KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

         
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1984/május
• N. N.: A megszólított ember Történészek kerekasztal-beszélgetése
• Létay Vera: Magadban, volt-gyermek... Napló gyermekeimnek
• Zsugán István: Egy-egy ujjlenyomat Beszélgetés Mészáros Mártával
• Klaniczay Gábor: Rockvázlat, történelmi háttérrel István, a király
• Fekete Sándor: A história hátországában A postakocsi
• Schéry András: Európai komédiák olasz módra Budapesti beszélgetés Ettore Scolával
FESZTIVÁL
• Zalán Vince: Történelem – tánccal, énekkel Nyugat-Berlin

• Bikácsy Gergely: Gyilkos lehetsz! Hitchcock
• Xantus János: A múló idő és a meztelen király
• N. N.: Hitchcockról a Filmvilágban
• Veress József: Színvonalas furcsaságok Hollandiai filmpanoráma
LÁTTUK MÉG
• Harmat György: A Führer nevében
• Szilágyi Ákos: Klapka-légió
• Hollós János: Missouri fejvadász
• Vanicsek Péter: A harmadik királyfi
• Farkas Miklós: Elveszett egy kékszemű
• Harmat György: Csillagom, halálom
• Ardai Zoltán: Kéjnő Kaliforniába készül
TELEVÍZÓ
• Faragó Vilmos: Belpolitika
• Csepeli György: Az igazi családtag
KÖNYV
• Hollós János: Hálóba fogni a filmet
POSTA
• Bikácsy Gergely: Arról a szubjektív tényről...
• Hegyi Gyula: Nem vitatom...

             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Beszélgetés Mészáros Mártával

Egy-egy ujjlenyomat

Zsugán István

 

Mészáros Márta filmje, a Napló gyermekeimnek nyerte el az 1984-es Budapesti Játékfilmszemle fődíját; s ezt az alkotást hívta meg versenyfilmként a cannes-i fesztivál válogató bizottsága.

Mészáros Márta, mint emlékezetes, kéttucatnyi rövidfilm készítése után 1968-ban a rendkívül kedvezően fogadott Eltávozott nappal debütált nagyjátékfilmesként; majd másfél évtized során máig 13 filmet készített, amelyek közül jónéhány páratlan nemzetközi sikereket aratott, félszáznál több ország mozijaiba eljutott – miközben a hazai kritika és a közönség körében élénk vitákat váltott ki –;  gyakorta szokatlanul éles bírálatokban részesült. A Napló viszont – mint a Játékfilmszemle első szakmai, közönség- és sajtóvisszhangjai is jelzik – gyakorlatilag egybehangzó tetszést aratott.

Ha nincs ellenére, kezdjük kissé messzebbről a beszélgetést. Első játékfilmje; az Eltávozott nap abban a korszakban készült, amikor az úgynevezett „magyar új hulláin” tetőzött, s amikor részben a francia nouvelle vague hátasára is nagyjából természetesnek hatott, hogy, szinte minden elsőfilmes személyes hangvételű, többé-kevésbé önéletrajzi jellegű filmmel debütált... A Napló gyermekeimnek, úgy tetszik, az Ön legszemélyesebb önéletrajzi vallomása-emlékezése gyermek-és kamaszkorszakáról. Mondhatjuk-e, hogy az előbb vázoltak értelmében ez tulajdonképpen”elsőfilm”; és mi az oka, hogy tizenöt éves játékfilmes pályafutás után vállalkozott az elkészítésére?

– Igaz, hogy a Napló alapnovelláját már vagy tizenkét évvel ezelőtt megírtam, de tulajdonképpen nagyon örülök neki, hogy akkoriban az Eltávozott napot forgattam le elsőfilmesként. Hiszen, ha úgy tetszik, az is „önéletrajzi” film.

Igen, azt hiszem, az alapmotívum a szülőkeresés, az apa és anya iránti vágyakozás lényegében azonos...

