Angyali üdvözletÉlet-balettBalassa Péter
Jeles egy klasszikusnak és nemzeti értelemben szakrálisnak tekintett, valóban nagy műből kiindulva írt filmet, tehát nem Az ember tragédiájának a filmadaptációját csinálta meg. Számonkérni rajta a drámai költeményt szükségtelen. Mindjárt a cím is ezt jelzi. Eredeti értelme Jézus születésének bejelentésével, jó hírrel kapcsolatos. Valami rossznak a végét és valami jónak a kezdetét hirdeti, amit Jeles rögtön ironikus feszültség alá helyez az Eliot- és a Biblia-mottóval. Ezt a filmet gyerekek játsszák, akik az életkezdet emberkéi, jövevények, ők azok, akik a reménykedés hagyományos megtestesítői. Ezek a gyerekek azonban csupa rossz hírt hoznak, véresek és halált lihegők. Kegyetlen gyermekjátékok formájában a végről, illetve a bukásról s az értelmetlenségről mondanak mondókává csupaszított madáchi szavakat. Valamit mélyebben tudnak nálunk, és ezáltal Madách ismeretlen mélységeit is rehabilitálják. Amikor az egyik gyerek aforisztikusan ismételgeti: „Vagyunk és nem vagyunk”, hol kajánul, csúfondárosan, hol kérdőn, akkor sejtet és mélyre pillant, ahogyan felnőtt már nem képes.
Jeles filmje leszögezi, hogy nincsenek felnőtt-témák és gyerek-témák. Tarkovszkij Sztalkeréhez hasonlóan a gyengék és rugalmasak oldalán áll, az erősek és merevek ellenében. A cím és a vele szorosan meghatározott mű a halál és a „Bízzál” féktelen ellentétére feszíti a nézőt. Ebben, meg a gyermekjáték egész méltóságában és komolyságában, beleértve a kezdetleges, de színlelés nélküli kegyetlenséget, távolról integet Bergman Varázsfuvola-filmjének, amely végig egy kislány-néző arcára hangolja Mozartnak ezt a rejtelmes „meseoperáját”.
A film fölidézte a nézőben Bahtyin gondolatmenetét a karnevalizációról, hogy a középkori népi kultúra karneváli vonásai, paródia sacrája a legváratlanabbul tör fel a mi klasszicizált és individuális kultúránk mélyéről. A merevség és erő alól. Ha van még értelme a plebejus kultúrkritikának, akkor az Angyali üdvözlet – az. Jeles filmje: karneváli alkotás, amennyiben nem a három főalak individuális drámája áll az előtérben, „háttérben tömeggel”, hanem egy nem tömegszerű, ám világosan tagolt gyerekközösséget látunk. Ők hárman, másokkal felváltva, kilépnek, hátralépnek az általános sokaság közepette. Ezzel függ össze az, hogy Az ember tragédiájának historikus, evolucionalista és nemzeti, hagyományosan elfogadott problematikáját kimélyíti, feloldja a körkörösségben, az ismétlésben; cirkuláló, remény nélküli, repetitív létszerkezetet látunk, amely egymás mellé rendelt példázatok formájában szinte ellejt a szemünk előtt, mint egy vizionált társastánc. Madách történetfilozófiáját érzéki létezéslátvánnyá és ebben felhangzó kopárságukban elképesztő aforizmákká fordítja át. A karneváli szemlélet telitalálata a Halál főmotívummá avatása, amelyet az összes gyerek közül a legtisztább és legangyalibb arc hordoz. Ez ismét visszautal a középkori, allegorizáló játékokra. Ide tartozik a „kint-bent” forma- és jelentéslogikája: a szereplők egyszerre benne vannak és kommentálják, értelmezik, ami történik és megjelenik. A filmnek legfőbb erénye tehát a játék- és látványstílus egysége, amely egyben eltemetett emlékeinkre, közösségi rítusainkra épít.
Kardos Sándor szinte sehol sem ad nagytotálokat: középképeket látunk. Forró, kicsinyített, már-már szűk, és így bensőséges: bennünket magába záró térben vagyunk. Bevon, jelen kell lennünk. Határozott, elemzésre váró motivikus háló nyomatékosítja ezt (ledöntött fej, torony, falevélbe temetkezés, homoktemető, láblógatás, csúfolódás, erotikus és szorongó lihegés, kényszermozgások, vérmotívum stb.). Ezt a sokasággal dolgozó kamarajátékot, elhagyva minden „madáchinak” tartott, kozmikus monumentalitást, egyetlen, ismerős, normális mértékű tér két alap-helyszínre osztásával éri el. Az erdő és az erdőszéli, kavicsos domboldal, ami játszik. Ez megfelel a körkörös, nem-fejlődő világ bemutatásának, és a paradicsom, illetve paradicsomon kívüli kettősségnek, mely egy azonos táj két összetartozó részlete. Az a tény, hogy Jeles ismert, közös, mégis archaikumot idéző primer gyermekjátékokból építkezik: stílusteremtő, melynek révén egy betemetett közösségi kultúra tör fel hirtelen – és ijesztően. Ijesztő szépségélménye adatik a nézőnek: mintha gyerekként revelálódna bennünk mindez. Például az Úr hangjának remek leleménye. Ugyanakkor mindennek semmi köze modern metafizikai hisztériákhoz: a film általános tónusa ténymegállapító, kifejezetten nyugodt számvetés – tárgyilagos szomorúságot látunk egy szellemarcon, remény nélküli, de tiszta angyali üdvözletet, amely kultúrkritika és nem ideológia. Szemernyi „eszme” sincs benne – gondolati látvány van benne, ha szabad így mondani. Semmi köze az infantilizmus „ellenkultúrás” filozófiájához, hanem köze van bölcsességhez és súlyhoz. Homály nélküli, sok- és mély-értelmű, mégis világos logikájú, ugyanakkor kimondhatatlan sejtelemmel teli látványt kaptam.
Élet-balettet láttam. Kosztolányi ismerte ezt: Ha játszanak a gyermekek, órákig készülődnek, / rakosgatnak, tanácskoznak, majd hirtelenül / végeszakad az egésznek. Nincs ennek közepe, csak eleje és vége. Mondd, nem ilyen-e éppen / az ember élete is, mely elkezdődik / aztán gyorsan befejeződik? S a közepe, mint a semmi.
Cikk értékelése: | | | | | | | | | | | | | szavazat: 1984 átlag: 5.42 |
|
|