KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

            
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1983/november
KRÓNIKA
• Koltai Ágnes: Lengyel filmhét
FESZTIVÁL
• Zsugán István: Vicsorgó Arany Oroszlánok Velence
SZOVJET FILMEK FESZTIVÁLJA
• Veress József: Az egyensúly keresése Magánélet

• Spiró György: A befejezetlen dráma Nyikita Mihalkov filmjei a televízióban
• Báron György: A „speciális visszaesés” Könnyű testi sértés
• Koltai Tamás: Megérkezett a revizor? Délibábok országa
• Kovács István: Történelmi misztériumjáték Beszélgetés Kardos Ferenccel
• Fábri Zoltán: Emlékezés Nádasdy László (1929–1983)
• Nemes Nagy Ágnes: Lovag-ábránd Excalibur
• Fogarassy Miklós: Utazások egy katonai szükségállapot mélyére Az út
• Barna Imre: Az utolsó t... Az utolsó tangó Párizsban
• Gyárfás Endre: Bölénynyúzók A vadnyugat népköltészete és a westernfilm
LÁTTUK MÉG
• Székely András: Az idő urai
• Koltai Ágnes: Portrék korhű keretben
• Takács Ferenc: A francia hadnagy szeretője
• Kapecz Zsuzsa: Rita asszony menyasszony
• Deli Bálint Attila: Az álarcos lovas legendája
• Zoltán Katalin: Röpke éjszaka
• Greskovits Béla: Csillaghullás
VIDEÓ
• Mihály Éva: Képmagnózgatásaink... Kerekasztal-beszélgetés a videó kulturális felhasználásáról
KÖNYV
• Koltai Ágnes: Kis magyar lexikonográfia

             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

A vadnyugat népköltészete és a westernfilm

Bölénynyúzók

Gyárfás Endre

 

„Egy mitológiának és egy kifejezőeszköznek a találkozásából született a western” – írja André Bazin, kifejezőeszközön természetesen a filmet értve. És még hozzáteszi: „A western legendája, mielőtt a film magáévá tette, megvolt már irodalmi és folklorisztikus formában.”

Manapság, amikor divatba jöttek a vadnyugat hőskorát romantika nélkül bemutatni kívánó dokumentumfilmek és dokumentumokra építő játékfilmek, érdemes megvizsgálnunk: mennyire és miképpen táplálkozott a klasszikus westernfilm az észak-amerikai folklórból.

 

 

„A nagy olvasztótégely”

 

A népköltészet igaz képet ad a Nyugat honfoglalóinak küzdelmes életéről. Megszólaltatja vágyaikat, félelmeiket, szerelmüket, bánatukat és főként kétségbeesésüket. E poézisben több műfaj él egymás mellett és egymásba fonódva: a helyzetdaltól a tragikus-homályos balladáig, a felelgetős szerelmi románctól a börtöndalig, a korhelynótától a siratóénekig.

Az eredeti európai (elsősorban angol, skót, velszi, ír) népdal- és balladakincs az első aranylázak idején még alig-alig módosult az újvilági körülmények hatására. (Például százdolláros nyerget említenek százfontos helyett.) A Nyugat betelepülése, a „népvándorlás”, az etnikai keveredés, a mozgás során születik meg lassan az az amerikai kultúra, amelyben sajátosan elegyedik az angolszász, a kelta, a germán, a latin (például mexikói spanyol!), a szláv népek hazulról hozott öröksége. (A polgárháború után a felszabadult néger rabszolgáké is.)

„Nagy olvasztótégely”; ezzel a kifejezéssel szokták illetni a múlt század második felének Amerikáját. Az olvasztótégelyben a lehűlés folyamán egyes részek fölülre, mások középre, megint csak mások alulra kerülnek. Ez történt meg a kialakuló nemzettel is.

Az aranylázak, földfoglalások, erdőirtások, városalapítások, vasútépítések, marhahajtások mozgásban levő, helyét kereső embertömegének egyik része a 19. század vége felé úgy érezte, hogy „szerencsével járt”, másik része úgy vélte: üldözi a balszerencse. Holott valójában az esett meg, hogy elrendeződtek a társadalomban. Durva egyszerűsítéssel: volt, aki kapitalista lett, volt, aki proletár.

A népköltészet rendkívül érzékenyen fogja fel, és érzékletesen tükrözi ezt a folyamatot. (Lásd a Bölénynyúzók című balladát!)

S ezzel máris rávilágíthatunk a folklór és a hollywoodi westernfilmgyártás fő különbségére: az utóbbi ugyanis nem ábrázolja, inkább elkeni a társadalmi feszültségeket, a valós konfliktusokat.