– Az Eltávozott nap is ugyanarról szólt, mint a Napló, csak szociologikusabb történetbe ágyazva. Főhőse annak is árva – elhagyott – lány, aki hiába talál rá anyjára, az annyira benne él már a hazugságban, hogy végképp nem alakulhat ki közöttük normális emberi kapcsolat. S ez a másik alapmotívum, amely valamennyi filmben jelen van: a hazugság természetrajzának vizsgálata. Mennyit hazudnak az emberek, mi mindent találnak ki magukról, részben a környezetük, részben önmaguk altatására; – mindig az izgatott, ki mennyire képes vállalni önmagát... Visszatérve a konkrét kérdésre: hogy akkor miért nem sikerült megcsinálnom a Naplót? Tulajdonképpen nem is akartam igazán. Csináltam helyette más filmeket, szakmai gyakorlatot szereztem. Úgy érzem, jobb, hogy most készítettem el ezt a filmet, amikorra kialakítottam a magam stílusát; megtanultam a szakmát, s ráadásul ekkora távlatból már táján „bölcsebben” és egyértelműbben tudtam elmesélni ezt a történetet. Hiszek abban, hogy a körülmények sorsszerűek; hogy az ember akkor mond el valamit, amikor a történelmi helyzet is jobban igényli azt. Egyáltalán nem biztos, hogy ha 1968-ban, az Eltávozott nap helyett ezt a filmet forgatom le, ugyanígy hat. Akkoriban, a nagy sikereket aratott „magyar új hullám” pályakezdő filmesei, a franciáktól tanult újszerű snitt-technikával sokkal izgatóbban, újszerűbben hatottak. Az az „ál-realizmus”, amit én művelek, akkor valószínűleg kevésbé jól hatott volna. Mert csak látszólag realista a filmjeim stílusa; valójában mindig absztrahálok; nálam „realista módon” viselkednek a figurák, de ha jobban megfigyeli, sosincsenek igazi realista jelenetek. A gyártásvezetőm jegyezte meg legutóbb: minden filmemben van néhány jelenet, amelyben esznek az emberek – és noha nem esznek igazán, a nézőben azt a hatást kell keltenie a jelenetnek, hogy az kvázi „megtörtént”. Minden filmemben van ebéd- vagy vacsorajelenet; gondosan, pontosan megterítenek, de csak piszkálják az ételt. Szóval kicsit elvontabbak, absztraháltak ezek a képsorok; ezt nevezem a magam számára „ál-realizmusnak”... Szóval sokkal szerencsésebbnek tartom, hogy nem tizenöt évvel ezelőtt csináltam meg ezt a filmet. Amúgy is olyan zsúfolt korszak volt az, annyira foglalkoztattak mindenkit a filmnyelvi újítások, hogy aligha lett volna visszhangja. A magyar filmben akkoriban az újfajta szimbólumrendszerek kialakítása – gondoljon csak Jancsó,. Kósa akkori filmjeire –; másrészt a nagy történelmi tablók fölvázolása dominált. A történelem engem is mindig érdekelt és egyre jobban érdekel, de azt hiszem, én sokkal ember-centrikusabb alkat vagyok. Jancsót a történelmi gépezet mechanizmusai érdeklik elsősorban, amelynek fogaskerekei közé bekerülnek az emberek; – engem megfordítva: szerintem az emberek egyénileg is alakítják a történelmet, s legfeljebb bekerülnek a nagy gépezetbe. Ennek az utolsó ötven évnek, amit megértem, szerintem alapkérdése: az emberiség meggyőzi-e önmagát arról, hogy képes jó irányba alakítani a sorsát; szóval nálam mindig ember-centrikus a történelem.

A Napló, amely érzettem szerint rendkívül szubjektív és lírai, önéletrajzi film egyszersmind nagyon hitelesen megidézi egy történelmi periódus hangulatát, közérzetét is...

– A legtöbb filmemben a saját történetemet mesélem. Meghatározó élményein a gyerek problémája, aki magára maradt, akit elhagytak. Minden valamirevaló filmes mindig a saját élményeiről, saját magáról csinál filmet. A napokban olvastam George Lucas egyik nyilatkozatát – aki pedig igazán másféle filmeket készít –; elmondta, hogy minden filmjében gyermekkorának élményeiről, szorongásairól, képzelgéseiről beszél, azt próbálja a mai gyerekeknek elmesélni. S talán ezért is szerencsés, hogy mostanában készült el a Napló, mert olyan új generációk nőttek fel közben, amelyek nagyon keveset tudnak erről a korszakról, szüleik fiatalságáról, s éppen ezért valószínűleg nagyobb érdeklődéssel fordulnak felé.

