KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

            
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1983/november
KRÓNIKA
• Koltai Ágnes: Lengyel filmhét
FESZTIVÁL
• Zsugán István: Vicsorgó Arany Oroszlánok Velence
SZOVJET FILMEK FESZTIVÁLJA
• Veress József: Az egyensúly keresése Magánélet

• Spiró György: A befejezetlen dráma Nyikita Mihalkov filmjei a televízióban
• Báron György: A „speciális visszaesés” Könnyű testi sértés
• Koltai Tamás: Megérkezett a revizor? Délibábok országa
• Kovács István: Történelmi misztériumjáték Beszélgetés Kardos Ferenccel
• Fábri Zoltán: Emlékezés Nádasdy László (1929–1983)
• Nemes Nagy Ágnes: Lovag-ábránd Excalibur
• Fogarassy Miklós: Utazások egy katonai szükségállapot mélyére Az út
• Barna Imre: Az utolsó t... Az utolsó tangó Párizsban
• Gyárfás Endre: Bölénynyúzók A vadnyugat népköltészete és a westernfilm
LÁTTUK MÉG
• Székely András: Az idő urai
• Koltai Ágnes: Portrék korhű keretben
• Takács Ferenc: A francia hadnagy szeretője
• Kapecz Zsuzsa: Rita asszony menyasszony
• Deli Bálint Attila: Az álarcos lovas legendája
• Zoltán Katalin: Röpke éjszaka
• Greskovits Béla: Csillaghullás
VIDEÓ
• Mihály Éva: Képmagnózgatásaink... Kerekasztal-beszélgetés a videó kulturális felhasználásáról
KÖNYV
• Koltai Ágnes: Kis magyar lexikonográfia

             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Beszélgetés Kardos Ferenccel

Történelmi misztériumjáték

Kovács István

 

„Esmérem, esmérem az isten angyalát”

(Zrínyi Miklós: Szigeti veszedelem)

 

Jó tíz esztendeje jelent meg forgatókönyvetek, A háború lelke, amely a költő és hadvezér Zrínyi életének sorsdöntő szakaszát elevenítette meg. Mint mondják, a Horatius által is ajánlott megjelenés előtti „pihentető évek” hasznára vannak a költészetnek, s tudjuk, az idő jótékonyan érleli a zenét, de kegyetlen a filmmel szemben, gyorsabban fakítja, mint az ember haját vagy szellemét. Miként hat a forgatókönyvre, amelyből csak a rendező képzeletében válhat film?

– Igen, több, mint tíz éve készülünk, hogy valóságos filmkockákon jeleníthessük meg mindazt, ami a képzeletben látvány, a gondolatban, gondolkodásban látás, látásmód, s ami végül is egy történetben elevenedik meg, illetve egy történetet elevenít meg. A háború lelke című forgatókönyv valósághűbb, éppen ezért elemzőbb, időben átfogóbb, behatároltabb történetet ajánl. Most, hogy lehetőséget kaptunk a film elkészítésére, ismételt szembesülésre kényszerültünk a forgatókönyvvel, s úgy éreztük, valóban kikezdte az idő… A bennünket is változtató idő. Az ember nem készíthet el úgy valamit, ahogy tíz évvel azelőtt végiggondolta. Attól ugyanis, hogy a néző számára a közölt filmforgatókönyv legfeljebb irodalmi szöveg maradt, bennünk, alkotókban szövegként is módosult, gondolkodásra, továbbgondolásra késztetett a félbemaradt „filmalapozó munka során”…vagyis energiahordozó lett, sőt, valami módon mozgóképsorrá is változott – az írói-rendezői képzeletben. Összevágatlanul és levetíthetetlenül ugyan, de elkészült. Megtekinthetetlen személyes torzó lett. Részben tragikus, de amelytől és amelynek tudatában mégis tovább lehetett indulni…

Tehát a forgatás egykori lehetetlensége a cselekvő ember legritkábban beteljesülő vágyának lehetőségét adta meg neked, „újracsinálhattad”, újólag elkészíthetted a filmet.

