KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

   
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1983/március
KRÓNIKA
• Bajomi Lázár Endre: Ki volt Jean Ferry?
• N. N.: George Cukor

• Ágh Attila: Egy halott arca Pergőtűz. Filmeposz a 2. magyar hadseregről
• Vígh Károly: Katasztrófa a Donnál Pergőtűz. A történész szemszögéből
• Tóth Pál Péter: Nemzdékek nőttek fel azóta... Pergőtűz. Egyetemisták beszélgetése Sára Sándor ötrészes filmjéről
• Almási Miklós: Határátmenetek Szerencsés Dániel
• Nemes Nagy Ágnes: Gyönyörű, keserű Noé bárkái
• Reményi József Tamás: Szűkített újratermelés Adj király katonát!
• Lajta Gábor: A magánharc esélyei A profi és az amatőr
• N. N.: Glauber Rocha filmjei és könyvei
FESZTIVÁL
• Zilahi Judit: Valami mást... New York
• Koltai Ágnes: Hétköznapi félelem Lipcse
LÁTTUK MÉG
• Kövesdi Rózsa: A kifacsart ember
• Varga András: Evilági Babilon
• Kapecz Zsuzsa: Karla házasságai
• Lajta Gábor: Hattyúk tava
• Ardai Zoltán: Egy kis napfény
• Gáti Péter: Istenke teremtményei
• Kulcsár Mária: Éjszakai boszorkányok
• Harmat György: Üldözők
TELEVÍZÓ
• Csala Károly: Film a televízióban Beszélgetés Somogyi Zoltánnal a film- és koprodukciós főosztály helyettes vezetőjével
• Szilágyi János: Stúdió ’mennyi? Beszélgetés Érdi Sándorral
KÖNYV
• Fáber András: Mítosz és dokumentum A fotóművészet története

             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Fesztivál

New York

Valami mást...

Zilahi Judit

Tudósítónk beszámolója

 

Talán semmiben sem olyan önellátóak az amerikaiak, mint filmben. Az autójuk, a cipőjük, a pulóverük lehet külföldi, de a film, amit néznek, szinte kizárólag amerikai. Ez a „kizárólag” a számok nyelvére lefordítva annyit jelent, hogy az 1981-ben eladott mozijegyeknek mindössze fél százalékát váltották nem-angol nyelvű filmhez. Egy provinciálisnak vagy szűk-agyúnak éppen nem mondható kritikus ki is fejtette: ”Mi rossznéven vesszük a film álruhájába öltöztetett merengő esszéket, mert az általuk ébresztett gondolatok nem érintenek bennünket. Európával ellentétben mi nem egy korábbi civilizáció romjain élünk, hanem az örök jelenben, amelynek nincs ideje koktél-filozófiára. A cselekményesség az, mely nálunk kellő válaszra talál.”

Ezzel a kulturális izolacionizmussal szegül szembe az idén huszadszor megrendezett New York-i Filmfesztivál, amely méreteit tekintve elmarad még a kisebb európai fesztiváloktól is, de a fent jelzett okból mégis igen jelentős. Az elmúlt húsz év során ez volt a kapu, amelyen át bejutott Amerikába Bresson, Ozu, Resnais, Rohmer, Godard, Saura, Zanussi, Jancsó és Szabó, s a sor folytatható.

Sajátos irónia, hogy úttörőnek lenni Amerikában, e szó őshazájában ma veszteséges vállalkozás, noha a vetítések telt házakat vonzanak. Az amúgy is elkerülhetetlen deficit csökkentése érdekében rendezik a fesztivált aránylag szerény keretek között. Nincsenek különféle szekciók, délelőtt a sajtó, délután és este pedig a fizető közönség nézi végig ugyanazokat a filmeket. Nincsen zsűri, díjakat nem osztanak, s többnyire ősbemutatókat sem kínál New York; különösen a külföldi filmeknek nagy része más fesztiválokról érkezik.

Fassbinder az egyetlen rendező, aki két filmmel szerepelt 1982-ben. A Veronika Voss vágyakozása a berlini diadalt követően jött New Yorkba (a Filmvilág 1982/4. száma ismertette), a Bolwiesert sugározta a magyar televízió. Ezért itt csak a fogadtatásról: mindkettőről a legnagyobb elismeréssel írt a sajtó általában, a The New York Times pedig valóságos kultuszt kezdeményezett a fesztiválhoz kapcsolódva – Kezdők kalauza Fassbinder géniuszához címmel tanulmánynak beillő cikket szentelt a nemrég elhunyt rendező életművének.

