KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

   
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1984/január
POSTA
• Schéry András: A tangó társastánc

• Lukácsy Sándor: Történelmi handabanda Hanyatt-homlok
• Koltai Tamás: Tschikosch film Hosszú vágta
• Koltai Ágnes: Pesti Taigetosz
• Márton László: A Gumimegváltó E. T. (A Földönkívüli)
• Matos Lajos: A valószínűtlen lehetséges A tudományos-fantasztikus filmről
• Ágh Attila: Indiai történelem – kezdőknek Gandhi
FESZTIVÁL
• Zalán Vince: A maiak és Pasolini Mannheim

• Fáber András: Költő kamerával Jean Cocteau és a film
• N. N.: Jean Cocteau filmjei
• Deák Tamás: Álomfejtés Antonioni és Cocteau
• Karcsai Kulcsár István: Színes tintákról álmodott Emlékezés Ranódy Lászlóra
LÁTTUK MÉG
• Zsilka László: A zöld kabát
• Harmat György: Donald kacsa és a többiek
• Kapecz Zsuzsa: Gallipoli
• Varga András: Hé, élet!
• Peredi Ágnes: D. B. Cooper üldözése
• Csantavéri Júlia: Két fiú gitárral
• Ardai Zoltán: Bockerer
• Jakubovits Anna: A barátod akarok lenni
• Lalík Sándor: A matróz, a kozák és a hamiskártyás
• Greskovits Béla: Vabank
• Gáti Péter: Kína-szindróma
TELEVÍZÓ
• Faragó Vilmos: Magyar Általános Szórakoztató
• Szilágyi János: Mondják a másokét Beszélgetések tévébemondókkal
KRÓNIKA
• N. N.: Szijj Miklós (1936–1983)
• N. N.: Fifilina József (1926–1983)
KÖNYV
• Lajta Gábor: A jövő népművészete

             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Hé, élet!

Varga András

 

 

Jó másfél évtizede, mióta Mikko Niskanen leforgatta Testközelben című, friss szellemű művét – a finn filmművészet legjobbjai nyíltan vállalják a társadalmi problémák iránti érzékenységet, és arról beszélnek, amit addig, sőt később is, sokan szerettek volna elhallgatni.

Miként Niskanen, úgy az új filmrendező generáció tagja, Tapio Suominen fia a városban élő fiatalokat állítja érdeklődése középpontjába. A nyolcvanas évek finn ifjúsága irigylésre méltó anyagi és szociális körülmények között él(hetne). Jussi és túlkoros osztálytársai azonban kóbor vadként ténferegnek család és iskola között a nagyváros neonsivatagjában. Az otthon, az a tágas, kényelmes finn otthon jegesen üres: csonka családok lakják. A nevelés másik pólusán pedig megértő liberalizmusában odáig jut az iskola, hogy a legszelídebb ideálokat is csak pironkodva meri felemlíteni. Pedig vaskos közhely már, hogy eszmény nélkül – akármilyen is légyen az – még egy vásott Jussi sem tud élni, és – látva a tradicionális eszményosztók csődjét – másutt keresgél. Például hasonmásai, az önmagukat margón kívülre száműző punkok sorában. Választhat, hisz a kutya se törődik vele. Jó tanács persze akad, ám ez nem változtat a lélek nyomorúságán, azon az alapvető kamaszérzékenységen, hogy magát a közösségen kívülre kényszerült embernek érzi. S ezt csak tetézi még a nemi nyomorúság.

Jussi egyetlen, önálló cselekedete – amely valahová, legalább a bűnöző létbe „emelné” – szánalmas dilettantizmussal hívja ki maga ellen a sorsot. Lopni próbál és fegyveresen akar bosszút állni – nem sejtve, hogy ez gyermeki vétke: a kor lényegében való tévedés. Amíg csavarog, tréfákat űz a felnőttekkel, vagy punkként dicsőíti a tagadást – mindez a polgári rend tűrőképességén belül történik. A renden belül, mely kezdetben szociális gondozóként oltalmazza, később az emberfaragó iskola képében tűnik föl, végül sallangtalan, egylényegű alakban: rendőrként toppan Jussi elé. És ő éppen itt és éppen most egyenrangú félként merészeli használni a hatalom képviselője ellen a rend végső eszközét. A naivitás e kihívását csöppet sem érzelmileg értékeli a rend őre. Itt, a fiú tragikus halálában rémlik föl a perspektívátlan nemzedék végső víziója. Suominent a vegetatív lét veszélyeinek szikáran pontos leírásában filozofikus igények vezethették. Választott mércéjét azonban lerontani látszik a melodramatikus szerkesztés, holott érzékkel hárít el minden szociográfus detektívregénybe illő háttérsablont. Nem fedeztet föl velünk főokokat, és nincs szándékában gyógypedagógiai receptúrát sem íratni. A „mindenki hibás”-elv azonban a film célját alig szolgálja, csupán érdekessé teheti ezt a finn anzixot. Bár Suominen ábrázolásmódja Niskanen elbeszélő erejét nem éri el, figyelnünk e rendezőre mégis érdemes: olyan filmet készített, aminek gyengéit feledteti maga a tett!


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1984/01 51. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6546