– Igen. És nem lehet egy filmet ismétlésekbe bocsátkozva elkészíteni. Ráadásul, a történelem, a história, jóllehet, tudomány, s mint ilyen, részben független a kortól, ám a történelemszemlélet nagyonis korhoz kötött. Ma a világban – érzésem szerint – szaporodóban vannak azok az irracionális jegyek és jelek, amelyek a hatvanas években, a hetvenes évek elején aligha voltak észlelhetőek, érzékelhetőek, de legalábbis semmiképpen se zavarták egy reálisabb elemzés igényét, lehetőségét. Annál is inkább, mert akkor éppen egy ilyen elemzés látszott szükségesnek. Mai világunkat, úgy tetszik, át- meg áthatják irracionális szférájának elemei. Talán múló reflexként, talán szükségszerűen… Bármiként is, ezt a jelenséget nem hagyhattam figyelmen kívül. Mint művésznek, el kellett fogadnom parancsoló „kihívását”. Ráadásul, a Zrínyi-témában megvoltak az irracionális elemek…

Már a költő Zrínyi előtti másfél évszázad is tele van összekaszabolt irracionalizmussal. Elég, ha a Mohács körül örvénylő idő által kivetett és ettől kezdve gyakran felmutatott gondolatot, óhajt Magyarországot csak a csoda tudná megmenteni idézzük.

–...nincs időtlenségben lebegő történelmi film. Az idő, a história nem hasogatható fel. Sajátos, ilyen, olyan, amolyan horgaival minden úgynevezett történelmi film kiszakíthatatlanul kapcsolódik a mához. Oktató jellegén túl az ad neki értelmet, alkotójának pedig művészi örömöt, hogy milyen horgokkal, szálakkal tudja a múltban zajló eseményt a mában kipányvázni, kifeszíteni. De máris sietek hozzátenni, hogy éppen a föntebbiek következtében ez a film, a Mennyei seregek, erősen eltávolodott a történelemtől. Nehéz lenne rá azt mondani, hogy konkrét történelmi alkotás. Az utóbbi négy évben nem csináltam filmet, de a televízió révén sokat foglalkoztam történelemoktatással. Nagyon is tisztában vagyok azzal, hogy új filmem távol áll a történelmi valóságtól, a történelemtudománytól… A rekonstruált valóság helyett a fantázia birodalmába vezeti a nézőt. Erre a vállalkozásra egyetlen valóságos elem ösztökélt, bátorított minket: Zrínyi Miklós históriás éneke, a Szigeti veszedelem, amely nem más, mint a fantázia végtelen, hullámzó elemeinek, a barokk költészet részleteket és részecskéket megragadni vágyó, gyönyörködtető stílusjegyeinek, a vitézi ének áldozatvállaló, hősi gesztusainak együttese, párlata. Nagyon rövid az az időszak, eseménysor, amelyet áthat, meghatároz a valóságos történés, a tárgyszerű, reális elbeszélés.

Mire gondolsz ennek kapcsán?

– Szigetvár bevételére gondolok, amelyet azonban burjánzóan díszes, egymásba indázó, simuló, egymást átható eseménysor, fénnyel-árnyékkal villogó káprázatos barokk kerettörténet kagylója tart össze. Ez ihletett bennünket is arra, hogy a filmben hasonló stilizációt valósítsunk meg. Nem állítanám, hogy valóságos magként egy Zrínyi-film konkrét lehetősége sejlett volna fel. Inkább a Zrínyi-legendárium egyik nagyon fontos eleme… Halála körülményeinek – azaz: vadászszerencsétlenség áldozata lett-e vagy bérgyilkos végzett-e vele – a magyar nemzeti tudatban Habsburg-ellenes indulatból késleltetett tisztázása. Ennek a lélek mélyét folytonosan felkavaró megfejtetlensége – a néző tudatát illetően – olyan alapmotiváció, amelyre számítani lehet. Itt szigorúan ragaszkodtunk a tényekhez. A vadászatnak, Zrínyi utolsó órájának a történetét viszonylag tényszerűen próbáljuk előadni. Egy ember elindul a sorsa felé, és útközben ráakad egy hullott angyalra…

Hirtelen az villant meg előttem, amikor az angyal-motívum számomra tudatossá vált, hogy itt az angyal hoz emberi áldozatot, éppen azért, hogy Zrínyit megmentse. Hogy Zrínyi őrzőangyaláról van szó, Zrínyiéről, aki ettől a pillanattól kezdve védtelenné, kiszolgáltatottá válik…

