KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

         
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1984/május
• N. N.: A megszólított ember Történészek kerekasztal-beszélgetése
• Létay Vera: Magadban, volt-gyermek... Napló gyermekeimnek
• Zsugán István: Egy-egy ujjlenyomat Beszélgetés Mészáros Mártával
• Klaniczay Gábor: Rockvázlat, történelmi háttérrel István, a király
• Fekete Sándor: A história hátországában A postakocsi
• Schéry András: Európai komédiák olasz módra Budapesti beszélgetés Ettore Scolával
FESZTIVÁL
• Zalán Vince: Történelem – tánccal, énekkel Nyugat-Berlin

• Bikácsy Gergely: Gyilkos lehetsz! Hitchcock
• Xantus János: A múló idő és a meztelen király
• N. N.: Hitchcockról a Filmvilágban
• Veress József: Színvonalas furcsaságok Hollandiai filmpanoráma
LÁTTUK MÉG
• Harmat György: A Führer nevében
• Szilágyi Ákos: Klapka-légió
• Hollós János: Missouri fejvadász
• Vanicsek Péter: A harmadik királyfi
• Farkas Miklós: Elveszett egy kékszemű
• Harmat György: Csillagom, halálom
• Ardai Zoltán: Kéjnő Kaliforniába készül
TELEVÍZÓ
• Faragó Vilmos: Belpolitika
• Csepeli György: Az igazi családtag
KÖNYV
• Hollós János: Hálóba fogni a filmet
POSTA
• Bikácsy Gergely: Arról a szubjektív tényről...
• Hegyi Gyula: Nem vitatom...

             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

A postakocsi

A história hátországában

Fekete Sándor

 

Egy királyt éppúgy meg lehet ölni, mint bármely közönséges alattvalót, legfeljebb nehezebb hozzáférni a fegyverrel. De egy király halála önmagában még nem árt a királyság intézményének. Amikor Jacques Clément, a fanatikus szerzetes 1589-ben leszúrta III. Henriket, a felség elvérzett, de a királyságot ez a merénylet nem érintette – az örökös, IV. Henrik lett a franciák uralkodója. S a monarchia rendíthetetlen maradt. Épp kétszáz esztendővel III. Henrik meggyilkolása után, 1789-ben XVI. Lajos még büszkén ismételgette a középkori szólamot, miszerint ő „Isten kegyelméből” uralkodik. De két év múlva, amikor a forradalom elől Franciaország ellenségeihez akart átszökni, Varennesben Drouet postamester huszonnyolc éves fia megállásra kényszerítette a franciák királyát. Ez a fiatalember nem emelt tőrt XVI. Lajosra, de a felséges akarat semmibevevésével, mintegy jelképezte, hogy az „Isten kegyelméből” uralkodó monarchák mítosza halálos sebet kapott. Nemsokára fizikailag is megsemmisítették a királyt: Varennes után már csak másfél esztendő kellett ahhoz, hogy Sanson hóhér végrehajtsa az ítéletet, melyet a szökevény király feltartóztatásával Drouet és népe akaratlanul is kimondott. S bár XVIII. Lajosnak – aki szintén Franciaország ellenségeire támaszkodott – néhány évtizedre sikerült restaurálnia a királyságot, az újabb forradalmak megerősítették Drouet varennes-i tettét, s Franciaország immár több mint egy százada köztársaság.

Ettore Scola filmje a francia monarchia összeomlásának e szimbolikus kezdő pillanatát ragadta meg a varennes-i éjszaka felidézésével (az eredeti cím is ez: La nuit de Varennes). Ha csak magát a szökési történetet adná elő a film, az is hatásos lehetne, Scola azonban ennél sokkal többre tör és többet is nyújt, amikor nem a királyi pár menekülését ábrázolja, s nem is csak megállításukat, hanem azt a társadalmi környezetet, szellemi-erkölcsi közeget, amelyben ez a balul sikerült kaland végbemegy. Vagyis mintegy a történelem hátországa elevenedik meg előttünk.

A képi kultúra túlzó rajongói nem becsülik, vagy éppen gyanúsnak minősítik az „irodalmi” forgatókönyveket, s láthattunk is kitűnő filmeket, amelyek olvasva keveset érnek, vagy éppenséggel olvashatatlanok. Ebben az esetben azonban a forgatókönyv önmagában is mű: Scola olyan társszerzőt talált Sergio Amideiben, az olasz film nagy öregében, aki igazi történelmi ismeretekről, s ami nem kevésbé örvendetes, remek lélektani érzékről téve tanúságot, egy nagytávlatú történet eszméjét kínálhatta a rendezőnek. Formailag, a struktúrát tekintve, a forgatókönyv újítása némileg a Tartuffe szerkezetét fejleszti tovább: míg Molière-nél teljes két felvonáson át csak emlegetik a főszereplőt, itt csupán a film végén látjuk XVI. Lajost és feleségét, azaz nem is őket látjuk – csak a lábukat... Monsieur Sauce, a varennes-i szatócs és gyertyaöntő ad szállást a királyi párnak, s mi a történészek által annyiszor leírt csigalépcsőn leskelődők látószögéből csak cipőjüktől a térdükig látjuk a szökött uralkodót és Marie Antoinette-et. Mire azonban idáig jut a néző, Scola filmjéből feledhetetlen képet kap az ancien régime minden védhető értékéről, de végzetének szükségszerűségéről is.

