Nem számítottunk ilyen látványosságra.

Nyikát ide-oda rángatjuk. „Ha háromfelé téptek, nem tudom, mi a faszt vegyek fel” – mondja posztmodernül. Forgat.

A vásárosok gyerekkoromból léptek elő. Condrás parasztok. Hegyi románok. Az Avasról és Máramaros minden szegletéből. Kedvesek, segítenek. Feltolnak egy szekérre, majd egy autó tetejére, hogy jobban lássunk. „Magyarok, budapestiek?” Nevetnek. És segítenek.

Nyakalják a cujkát. Minket is kínálnak... Gyászruhás, szép fiatalasszony. Hokkedlin áll előtte a pálinkásüveg. Mellette kis poharak. Egyet megtölt, felénk nyújtja. Nem fogad el pénzt.

Fal mellett egy tucat birka. Nyika közelmegy, de eléje áll valaki. Nadrágos ember. Fiatal, csapzott-részeg. Forgatási engedélyt követel, rendőrséget emleget. „Hazátlan, bitang magyarok” – kiáltja.

Öreg, fogatlan, kucsmás bácsi szólít meg. Töri a magyart, de beszéli. „Tanító. Mindig részeg. És nem szereti a magyarokat. Akkor se, ha józan. De sose józan.” Ilyesmit mond, meg azt, hogy nem kell félni.

Harangoznak.

Néha a vojlai poros főúton végigrohant egy nadrágos ember. Minden gyerek félt tőle. Nem csak én, a románok is. Ordítva számolt.... un, doj, tréj, pátru, csincs... Ha meglátott, felémütött.

Jenő bácsi, nagybátyám, Fogaras „vadoláh” polgármestere mesélt róla.

„Tanító. Árgyelánnak hívják. A magyarok alatt Érdélinek nevezte magát. Úgy, ahogy mondom: Érdéli. Mégse lett tanfelügyelő. Aztán az impériumváltás idején Alsószombatfalván körbejárta az ottmaradt magyarokat. Verte őket. Akkor már megint Árgyelán volt. A csendőrparancsnok megsokallta, deresre húzatta. Azóta mondja a számokat huszonötig. Meghibbant, mert saját vére, román testvére csapatta meg.”

Jenő bácsi megsimogatta a fejemet.

„Mert akkor még úgy volt, hogy Erdély azoké lesz, akik lakják. A magyaroké is.”

Ezt mondta és mosolygott. Hat-hét éves lehettem. Anyám ölében ültem, onnan hallgattam a „vadoláhot”.

Anyám sokszor visszatért erre a történetre.

Emlékszem, még halála évében is elmondta egyszer Pfeifer doktor bácsinak.

Alighanem most is az ő szávait ismétlem.

Anyám román volt, de magyarnak vallotta magát. Meg románnak.

 

*

 

Gyorgye a neve. Cigányember. Zenész. Hetvenfelé jár. Adatközlő. Tud néhány zsidó dalt. Klezmert.

A klezmer szó egy régi héber szóból származik – klez = hangszeres zenész, és főként a kelet-európai jiddis zsidó kultúra hangszeres népzenei együtteseire vonatkozik (Bob Cohen).

Meséli, hogy gyerekkorában tanulta. Akkor még voltak klezmer-bandák.

Hogy Gyorgyét ki fedezte fel nekünk, magyaroknak, nem tudom. Romániában már régesrégen neve volt, mielőtt Szomjas György Pestre hozta.

Itt láttam meg. Nem személyesen. Filmen. A Szomjaséban (Szól a kakas már). Szép film. Gyorgye a Muzsikás Együttest tanítja klezmerdalokra.

Mielőtt nekiindultunk Máramarosnak, Kőbányai János telefonon megkereste ottani barátait, kerítsék elő azt a zenészt. A hölgytől, akivel beszélt, azt hallottam, hogy az illető, aki nemrégiben Pesten filmezett, nagyon felkapott lett. Éppen ekkor dolgozott vele egy újabb filmes csapat. Sok pénzt kapott érte. „Mennyit?” A hölgy megmondta. Azt az összeget, amit pletykáltak. Böjte Jóska a szívéhez kapott. „Na, akkor majd találunk helyette egy másikat.”

Így indultunk el. Ott töltöttük a Pészahot, a zsidó húsvétot.