– Az angyal nincs konkrétan értelmezve. Lehet Zrínyi, de akár Magyarország őrangyala is – a címeré és a lobogóé… De furcsa módon éppen egy cselekvő ember „fut neki” ennek a csodának. Élete utolsó szakaszában, amikor megalázó módon félreállították, politikailag mellőzték. Amikor már szinte a percei is meg vannak számlálva. Akkor „szakad rá” ez a csoda. Mintha az Isten tartozna még neki egy ráadás-nappal. Hogy parancsolóan számot vessen teendőivel, elvégzendő munkájával, kisiklatott küldetésével, bevégzetlen végzetével. Cselekvő ember számára ez majdhogynem tragikus. Hiszen vágyai, tervei megvalósításához elengedhetetlen, hogy alternatívákat, szövetségeseket keressen. Sűrítve végezze el mindazt, amire az előzőekben csak szaggatottan, töredékesen volt lehetősége. És kiderül, hogy az ember nem más, mint beteljesületlen idea, ha a közösségi érdekekről van szó, de földhöztapadt csúszó-mászó valóságos személyes érdekét illetően. E kettő között pedig elképesztően nagy a szakadék, mint ezt a történelmünk során nemegyszer láttuk, és – bizonyos morális vonatkozásaiban – láthatjuk ma is.

Mégis, mit jelent a földre hullott angyal, ez a személyes és közösségi csoda?

– A talált angyal egy furcsa, kiválasztott helyzetet teremt. Ahogy Zrínyi is eleve kiválasztott volt – tehetsége, gazdagsága, születése, műveltsége, költői nagysága, hadvezéri képessége alapján. A kiválasztott embernek nagyon nehéz szövetségeseket találnia, de ellensége garmadával akad. Zrínyi megpróbálja ebből az emberen túli helyzetből kivágni magát. Döntése mélységesen emberi és bátor, visszaadja küldőjének, küldetőjének az angyalt. De az Isten nem érti meg ezt a nemes emberi gesztust. Ez az Isten egy barokk isten, a kort jelképező Haragvó Császár, aki nem tűri, hogy égi kitüntetését, leereszkedő kegyét halandó visszautasítsa. Válasza az, hogy a végzet megállított csapdáját, a filmben szereplő időcsapdát, ismét működésbe hozza. Tehát hirtelenjében ismét ugyanott találjuk magunkat, ugyanazon a vadászaton, helyszínen, időpontban, mint a félbeszakadt idő előttjén. A vadkan pedig végez Zrínyivel. Gyakorlatilag csak ezt a történeti epizódot meséli el a film. Nem hinném, hogy egyébként a magyar históriáról túl sok információt nyújtana, de nem is hiszem, hogy szükséges lenne a megértéséhez.

A képek, a zene, a fény és árnyék lüktető, életet jelképező hullámzásával, vibrálásával – vagyis tisztán a film nyelvén – szerettünk volna a nézők szívébe férkőzni. A tanáros, korrekt ismeretterjesztés helyett gyönyörködtetni akartunk, dátumok, események rekonstruálása helyett elhódítani, elkápráztatni – és felrázni. Hiszem, hogy így is megteremthető az a katartikus élmény, látványba ágyazott dráma, amelyet egy film magában hordozhat.

Kik voltak ebben a munkában a szövetségeseid? Olyanok, akik, hogy úgy mondjam, Zrínyinek is elkeltek volna?

– Állandó forgatókönyvíróm, Kardos István mellett két új szövetségest találtam ehhez a filmhez. Koltai Lajost, aki a fények szerelmese, s lámpáival a szó szoros értelmében varázslatos világot teremtett, és a fiatal díszlettervezőt, Kovács Attilát, aki a film szcenikai és tervezési munkálataiból vette ki részét. Tökéletes összhangban, pontosabban – filmről lévén szó – összképben dolgoztunk. Azelőtt ugyanis filmjeimben nagyon sokat bíztam a beszédre, a dialógusra. Itt összesen két kulcsjelenet van, ahol a dialógust fontosnak éreztem. Egyébként minden mást igyekeztünk rábízni a fényre, a környezetre, a természetre, a képekre.

Az egyik általad fontosnak ítélt „dialógusos” jelenet az, amikor Zrínyi főrendi társai kifejtik, mit jelentene számukra, miben segítené őket az angyal, akit talán egy kivétellel végül is mindegyikük „magántulajdonná” változtatna? Itt úgy éreztem, mégiscsak konkrét típusokkal, jellemekkel dolgozol. Aki az angyallal akár hősi önfeláldozásra is hajlandó, aki további gazdagodását az angyal jelenlététől várná, aki a másokkal szemben elkövetett bűneit az angyal hófehér szárnyával palástolná…

–...nagy dolog is lenne a politika számára egy állandóan jelenlevő bűnbak, pontosabban, nemtelen bűnangyal, akire mindent rá lehet kenni…

– Petőfi ’73 című filmedben egy történelmileg szélcsendes időben játszatod el a 125 évvel azelőtt feltámadott tenger viharos eseményeit. Megelevenített hőse, Petőfi, egyszerre van kívül és belül a történelmen, Zrínyi előtt úgy kel életre a misztériumjátékként megidézett történelmi múlt, hogy annak egyszeriben ő is főhősévé válik, noha tulajdonképpen dédapjáról van benne szó.