Édesapja, a tragikus sorsú Mészáros László szobrászművész emlékére már 1969-ben, az Eltávozott nap után készített egy rövidfilmet; tévedek, ha föltételezem, hogy nem ez az első nekirugaszkodása ennek a nehezen fölfejthető, bonyolult témának?

– Természetes, hogy mindig is belső igény volt bennem ennek a megemészthetetlenül tragikus sorsnak az elmondása. Az a dokumentumfilm azért készült, mert egyszerűen el akartam mondani, hogy ilyen ember is létezett. Régi barátai közül néhányan még emlékeztek rá, s szobrai ott álltak a Nemzeti Galériában, de a többség szinte semmit sem tudott róla, hiszen 33 éves volt, amikor meghalt. Azt a filmet egyszerű információnak szántam; azt akartam, hogy tudomást vegyenek az emberek egykori létezéséről. Ez az új film már összetettebb feladatot vállalt: megpróbál képet adni a korszakról, az emberekről, a helyszínekről, a közérzetről.

Megkérdezhetem, hogy a filmbeli történet milyen mértékben fedi a valóságban megtörténteket?

– Nem nevezném „egy-az-egyben” önéletrajzi filmnek a Naplót. Vannak benne pontosan így megtörtént epizódok, s személyesen ismertem azokat az embereket, akikről a film figuráit mintáztam, de a film egésze a már említett „ál-realizmus” stílusában készült. Szóval az egész igaz, így történt; de nem föltétlenül minden epizódja.

Például a film egyik emlékezetes jelenete, az a bizonyos születésnapi zsúr...?

– Az véletlenül Gerő Ernőéknél történt. A Gorkij iskolába sok „kádergyerekkel” jártam együtt, oda járt Rákosi nevelt fia is; szóval lehetett volna másnál is. De nem ez a fontos; – remélem, hogy egy korszak egy bizonyos rétegének az életstílusáról sikerült képet adnom a jelenetben.

És Mészáros László, az édesapja valóságos története? Kissé a háttérben marad; konkrétan keveset tudunk meg róla a filmből...

– Többet is mesélnék róla, ha tudnék. De, sajnos, én is alig tudok róla valamit. Tudom, hogy tehetséges fiatal szobrász volt, munkás származású, akiben különleges kíváncsiság élt Ázsia, a magyarok őshazája iránt... Anyámmal együtt elhatározták, hogy néhány éves művészettörténeti kutatóútra mennek a Szovjetunióba; engem is magukkal vittek. Akkor hároméves voltam. De mondom, ami keveset tudok róla, meg akkori magamról s ezekről az évekről, azt is csak másoktól, főleg apám sorstársával, Lengyel Józseffel folytatott beszélgetésekből, Lengyel novelláiból meg a történelmi emlékiratokból. Régi barátai szerint nemcsak tehetséges, de nyílt és nagyszájú, nehezen alkalmazkodó jellem volt (akárcsak én, mondhatnám talán szerénytelenül); – és ezt a tulajdonságát sokan nehezen viselték el. 1938-ban tartóztatták le Frunzéban, későbbi sorsa számomra ismeretlen. Mint ahogy az is, hogy az akkori koncepciós pereket ki és hogyan élte túl, ki miért nem. Csak azt akartam a filmben elmondani róla, ami ebben az embertípusban számomra rokonszenves volt, amilyennek ez a kamaszlány látta az apját, s amilyennek az „apahelyettes”, rokonszenves férfit is látta. Őszinte, egyszerű, önmagát mindig nyíltan vállaló személyiség volt. Mindig is ez maradt a férfiideálom, s az apa-keresés, az apa – egy ilyen apa – iránti vágy egész életemet meghatározta.

Érdekes, hogy most egy férfihősre ruházta azokat a tulajdonságokat, amelyek előző filmjeiben többnyire a női főhősöket jellemezték. E filmeket a feministák is zászlajukra tűzték, a néhány éve tetőzött feminizmus-hullám  hátán világsikerhez segítve őket...