A westernfilmben (tisztelet a ritka kivételnek, melyről még szó lesz) az egymásnak rontó erők elvont kategóriák címkéit viselik. A Jó küzd a Rossz ellen, a Fehér a Fekete ellen. És persze a Becsületnek, a Hűségnek kell győznie.

Azt mondhatnánk, hogy hiszen ez is folklorisztikus hagyomány. Igen ám, csakhogy az ősi népmeséké, nem pedig a múltszázadi népdaloké, népballadáké!)

Éppen a folklór realizmusa az, ami kipereg a filmkészítők ujjai közül, …miközben aprólékos naturalizmussal mintázzák meg a vadnyugati történetek miliőjét, a hősök küllemét, beszédük stílusát.

 

 

A filmnek „sztori” kell

 

Több ezer epikus népköltést olvastam el, és egyet sem találtam, amelyik a westernfilmek sematikus alapsztoriját adná elő. Ez a variálható történet leginkább a középkori lovagregények s a velük rokon népmesék időben-térben messzire szakadt származéka: a hős (lovag – cowboy) beleszeret egy jómódú, rangos, hótiszta leányba, ám valami bűnt követ el ellene vagy családja ellen, ezért veszedelmes kalandok során kell vezekelnie, s végül megérdemelnie a lány és atyja (király, őrgróf – farmer, tehenesgazda) beleegyezését vagyona (országa – jószága) felét.

Aranyásók, favágók, cowboyok, csavargók táboraiban, a tűz mellett vagy a „saloon” pultjánál a megfáradt emberek elsősorban nem izgalmas sztorizást vártak a magát gitárral vagy bendzsóval kísérő népénekestől, inkább a saját sorsuk érzelmi megrázkódtatásairól akartak hallani.

Például arról, hogy hiába kerestek aranyat, megrokkantak, kiégtek, vagy hogy „állami bérlőként éhenveszünk”, vagy hogy „szálfát úsztatsz a Ploveren, és nem kapod meg béred”, vagy hogy „sorsom: a csordát hajtani késő vénségemig.” Vagy arról, hogy fél éves csordahajtás vagy erdőirtás után hazatérve az imádott leányt más hitveseként látják viszont.

A filmesek azonban (Hollywood hőskorában éppúgy, mint a tévésorozatok divatjának idején) sztorikkal, cselekménnyel, akcióval igyekeztek nézőközönséget vonzani és megtartani.

Ha az effajta eltérések mögött népköltészet és westernfilm különbözésének lényegét keressük, észre kell vennünk, hogy a westernfilm: árucikk. Eladásra szánt termék, melynek létrejöttében nagyon sok és sokféle szempont érvényesül, s az ötlettől a vetítésig a manipulációk egész során kell keresztülmennie.

A népköltészet természetesen nem árucikk; születésében és terjedésének korai szakaszában nem lelhetők fel az üzleti manipulálás nyomai.

Gyakran mondják, hogy a westernfilm a vadnyugat mitológiájából (helyesebben: mítoszaiból) táplálkozik. A népköltészetről megállapíthatjuk, hogy részt vett e mitológia (mítoszok) teremtésében. Nem a történetek kitalálásában és feltálalásában, hanem az élethelyzetek, a konfliktusok, az emberi arcélek rögzítésében. A folklór tehát ilyen módon mindenképpen hatott a filmre.

Csakhogy ez a hatás nem volt közvetlen!

Magyarán: a forgatókönyvírók és rendezők nem a népi vándorénekesek, a Stetson-kalapos „nótafák” meghitt körében gyűjtötték a szüzsére valót, s nem valószínű, hogy témákért, figurákért rongyosra lapozták volna J. A. Lomax–A. Lomax, Botkin vagy Carl Sandburg vaskos népköltési gyűjteményeit.

Lapozni lapozgattak ez ügyben, csak éppen egészen másféle könyveket: a ponyvára került füzetes, filléres regények százait. Ez az irodalom közvetítette a vadnyugat valóságát a filmhez. De mivel maga is árucikk volt, az igények szerint változtatott a valóságon. Önkényesen elhagyta például az unalmasnak ítélt részleteket, –holott a Nyugatra tartó milliós tömeg ezer és ezer mérföldes vándorlását éppen az egyhangúság jellemezte, a cowboyok, a favágók, az aranyásók, a telepesek életében az eseménytelenség elviselése kívánta a legnagyobb erőfeszítést. A vadnyugat első számú mítoszának középpontjában a végsőkig kitartó, a csapásokat eltűrő, a nagyobb terméshozamért, több marháért, mutatósabb bankbetétért fáradhatatlanul és bizakodón „güzülő” ember áll.