– Valóban. Zrínyi előtt egyszercsak megelevenedik saját költői világának egy misztériumjátékba elegyített változata, amelynek hirtelen ő is szereplője lesz, és a múlt és a jelen így egészen természetes módon összekapcsolódik. Ez már jelzi is, hogy a filmet meghatározza egyfajta sajátságos időjáték. A történés összetartó keretét az álló és megállított idő adja, de az ezt bordázó idősíkokon mégis közlekedni lehet. Tehát elég egy jelenidejű szereplőt bekapcsolni a fölidézett Szigeti veszedelembe, és máris száz évet csúsztattunk, holott az egész film ideje meg van állítva, dermesztve. A film napját Zrínyi soha nem élte meg saját életében. Ez a nap nem létezett a számára, így a magyar történelemnek sincs ilyen napja. A film az élet és a halál nem létező köztes napján játszódik.

Furcsa érzésem támadt: a szigetvári hős utolsó óráit megörökítő misztériumjáték szereplői rövidebb-hosszabb pillanatokra nézőivé válnak az őket bámuló történelmi publikumnak. Sőt, a merényletkísérlet nyomán egy ideig a „passzív” nézők közül válnak ki a legaktívabb szereplők.

– A színház a színházban ősi alapfogását használtam itt fel. Bizonyos színházi elemeket, aspektusokat szívesen használok, játszom vissza filmjeimben. A Petőfi73-ban is számos színházi „fogást” alkalmaztam, ültettem át a film nyelvére. A filmben megszoktuk, hogy a vér igazi vér, a halál igazi halál, ami a színház belső ellentmondásából fakadóan mindig csak játék. És a nézők, mivel eleven előadásról van szó, sajátságos, eleven kapcsolatban vannak egymással. Ez egy olyan varázserő, ami engem borzongatóan izgat, és ezt a filmbe is mindig be-belopom…

Összefoglalható tehát: a film eleje és vége, klasszikus értelemben vett igazi film…

– Igen, a „kezdet-vég” valóságos időben, nyújtott tempóban előadott realista leírás. A „köztes rész” nemlétező időben zajlott létezés, de a szereplők közül annak senki sincs a tudatában, hogy egy nemlétező cselekménynek, drámának tükrében visszaverődő, megfoghatatlan figurák csupán.

Elvárod-e a nézőtől, hogy tevékenyen részt vegyen ebben a nemlétező cselekményben, drámában?

– Egy film rengeteg esztétikai elhatározás és elv jegyében készül. A föntebb jelzettek, a kritikusok, úgymond, a szakértők számára felfejthetők vagy felfejtendők. Nem feltétlenül szükséges, hogy a néző fejtse fel, oldja meg, mutassa ki az itt elmondottakat. A nézőknek gyönyörködniük kell benne. Érzelmileg motivált részvételükre van szükség, nem pedig arra, hogy mindenáron valamiféle intellektuális kalandot vállaljanak fel az ürügyén. Ez egy elég egyszerű film. Ha egy japán filmet, teszem azt, történelmi filmet nézek, képes vagyok benne gyönyörűséggel elmélyedni, „belefeledkezni”, anélkül, hogy az események történelmi hátterében a legcsekélyebb mértékben is jártas lennék. Kiről mondható el Európában, hogy tájékozott a japán históriában, kultúrában, művelődéstörténetben? A japán filmek mégis nyújtanak olyan emberi vagy történelmi drámát, amely vagy hasonló a mienkhez, és ezáltal átélhető, vagy annyira általános, emberi, hogy érzelmileg magnetizálja a nézőt. A Mennyei seregek is inkább ezt az érzelmi elengedést, odaadást kívánja meg a nézőtől, mintsem a történelmi tudatot, információanyagot.