Mint John Ford legendás filmjében, a Hatosfogatban, itt is egy lovaskocsi, ezúttal egy berline utasainak kalandjait látjuk, de ezek a kalandok jobbára szellemiek és érzelmiek, mert maga a”nagy történelem” e postakocsi előtt haladó másik hintó, a királyi fogat körül játszódik. A film először is azzal tud távlatot rajzolni az általunk nem is követett királyi menekülés köré, hogy a berline utasai közt három kiemelkedő egyéniséget léptet fel, három írót, e szó XVIII. századi értelmében: Restifet, Tom Paine-t és Casanovát.

Restif de la Bretonne a felvilágosodás második-harmadik vonalába tartozó, nálunk teljességgel ismeretlen író, a királyság végnapjainak is krónikása. De aki szerény tehetség egy olyan irodalomban, ahol a XVIII. században Voltaire, Diderot, Montesquieu, Helvétius, Rousseau és Chénier állt az első sorban, az épp eléggé súlyos intellektus ahhoz, hogy e történelmi film rezonőrje legyen. Restif az első képek egyikén egy mutatós bordély gyönyörű új szerzeményének bokáját csókolgatja, egy hatvanas férfi már nem mohó, inkább tempósan ínyenc élvetegségével, mindaddig, amíg a „közélet” hírei hallatán el nem ejti az érzéki bokát, Hogy a királyi pár nyomába szegődjék. Jean-Louis Barrault, aki tizennégy év után tért vissza a filmcsináláshoz, a forgatókönyv remek dialógusait mesterien közvetítve, s Restif szellemét és egyéniségét átélve, olyan figurát teremt, amely Anatole France legvonzóbb írói alakjait juttatja eszünkbe.

Restif méltó szellemi partnere (a Marcello Mastroianni alakításában megelevenedő) Casanova. A hatvanhat éves nőcsábász férfiúi készségei megfogyatkoztak, már a hódítói kedve sem a régi, de híre még csorbítatlan, s ennyi is elég ahhoz, hogy a hintó hölgyutasai és Casanova között sistergő (bio)elektromos feszültség keletkezzék. S míg az olasz kalandor mintegy a helyzet kényszere miatt elfogadja az epekedő tekintetek kihívását, udvarló gesztusai közepette „politizálni” is kénytelen, mert Restif, s a harmadik író, Paine, nem rejti véka alá, hogy az arisztokrácia monarchikus uralmát korszerűtlennek ítéli. A dialógusok ebben az egyszerre érzéki s intellektuálisan politikai közegben bájjal, iróniával s komolysággal telnek meg, felidézik az ancien régime édes ízeit, de immár korszerűtlenné lett igazságtalanságát is.

Ennek az igazságtalanságnak megértésére helyzeténél fogva képtelen a hintó fiatal s megejtően vonzó hölgyutasa, Sophie grófnő, akiről a néző kezdettől fogva sejti, hogy köze van a királyi család szökéséhez. Hanna Schygulla elragadóan elegyítve egy nemes hölgy báját és arisztokrata gőgjét, feledhetetlen alakot formál Sophie contesse-ből, a viszonylatok egész bonyolult szövevényét tudja kifejezni egy-egy pillantásával: női érzéke a szemre jóképű, férfias angol író felé vonzza, de Paine felvilágosultsága taszítja is, míg Casanova nemcsak csábítói aureólájával hat rá, hanem monarchista rokonszenvével is.

Ellentétben francia és angol pályatársával, Casanovát nem érdekli a társadalmi igazságosság – a királyt azért sajnálja, mert annak udvarában, arisztokratái kastélyában és szalonjaiban telt el saját örömteli ifjúsága. Restif, a nyomdász-író, akit az uralkodó végrehajtói annyiszor megaláztak, úgy érzi, hogy a király sajnálatát rá lehet bízni a többi királyra, Paine tudja, hogy a királyság, mint intézmény korszerűtlen, de Casanova csak arra emlékezik, hogy milyen kellemes és könnyű volt ifjúsága a Lajosok fénykorában...

Tom Paine alakítója, Harvey Keitel, némileg fiatalabb s választékosabb ember benyomását kelti a valóságos angol forradalmárnál (aki 1791-ben már 54 esztendős volt), de gesztusaiban megfelel a Paine-ről alkotott képünknek. A hintóban kialakítandó érzelmi légkör megteremtéséhez Scolának nyilván arra volt szüksége, hogy a két idősebb írástudó, Restif és Casanova mellett legalább Paine életrekeltője legyen külsőre is vonzón férfias.