Eleinte csak az újságok tárcarovataiba törtek be a kalandos történetek. Ned Buntline 1869-ben kezdte írni vadnyugati regényeit, miután hosszasan meséltetett magának William F. Cody-val (Buffalo Billel) és Vad Bili Hickockkal. Ő vezette be ezt a két hírhedt alakot a színpad világába is. Azután hamarosan megkezdődött Buffalo Bill vadnyugati cirkuszának (show-jának) fantasztikus diadalútja.

A századfordulón egymás mellett éltek és virultak a cowboy-regények (híresebb szerzőik: Max Brand, Zane Gray), valamint a színpadi cowboyos-seriffes-indiános komédiák, melodrámák. A varietében nem volt elég eljátszani az együgyű történetet: bemutatót is kellett tartani lasszóvetésből, céllövésből, késdobálásból, lovas akrobatikából.

Amikor 1903-ban és az azt követő években a filmgyártók figyelme a vadnyugat felé fordult, a divatos regényekből átvették a sztorikat, – a varietékből pedig a látványos ügyességi számokat.

Hosszabb-rövidebb filmek százaiban hemzsegtek a cowboyok… de már nem azok, akiket a népköltészet mint közvetlen tükör felmutatott. Douglas Branch, a cowboyvilág tudós szakértője ezt állapítja meg a húszas években:

„A moziipar nem veszi tudomásul, hogy a cowboyok voltaképpen dolgozó emberek, munkások.”

Márpedig a népdalok és népballadák erről, szinte csakis erről szólnak, hol panaszkodva, hol kérkedve.

 

 

Rablómesék, szerelmi drámák

 

A vadnyugat mítoszaiban helyet kaptak az érdekes sorsú emberek, főként a bűnözők. A különös sztorik, az akciók ádáz keresése közben a filmesek rájöttek, hogy a rablóhistóriák aranybányát jelenthetnek a számukra.

A polgárháborút követő zavaros években szaporodtak el Nyugaton a rablóbandák. Marhalopással, bankrablással, vonatfosztogatással foglalkoztak. Néhány bandavezért halála után megénekeltek a népköltők, egyidejűleg az újságírókkal, a ponyvaregények szerzőivel. Főként a polgárháborús veteránt, Jesse Jamest és öccsét, Franket, valamint Sam Basst, a Younger-fivéreket és Billyt, a „Kölyköt” örökítette meg a népköltészet. A népballadák egyáltalán nem eszményítik a banditákat. (Lásd a mellékelt verset Billyről!)

A filmekben azonban a sztárkultusz még erősítette is a törekvést, hogy a rablóvezéreket rokonszenvessé, hőssé, végül pedig áldozattá avassák. Gondoljuk csak el: Billy, a „Kölyök” Paul Newman megformálásában nem lehetett olyan gátlástalan, humortalan tömeggyilkos, mint amilyennek kortársai leírták.

(Billyről 15, Jesse Jamesről legalább 10 hangosfilmet forgattak. S ki tudja, hány némafilmet, szkeccset?!)

Akadnak aztán a westernfilmnek olyan rablóhősei, akik a valóságban éltek ugyan, tetteikről újságcikkek, ponyvaregények számolnak be, a népköltészetben azonban hiába keressük alakjukat. Nincs népballada Wyatt Earpről. „Doc” Hollydayről, Butch Cassidyről, a Sundance kölyökről... S nyoma sincs a folklórban a nem rablás, hanem oktalan gyilkosságok, bölényirtás, indiánölés révén hírhedtté vált Buffalo Billnek, Vad Bill Hickocknak.

Köznapi emberekkel megesett szerelmi, családi tragédiák sokkal sűrűbben bukkannak fel a népballadákban, mint a hivatásos bűnözők rémtettei. Az egyik legelterjedtebb amerikai ballada (Frankie és Albert, más változatokban Frankie és Johnny) arról szól, hogy a jogosan féltékeny asszony megöli férjét. E történetet western-környezetbe helyezve több ízben is megfilmesítették. A harmincas években Mae West volt a sztár Frankie szerepében, az 1966-os filmben Elvis Presley játszotta Johnnyt.