– Sose csináltam úgynevezett „feminista” filmet, noha filmjeim – véletlenül – valóban belekerültek annak a hullámnak a sodrába. Akkoriban azért is voltak érdekesek, mert kevés nő csinált filmet, alig volt női rendező. Ma már sokan vagyunk. Akkor maga az a tény is érdeklődést keltett, hogy egy nő filmesként megszólal. Az Örökbefogadás középpontjában például egy olyan nő áll, aki megkeresi a maga kenyerét, de magányos, és kapcsolatra, gyerekre vágyik. Akkortájt úgy magyarázták ezt a filmet, hogy a férfi ellenszenves, mert gyermekei, családja miatt nem vállalja ezt a kapcsolatot. Pedig én rokonszenvesnek szántain ezt a férfialakot, hiszen döntése végső soron természetes. De mert akkoriban tetőzött az a bizonyos feminizmus-hullám, ha megjelent egy nő figura, aki kemény, önálló, vállalja saját magát – kikiáltották a filmet feministának. Erről a filmről már nem mondják, pedig itt is ugyanarról van szó: olyan kamaszlányról, aki vállalja önmagát. Akkoriban nyilván irritálta a kritikusokat maga az emancipációs mozgalom, és ezért kiáltottak ki férfigyűlölő feministának; – holott számomra mindegyik férfihősöm rokonszenves volt.

Rokonszenves? Ez elég meglepően hangzik.

– Pedig így van. Én egyetlen férfialakomat sem ábrázoltam negatívan, legfeljebb megmutattam, hogy az évszázados beidegzettségeik szerint hogyan gondolkodnak, reagálnak. De számomra azért is volt furcsa ez a kérdés, mert annál elviselhetetlenebb, gyenge jellemű, impotens, szerencsétlen, gyáva, pipogya férfialakokat, mint például Bergman vagy Fellini filmjeiben – én még sehol se láttam. Tőlük mégis elfogadták ezeket, hiszen maguk a rendezők is férfiak. Ha egy nő csinálta – még csak nem is ugyanazt –, arra rögtön rásütötték a feminista bélyeget. De hát hogy is lehettem volna én férfi-ellenes, mikor egész életem során férfiaktól kaptam a segítséget. Meghatározó volt számomra a Jancsóval való kapcsolat, mert általa ismertem meg Magyarországot, megtanultam, mi a haza. Később eltávolodtunk, mert én –azt hiszem – ember-centrikusabb vagyok. Azután később, életem egy mélypontján, miután megcsináltam legrosszabb filmemet, az Annát, Nowicki segített ki. Olyan következetes férfi-agresszivitással szorított rá erre a filmre, annyira nem tágított, hogy végül erőt és dühöt kölcsönzött ahhoz, hogy megírjam ezt a forgatókönyvet és elvigyem Nemeskürtyhez, aki azonnal fölvállalta. Szóval se okom, se jogom „férfi-ellenesnek” lenni, – ellenkezőleg; csak nem mindig egyformán látjuk a világot, nők és férfiak. A tisztességes kapcsolathoz mindkét félnek nyitottnak kell lennie; s a férfinak is el kell fogadnia, hogy egy nő is képes mélyen gondolkodni. Persze, kicsit másképpen, mint egy férfi – de a különbségeket kölcsönösen tolerálni kell, s egyenrangúnak tekinteni. George Sand semmivel sem volt rosszabb író, mint Victor Hugo; Virginia Woolf se, mint Proust, Nemes Nagy Ágnes se, mint Nagy László – attól, mert nő; egyszerűen más. Ezt a másságot pedig jó volna már általánosan elfogadni és természetesnek tekinteni.

Szó esett már róla, mennyi konfliktusa volt az elmúlt évtizedben a kritikával különösen a hazaival. Hadd kérdezzem meg: mennyire érdeklik a bírálatok; egyáltalán elolvassa őket?

– Nos, nagyjából az Örökbefogadásig bezárólag mindent elolvastam, amihez hozzájutottam. Azóta csak elvétve; leginkább azt, amiről a barátaim közül valaki azt mondja: ez valamilyen szempontból érdekes. És félreértés ne essék: nem kell, hogy dicsérő legyen, csak tisztességesen elemző, s akkor tanulságos. De az Örökbefogadás magyar kritikai fogadtatása különösen kiábrándító volt számomra: minthogy már a hazai bemutató előtt rangos díjat nyert külföldi fesztiválon, itthon szinte mindenki – mintegy „csakazértis” alapon – a sárga földig lehúzta; szerintem igazságtalanul.  Holott utána a film majdnem félszáz országban sikert aratott – kritikait is – a Szovjetunióban éppúgy, mint Lengyelországban  vagy  Bulgáriában, Franciaországban,   Amerikában, Ausztráliában, Indiában vagy Új-Zélandon. Erre azt mondani, hogy „csak azért, mert a feminizmus-hullám fölkapta” – kissé vidéki reagálás. Ezután nemigen olvastam el a kritikákat; minek idegesítsem magam. Ami legutóbb felháborított, az a Délibábok országáról megjelent egyik hazai, alpárian személyeskedő „pamflet” volt – kritika helyett. Egy filmről lehet rosszat írni, kell is, de a vidékiesen személyeskedő hangvétel, az ostoba viccelődés mindig bosszant. Egyébként is van egy olyan érzésem, hogy a magyar kritikusok többsége (általában) nem szereti eléggé a magyar filmeket. Úgy tetszik, nem drukkerek, inkább ellendrukkerek, olyan élvezettel verik el a port nemcsak a rossz, hanem a közepes vagy jó filmeken is.