Gyorgyét azonnal kerestetni kezdtük. Gyorgye? Gyorgye Kovács? (Írni így kell: Gheorghe Covaci.) Barátaink nem hallották ezt a nevet. Nem tudták, ki az, de javasoltak egy másikat. Csató (Ciatau). Van olyan, mint az, akit mi keresünk. Még jobb is. Aztán itt lakik a közelben, a szomszéd faluban.

Böjte örült. „Biztosan olcsóbb lesz. A másikat már elkapatták.”

És aztán megjött a másik.

Az, hogy a két zenész egy és ugyanaz a személy, csak Kendét nem lepte meg. Nevetett. Cinikusan. „Ez így szokott lenni.” Okoskodni kezdett. Cinikusan. Ennek a Gyorgyénak már a megléte is statisztikai nonszensz. A zsidóság egy ezreléke maradt meg a környéken. Ha ezt kivetítjük a zenészekre, az praktikusan a nullával egyenlő. És az se kutya: egy zsidó hegedűs, aki cigány.”

Mondom, Kende cinikus. Nem hisz se istenben, se emberben. A pészahi szertartás alatt, amikor a „maradék”, az a 10-12 zsidó férfi jól-rosszul imádkozni kezdett, egy pillanatra letette a kamerát.

Csak nem hatódott meg? Vagy rosszul láttam?

Böjte úgy alkudott, mint egy igazi góbé (székely/zsidó/örmény/cigány). Emberére talált. Gyorgye tört magyar nyelve filozófiai kifejezésekben szegény, de üzletiben... Már régen összecsomagoltunk, indultunk volna Pest felé, Gyorgye még mindig vitatkozott. Markában volt a pénz, mégse hagyta abba. „... ha a dunatévé annyit tudott adni, akkor ti is... kell legyen nektek is…”

„Értsd meg, Gyuri – mondta Böjte Jóska – mi nem vagyunk dunatévé. Nem is leszünk. Lennénk, de nem engednek a tűzhöz. Nekünk csak ekkora a tüzünk, ennél melegedj... És különben is, csak négy klezmer számot tudsz.”

Gyorgye elhallgatott, megöleltük egymást. Aztán integettünk.

Rég elhagytuk a szigetet. Megkérdeztem.

– Mit fizettél neki?

– Amennyit kért.

 

*

 

Nagyon lassan haladtunk a hegyek felé. Gyuri (Gheorghe Covaci) minden faluban megállította a kocsit. A kocsma környékén. Kiszállt, beszélt az ott lebzselőkkel, de nem ment be cujkázni. Beszélgetett. Nem sokat, talán egy percet se. Aztán visszajött, ingatta a fejét. „Mehetünk” – mondta.

Harmadszor csinálta már, végre megkérdeztem, hogy miért.

„Érdeklődtem, van-e itt zsidó?”

Furcsállottam. Neki ismernie kellene a vidéket, járja a falvakat, hegedül... Dehát ő tudja.

Csak késő este mondták el, hogy egész Felső-Máramarosban összesen két zsidó család él. Idős, gyermektelen házaspárok. Endréék és Mendelék. Mendu paraszt, Bandi intellektüel. Bandi magyar, Mendel román. (Mendel vallásos, Bandi nem.)

Túlélők, maradékok. Ez köti össze őket.

Horthy Miklós legényei alapos munkát végeztek. Annakidején, 44-ben.

A sok kis szkinhed, újnyilas, újlégionista (– a vasgárdisták így nevezték magukat, a szervezet neve Mihály Arkangyal Légiója volt) áldhatja emléküket, itt nem lesz gondjuk a zsidókkal.

Felsővisón nagy a forgalom. Megállunk az egyik sarkon, a Kárpát (Carpati) utcát keressük. Kőbányai, Böjte meg én Bandiékhoz megyünk. Kőbányai azt hallotta, hogy Mendel nem áll kötélnek, mert amióta ő – Kőbányai – „felfedez-te” utolsó parasztzsidóként, rászálltak a filmesek. A múlt héten két csoport is járt nála. Bandinak kell közvetítenie. Kedves ember, mindent megtesz érte – Kőbányaiért –, régi kapcsolat, könyveket hoz-küld neki. Meg a Múlt és Jövő számait.