Ha már Presleyt említjük, meg kell jegyeznünk, hogy az ő és más énekes csillagok jóvoltából igen sok amerikai népdal vált slágerré a hangosfilmekben, így lett például „világnépdallá” a Clementine, a Red River Valley (Vörös folyó völgye), a Home on the Range (Otthon a legelőn), a Streets of Loredo (Loredo utcái), más címen A cowboy siratója). Egyes westernekben népi énekekkel kötötték össze a cselekményt. Így tett például a Cat Ballou-ban a zseniális Nat King Cole.

 

 

Vissza a valósághoz

 

Közismert, hogy John Ford művészete fordulatot hozott a westernfilm történetében. Az 1939-ben készült Hatosfogat, majd a Clementine, kedvesem (1946), az Apacserőd (1948) és a Rio Grande (1950) azt bizonyította, hogy – André Bazin szavaival – „a western történetisége egyáltalán nincs ellentmondásban a végletes helyzetek, a túlzások és a deus ex machina iránti vonzódással.”

Fordot többek közt olyan rendezők követték realista törekvéseikkel, mint Fred Zinnemann (Délidő, 1952), Arthur Penn (Kis nagy ember, 1970), Martin Ritt (A hallgatag ember, 1966).

Filmjeik – akárcsak a népköltészeti alkotások – hús-vér vadnyugati emberek valóságos érzelmeiről adnak hírt. E történetiségigényre felfigyeltek az esztéták is. J.-L. Rieupeyrout 1953-ban megjelent könyvében (Le western) ebből a szempontból is megvizsgálja a filmtermést.

Ami a termés mennyiségét illeti, azt hiszem, az felmérhetetlen. Les Adams és Buck Rainey több mint háromezer western-hangosfilmet sorol fel könyvében (Shoot’em-Ups, 1976). Ennek sokszorosa a némafilmek száma.

Írásom elején megemlítettem az utóbbi években divatozó dokumentumfilmeket, amelyek egykorú fényképekből, korabeli újságcikkekből, naplókból, családi emlékekből igyekeznek valós képet adni a „hőskorról”, vállalva az illúziórombolás vádját. Nos, ezek a filmek forrásként használják fel és szalagra veszik a népköltészet valóságábrázoló alkotásait is.

A vadnyugati folklór és a film tehát – annyi kerülgetés, bújócskázás, félreértés után – végre-valahára egymásra talál.

Találkozásuk gyümölcse azonban már nem nevezhető westernfilmnek.

 

A bölénynyúzók

 

Csak gyertek, vidám cimborák,

hallgassatok reám!

Nem hosszadalmas a dalom,

nem tartlak fel, nem ám.

Azokhoz szólok én, akik

vállalják vakmerőn,

hogy eltöltsenek egy nyarat

a bölénylegelőn.

 

Hetvenhárom tavasza volt.

A helyszín Jacksboro.

Hozzámlépett egy férfiú,

úgy hívták, hogy Crego.

Megszólított: Hogy vagy, fiú?

Van rá kedved s időd,

hogy nyáron bekószáld velünk

a bölénylegelőt?

 

Nincs munkám éppen, szentigaz

feleltem könnyedén.

A fizetségtől függ, uram,

hová szegődöm én.

Ha megfizetik utamat

s a bér is tűrhető,

megismerkedhetik velem

a bölénylegelő.

 

Fizetjük utad s megkapod

a tisztes béredet.

De akkor az egész nyarat

velünk kell töltened.

Ám honvágyad ha visszaűz

s mennél idő előtt,

üres bukszával hagyod el

a bölénylegelőt.

 

Hét jókötésű legény:

a csapat összeállt.

Volt matrózpuskánk, szuronyos.

Kezdtük kálváriánk.

Az úton frissen, szaporán

mentünk, hogy mielőbb

elérhessük a Pease folyót

s a bölénylegelőt.

 

Hogy átkeltünk a Pease folyón,

a baj csőstül szakadt.

Az első faroknyeséskor

elnyestem ujjamat.

Csak nyúztuk a sok vén dögöt

félelmet megvetőn,

mert lesett ránk az indián

a bölénylegelőn.

 

Nyomorúságos volt a koszt,

szavamra, iszonyú.

A hús kemény, a kávé lötty,

a kenyér savanyú.

Sós volt a víz, pokol tüze

még elviselhetőbb.

Bár sose láttam volna meg

a bölénylegelőt!

 

A bölény púpját rágcsáltuk

s a vaskemény cipót.

A fekhelyünk nem cifra ágy,

csak bölényirha volt,

Ha agyoncsaptunk hét legyet,

hetvenhét bújt elő.

A pokolnál is pokolibb

a bölénylegelő.

 

Szívünkre bölénytérd feszült,

lelkünkre puszta kés.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1983/11 36-41. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6593