Azt hiszem, erről hajnalig vitatkozhatnánk, akkor se jutnánk közön nevezőre, de azzal magam is egyetértek, hogy súlyosan melléfog a kritikus, ha nem az adott művet bírálja, hanem személyében sértegeti az alkotót...

– Ráadásul a filmízlés annyira megváltozott, hogy igen nehéz előre megjósolni, mi fog tetszeni a közönségnek, mi nem. Hogy ne személyes példát mondjak: itt az E. T. hazai fogadtatása. Lehet szeretni, lehet utálni, ízlés dolga, de ha a kritika olyasmit kér számon rajta, ami nincs is benne, alkotójának nem is állt szándékában – azzal a kritikával mit kezdjen a néző, s különösen az alkotó? Inkább arról kéne írni, hogy egy film a maga műfajában milyen színvonalú. Spielberg pontosan tudta, hogy nem a 8 és 1/2-et csinálja; – értelmetlen Fellinit számonkérni rajta... Legutóbb a pesti szemlén jegyezte meg Jan Nowicki: ezen a magyar nemzeti fesztiválon sokkal nehezebb megnyerni egy díjat, mint bármelyik nagy nemzetközin. És fölsorolta tizenöt olyan magyar filmes nevét, akik közül bármelyik, bárhol a világon megállja a helyét. S ahhoz képest, hogy évente mindössze húszegynéhány magyar film készül, igazán nincs ok panaszkodni a jó – vagy viszonylag jó – filmek arányára. De hát ezt a külföldiek már annyiszor elmondták, hogy szinte közhely – mindenütt, kivéve a magyar kritikusok többségét. Mert – hogy egyetlen példát mondjak – hogyan bánt a hazai kritika egy olyan, nemzetközi nívójú mesterrel, mint Makk-kal, legutóbbi filmje, az Egymásra nézve kapcsán? Hogy voltak benne úgynevezett „divatos” hatás-elemek is? Nyilván. Hiszen a filmes mindig a saját korának, az adott pillanatnak dolgozik... Kíváncsi vagyok, mit fognak szólni a kritikusok, ha elmondom, hogy most legközelebb a Piroska és a farkast akarom megcsinálni?... Szeretnék – fogok is – persze trilógiát formálni a Naplóból; de pillanatnyilag a Piroska és a farkas foglalkoztat. S ha azon számonkérik a Napló – vélt vagy valódi – erényeit, ki veheti majd komolyan a kritikákat?