Egyébként sincs okunk számonkérni a valóság apró részleteit – ami a hintóban lejátszódik, költészet és szellemidézés, nem krónika. Az igazi Paine, tudjuk, el sem hagyta Párizst a király szökésekor (La Fayette-nél lakott éppen, akinek gondoskodnia kellett volna a király szökésének megakadályozásáról), egyébként még később sem tudott folyékonyán beszélni franciául, nemhogy 1791-ben, Restif és Casanova pedig valószínűleg csak műveik révén ismerték egymást, személyesen aligha utaztak együtt, legalábbis nem ekkor. De ha találkozásuk nem is, annál hitelesebb gondolkodásuk megidézése, s köröttük a többi alak is egy-egy fontos típusa a forradalom első időszakának. Minden főbb szereplőnek életrajza is van, vagy olykor annál is több: szimbolikus sorsa. S ahogy ezek a sorsok egy kitalált utazás során egybefonódnak, az társadalomábrázolásnak és történelemszemléletnek is a leghitelesebb – író és rendező szemmel láthatóan meg akarja érteni minden szereplője igazát.

Ami a hintóban történik, lélektanilag és a korszellem tekintetében hiteles. Amikor Restifék utolérik a feltartóztatott királyi párt, s bekapcsolódunk a „nagy történelembe”, históriailag is autentikussá válik minden egyes jelenet, sőt beállítás. Halljuk a király méltatlankodó szavait: „Nincs többé királya Franciaországnak...” S a királyné lelöki gyermeke ágyáról a nemzetgyűlés rendeletét, mely visszaparancsolja őket Párizsba: „Nem akarom, hogy gyermekeimet bemocskolja ez a papír...” Mindez ismert, mindenről olvashattunk – és talán épp ezért, a film itt válik kevésbé érdekessé, amikor elvben a legizgalmasabb dolgok történnek. Itt bizonyosodik be végleg, milyen jól tették a film alkotói, amikor az ismert események illusztratív követése helyett a történelem hátországában bonyolíttatták le hőseik képzelt utazását. így tudtak érdemben szólni magáról a történelemről is.

Claude Manceron, a francia forradalom kiváló ismerője nem formálisan látta el a történelmi tanácsadó feladatát: nyilván ő segített legtöbbet abban, hogy Armando Nannuzzi vonzóan festői képei olyan hitelesen idézhessék a fény századának Franciaországát, mint ahogy egy realista piktor metszetei ábrázolhatták volna. Szeretném mégis nyugtázni, hogy ez a hitelesség csak feltétele a hatásnak, a film ott emelkedik legmagasabbra, ahol a tényéktől eljut a költészetig. S erre a szorosabban vett történeti részben is nyílik mód, legkivált akkor, amikor a királyt istenítő Sophie grófnő a kaland végén elárulja, mi van a magával hozott különös alakú csomagban: XVI. Lajos palástja, s díszruhájának egyéb tartozékai. Egy ruhatartóra fel is aggatja a cifra holmikat, s előttünk áll az élettelen báb-király – egy halott eszme díszes lepelben. A grófnő a báb elé térdel, a köztársasági Paine szótlanul nézi a jelenetet. A nézőnek pedig arra kell gondolnia, hogy vannak a történelemnek kiélezett pillanatai, amikor tisztességes és jószándékú emberek között áthidalhatatlan szakadék keletkezik. S talán nem leszek túlzottan derűlátó közoktatásunk hatásosságát illetően, ha feltételezem, hogy a magyar nézők között olyanok is akadnak majd, akiknek eszébe jut Petőfi verse is, mely épp a lenyakazott XVI. Lajos példáját általánosítja így:

 

Azt gondolják a kábító magasban,

Hogy uralkodnak isten kegyelmébül.

Csalatkozásban éltek, jó királyok,

Nem uraink, csak bábjaink valátok.

 

Nem szeretném persze azt sugallni, hogy hibátlan remekművel van dolgunk, ilyen alkotások talán nincsenek is. Casanova öregedési drámája már-már önálló betétté válik, túlzottan is kidagad a történetből, mint az óriáskígyó hasából a kelleténél nagyobb zsákmány. Restif egy idő után szinte eltűnik a filmből, hogy a végén ismét az ő alakja intsen búcsút a nézőnek, sajnos olyan aktualizáló intelmek közepette, melyek elütnek a mű egészének hangvételétől. író és rendező többet törődhetett volna az izgalomkeltés trükkjeivel is, mert a belső történések iránt kevéssé fogékony néző minden bizonnyal vontatottnak fogja érezni a filmet. Egyáltalán, Amidei és Scola túl sok ismeretet tételez fel a közönségről, s ez nemcsak nálunk fog naiv várakozásnak bizonyulni, ahol a francia forradalomtörténet tudása értelmiségi körökben is a márciusi ifjak szintje alá zuhant, tisztelet a kivételeknek, hanem még Franciaországban is.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1984/05 20-22. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6427