Kávézunk. Beszélgetünk. Bandi készülődik, indul meggyőzni Mendelt.

Kende kopog.

– Gyuri talált egy zsidót a kocsmában. Jó ismerőse. Már lámpázunk is a házában.

Az utca közepén ott áll Gyuri. Előveszi a hegedűt. Játszik. Szemben vele idős, parasztos ember. Mendel. Dúdolja a zsidó lakodalmas dalt. Kicsit mosolyog s egy pillanatra átöleli a cigány vállát.

Felvétel!

Nikunak hívják, ő a kondukátor a határállomáson. Lehet, hogy több is annál! Király. Nagyonnagy ember. „Vámol”. Odafelé-visszafelé is ő „vámol”. Na nem minket. Mi hivatalos támogatással, millió pecsétes levéllel – románnal, magyarral – utazunk. A „civilszféra” azonban felkészülhet mindenre, ha meglátjuk Nikut. Akik ismerik a dörgést, gyorsan, simán végeznek. Annak a német rendszámúnak a vezetője vita nélkül emelte ki a láda dobozos sört. Persze nem Niku trógerolta tovább, egy sima sarzsi. Az a magyar viszont, aki egy ócska faragott csikóst rejtegetett a csomagtartóban, Nikuval hosszan egyezkedett. A taksa az első fordulóban magas volt, végül közös megegyezéssel ötven márkára szálltak le. Niku a jobb zsebébe tette. A balból vette elő az „elkobzott” útleveleket. A magyar megköszönte. Niku elővette a márkát is, megnézte, aztán visszatette. Nem szégyenlős, minden „vámolt” holmi nyíltan kerül a skarlátvörös VW hátsó ülésére. Arra sétáltam, mini diszkontbolt. Karton cigaretták, coca-colás és fantás flakonok, két rúd szalámi, kekszek, csokoládék. Lehet még ott más is, de a többit nem láttam.

A VW vadonatúj. Ritka jószág Romániában. Száz kocsi közül kilencvenkilenc Dacia.

Niku fiatal, jóképű, szimpatikus.

És ahogy mondtam, nem szégyenlős. Ilyenek lehettek a basák, bégek. A szpáhik, a janicsárok.

Niku őrzi a történelmi hagyományt.

Gyerekkoromban jeggyel nem szállhattál fel a Fogaras-Brassó-i vicinálisra, mert a kalauz megorrolt érte. Abban semmi bóni nem volt számára. És te is jobban jártál, ha 20-30 lejt nyomtál a kezébe. Féláron utaztál.

(Istenem, 20-30 lej! A régi szép idők! Amikor a pénz még ért valamit!)

Ezt mesélem a kollégáknak, aztán pikírten hozzáteszem, hogyha nagyszerű kormányunk sokáig hatalomban marad, rövidesen mi is így utazunk majd Szegedre.

Kende meglök.

Már ideát vagyunk. A „mi” oldalunkon. Begördül egy Cluj (Napoca, Klausenburg, Kolozsvár) jelzésű busz. Tele van. Felszáll egy fiatal vámtiszt. A „miénk”. Csak éppen benéz, kérdez valamit, aztán már megy is üvegkalitkája felé. A túravezető lemászik a lépcsőn. Román lehet, mert „nyelv”-et visz magával. Meg két karton Marlborót. Menetközben újságpapírba tekeri. Hogy a „mi vámtisztünk” mit mondhat, nem hallani. Távolról látszik csak. Szélesen gesztikulál. A „nyelv” és a túravezető vérvörös arccal rohan vissza. A Marlboróval. Még be se csapódik a buszajtó, a sofőr már indít is. A „miénk” a busz elé áll. Papírt lobogtat. Kiabál: „Ahelyett, hogy lecigarettázna engem, figyeljen oda, mit csinál. Itt a papírja. El vannak vámolva!” A buszsofőr nyúl érte. A túravezető nem mutatkozik.

Kende rámmosolyog: „Mégiscsak itt kezdődik Európa!”

Valaki megszólal a hátunk mögött: „Csak el ne sírják magukat. Ki tudja, mibe kerül a pesti hivatalokban egy ügy elintézése?”

Elfordulok, meg se hallgatom.

Nem szeretném, ha a miniszterelnök úr engem is följelentene.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1993/12 04-07. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=625