... Meg kell mondanom egyébként, hogy hálás vagyok a természetemnek, amiért dacból, féltékenységből sose csináltam semmit. Sose voltam féltékeny egyetlen kollégám sikerére sem; ha valamelyikük sikert arat, szívből örülök neki, mert amit ő tud, azt én úgyse tudom; – amit viszont én tudok megcsinálni, azt meg ő nem tudja. Ha filmet nézek – és imádok filmet meg tévét nézni -–, olyan vagyok, mint a gyerek; engem a maga műfajában elbájol ez az E. T. S amikor filmet forgatok, eszembe sem jut, hogy erről jót vagy rosszat írnak-e majd. Magát a forgatás folyamatát, a játékot Keretem. Ha a végeredmény pocsék lesz, akkor is. Még az Anna leforgatása sem volt számomra haszontalan; rengeteg tapasztalatot szereztem a révén. Most már tudom, hogy sajátos koprodukciós csőd lett – rossz volt a forgatókönyv; nem az lett a szereposztás, amit elképzeltein, és a többi, szóval tapasztalatlan voltam –, mégis sokat tanultam belőle, imádom a forgatás légkörét, a színészeket, akik iránt óriási bizalmat érzek; s ez szerintem nem is lehet másképpen, hiszen minden rendezőnek szerelmesnek kell lennie a színészeibe, mert beléjük helyezi a gondolatait és érzéseit. Közhely, de alaptény, hogy a film kollektív műfaj; a rendezőnek nagyon megfontoltan, pontosan kell kiválasztania azokat, akikkel együtt dolgozik, akikkel hasonló gondolatkörben mozog, de aztán tudnia kell, hogy munkatársai, színészei nem kivitelező-szándékvégrehajtó rabszolgák, hanem szuverén egyéniségek; hallgatnia kell a véleményükre. (Talán néhány különleges rendező-zsenire nem érvényes mindez, de azok legfeljebb a szabályt erősítő kivételek.) A filmcsinálás: szerelem; munka és szenvedély. Tudni kell át- és túlélni a sikert és a bukást. Milyen hatással lesz rám, ha most a Naplóról jót írnak a kritikusok? Semmilyennel. Örülök neki, ha tetszik; persze, hogy örül az ember, ha itthon is sikert arat a filmje – ez számomra alapkérdés –; de az ezutáni filmjeim is ugyanolyanok lesznek, mint az előzőek: jók, jobbak, közepesek vagy éppen rosszak, mint az Anna volt. De hát ez, szerintem, természetes.

Egyetlen dolog a fontos: saját magát nem szabad megtagadnia az embernek. Amit tud, megtudott a világról, az anyját, az apját, a gyerekeit, az unokáit, a történelmet, amiben él. A magánéletünk összes bonyolult rezdülése együtt lüktet a világ mozgásaival; még az úgynevezett legegyszerűbb ember sem képes kivonni magát a világ ügyeiből, hiszen ha más nem, a napi tévéhíradó a szobájába hozza az egészet; – nos, a filmesnek ezt az élményt kell megpróbálnia továbbadni. Minden film egy-egy emberi ujjlenyomat – a dokumentumfilm is, vagy bármi, még a legkommerszebb kommerszfilm is –; végső soron mind a történelemről szól, hol direktebben, hol áttételesebben. Legfeljebb egyre fontosabb lesz a témaválasztás: mi az, amiről a mozi számára forgassunk filmet. A mozi – a tévé, a műholdak, a videomagnók megjelenése következtében – egyre differenciáltabb lesz, mint korábban volt; olyan lesz, mint az irodalom amelyben egymás mellett virágzik a család-regény, a kisregény, a karcolat, a szonett, a szabadvers és mi minden még! A film is afelé tart, hogy ilyen sokfélévé váljék; ennek a folyamatnak egyik kulcspillanatát éljük át most, ráadásul a Föld rendkívül érdekes pontján. Talán ez is az oka, hogy a magyar filmgyártás olyan előkelő helyet foglal el a világban. S azért kellene a kritikusoknak is nagyobb felelősséggel, hozzáértéssel, több szeretettel figyelniük arra, amiről írnak. Ami engem illet, személy szerint nem haragszom senkire; valaki elmondja a véleményét, ami homlokegyenest ellentétes az enyémmel; – én is elmondom a magamét; ez normális állapot. Természetesen azért csinál az ember filmet, hogy bemenjenek a nézők a moziba; de a sikert vagy sikertelenséget nem szabad abszolutizálni vagy túldimenzionálni. Nekem mellesleg külön szerencsém, hogy nő vagyok: ha rossz kedvem van, főzök, mosok, takarítok, megélem a „csak”-feleség”,csak”-anya szerepet, s ettől tökéletesen kipihenem magam; többek között ez is megóv attól, hogy túlságosan letörjön akár a rossz kritika, akár bármiféle bukás. S persze, hogy jobb kedvem van, ha éppen sikeres a legutóbb bemutatott filmem; – de olyankor már szerencsére réges-rég a legközelebbi feladat foglalkoztat, ezért sem vesztem el a fejemet, sem az életkedvemet sem egy-egy siker, sem egy-egy bukás hatására. Végzem a magam választotta dolgomat; ha úgy tetszik, egy öszvér csökönyösségével.

Nos, ha már ilyen szépen „föladott egy végszót” megköszönve a beszélgetést. –, erre aligha felelhetek mást, mint azt kívánjam: folytassa olyasformán, ahogyan éppen a Naplóban.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1984/05 12-16. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6425