Függetlenül ettől, Zrínyi alakja rendkívül alaposan megrajzolt, kidolgozott. Számomra része lett a Zrínyi-ikonográfiának. Ezentúl ilyennek képzelem őt, ekként fog bennem élni. Kiválasztása telitalálat.

– Örülök, hogy így érzed. Fülöp Viktorban főleg az a belső fűtöttség, szorongás, tekintetének hirtelen változó rianása fogott meg, ami kevés ember tulajdona. Tudtam, hogy egy különös alak jelenlétére van szükség. A létezés és nemlétezés furcsa megélhetetlen állapotában kell játszania – se eleven, se holt figuraként. A realista színház eszközeivel képtelenség lett volna alakját megjeleníteni. A típusnak inkább egy erős kiválasztásával próbáltuk elérni azt a sajátos hatást, ami ugyan nincs pontosan megfogalmazva, de gondoltuk, hogy a nézőt is megragadja a kínlódásnak, a belső szenvedésnek Fülöp Viktor által megtestesített jelenléte.

Ebben a filmedben egy egész sor új eszközt filmesztétikai és technikai eszközt – „próbáltál ki”. Nem féltél, nem tartottad-e őket kockázatosnak? Ahogy már említetted, ez a film jórészt látványok sorára épül…

– Minden film nagy kockázat, rengeteg munka, energia. Foglalkozásunk művészi lényege, hogy vállalni kell az ilyen jellegű kockázatot, „kalandot”. Ha erről valaki lemond és előre látható végeredményű, kockázatmentes, „könnyű” filmeket csinál egész életében, az lehet jó szakember, de nem hiszem, hogy öröme telnék a munkájában. A filmezésnek egyik legnagyobb öröme, elégedettségérzése, hogy bizonyos dolgokat nagyon pontosan kell látni, körülhatároltan kell tudni. Mégis, ezzel együtt, az embernek mindvégig nyitottnak kell lennie, mert a véletlenek, a helyszínek, a körülmények, az időjárás változásai olyan elevenbevágóan „szólnak közbe”, olyan döntéskényszerbe hozzák a film alkotóit, hogy eredményében eltávolodik attól, ahogy alkotói eredetileg elképzelték. A napi felvétel „véletlen eredményei”, szerencsés esetben, egy új eszköztár vagy módszer tudatos kimunkálását is kezdeményezhetik.

Tehát jókedvvel vágtál a munkának?

– Soha ilyen lehetőséget nem kaptam még. Lehetőséget arra, hogy fantáziámat próbára tegyem, a látványosság iránti vonzódásomat és igényeimet kiélhessem. Nemegyszer elgondoltam, mennyire más lenne Az ember tragédiája, ha például a szegedi szabadtéri színpadot oly látványossá lehetne tenni, mint ez a filmben megvalósítható. De ehhez estéről-estére lehetetlenül nagy összegeket kellene az előadásba belefektetni. Madáchnak, azt hiszem, gigantikus elképzelése volt a Tragédiáról, de mindig leszűkítjük és kisebbet csinálunk belőle. És Sartre se szalondarabnak, filozofikus párbeszédsornak szánta Az ördög és a jóisten című drámáját. Cselekményének színtere, bizony, egy ostromlott vár, a háborút kísérő hangzavarral, lármával, fegyverdörgéssel és pirotechnikai háttérrel, így más a szavak, a mozdulatok akusztikája. Ez esetben kelne csak maradéktalanul életre a szöveg, s valósulna meg az alkotói szándék.

A kockázatról, szorongásról szólva, arra gondoltam mindenekelőtt, hogy egy meghatározóan látványosságra épülő filmnek a legapróbb részleteiben is oly tökéletesnek kell lennie, mint, teszem azt, egy bruegheli festménynek, ahol a vászon bármely szeletkéjét bekeretezhetjük, kinagyíthatjuk, s újabb, változatlanul tökéletes önálló képet kapunk. A látványosságra épülő filmben a háttér és az előtér megkomponáltsága között nem lehet különbség. A filmkocka képrészekre szeletelhető…

– Az, hogy a részletek is tökéletesek legyenek – álma minden filmrendezőnek. Nem született még olyan film, amelynek alkotója úgy érezte volna, hogy a legapróbb részleteknek is maradéktalanul tökéletes harmóniája valósult meg előtte a vágóasztalon. Ez az az álom, ami, úgy hiszem, elérhetetlen. Ilyen tökéletesség nem létezik. Célul magunk elé, mindennek ellenére, mégis a tökéletességet kell tűznünk.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1983/11 24-28. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6588