Cannes-ból nem kevesebb, mint hét játékfilm érkezett, melyekről a Filmvilág olvasói a lap 82/7. és 82/8. számából tájékozódhattak. Antonioni Egy nő azonosítása című filmjét értetlenkedő elégedetlenség, a Yolt (Yilmaz Güney) igen lelkes, a Szent Lőrinc éjszakáját (Taviani fivérek), langyosabb tetszés fogadta, Jerzy Skolimowski Fusimunkája bizonyos politikai felhangok miatt itt érthetően nagy propagandát kapott, s Herzog Fitzcarraldója, volt – ha úgy tetszik – a nemhivatalos győztes, az egész eseménysorozatot megkoronázó záróeste kirobbanó sikerű programja. S végül: két magyar film is eljutott Cannes-on át New Yorkba. Gothár Péter Megáll az idője és Makk Károly alkotása, az Egymásra nézve. A harmadik, Cannes megkerülésével érkező magyar nevezés Jancsó filmje, A zsarnok szíve volt, amelyet szinte teljes elutasítás fogadott. Ezzel szöges ellentétben Makk és Gothár filmjeinek nemcsak sajtókritikája volt kedvező, hanem az a tény is, hogy a rendkívül forró hangulatú sajtókonferenciákon mindkét rendezőt az őszinte érdeklődést jelző kérdések és a felsőfokú dicséretek özönével árasztották el a jelenlevők. Rövid szemelvények a The New York Timesból: „Gothár Péter friss, energikus rendező... filmje rideg szépségű fekete-fehér képsorral indul, majd viruló színekbe csap át, de mindvégig megőrzi vizuális eredetiségét.” „Makk Károly Egymásra nézve című filmje egyszerűen és romantikusán meséli el hősnői történetét, politikai attitűdjeiket mintegy szerelmük háttereként használva... a film hiteles és érdekes.”

S most lássuk, hogy a külföldi filmek bebocsátásán, az európai értékek meghonosításának igyekezetén túl mennyiben kínált még újat, mást a New York-i Filmfesztivál?

Elsősorban annyiban, hogy dacol az amerikai filmgyártást és forgalmazást még mindig uraló Louis B. Mayer-izmussal. A Metro-Goldwyn-Mayer hajdani alapítója mondta: „Ha üzenetet akarsz küldeni, fordulj a Western Unionhoz!” (Vagyis a távírdához.) Más szóval a filmnek ne „üzenete”, mondanivalója legyen, hanem csak szórakoztasson, gyönyörködtessen. Ugyanennek az elvnek egyik gyakorlati megnyilvánulása az is, hogy a dokumentumfilm mint olyan szinte kiszorult a nyilvános amerikai mozihálózatból, a földalatti filmesek klubjaiban s az egyetemeken kerülhet inkább vetítésre.

Nos, az idei New York-i fesztiválon meglepően sok dokumentumfilm szerepelt önálló programként, a játékfilmek – amerikaiak és külföldiek egyaránt – eszmei és formai igényességről tanúskodtak.

A 42 évesen elsőfilmes Godfrey Reggio például egyetlen eszmének, a huszadik századba oltott rousseau-izmusnak szenteli filmjét, anélkül, hogy unalmas prédikációkba fogna. Annál is kevésbé, mert a filmben egyetlen szó sem hangzik el, nincs dialógus, narráció, színész, cselekmény, csak Ron Fricke operatőr lélegzetelállító, döbbenetes erejű képei és a rangos avantgarde zeneszerző, Philip Glass kísérőzenéje közvetítik a rendező vaslogikával végigvitt koncepcióját, melyet a film címe: Koyaanisqatsi összegez. Ez a hopi indián szó ugyanis „egyensúlyából kizökkent világ”-ot jelent, s a fenséges nyugalmú természeti képeket követően, a legkülönbözőbb technikai eszközökkel, lassítással, gyorsítással, kimerevítéssel, ijesztő közelképekkel és lebegő nagytotálokkal felidézett nagyvárosi jelenetek egyértelműen sugallják: ez a társadalom, ez a civilizáció, ez a technika botor végletekbe hajszolta önmagát, már nem ura sorsának.

A Megesszük Raoult az előbbinél hagyományosabb film, de hétköznapinak ez sem mondható. Paul Bartel szatírája a szexről, gyilkosságról és kannibalizmusról szól anélkül, hogy akár egy fedetlen női kebel, akár egy csepp vér föltűnne a vásznon. Az öldöklő fegyver egy ártalmatlan tárgy: öntöttvas serpenyő, mellyel a nyárspolgári férj, Paul (Paul Bartel) csapja fejbe tisztességes, sőt a szextől finnyásán vonakodó felesége, Mary (Mary Woronov) perverz aktusokra áhítozó vendégeit. Hideg és steril gyilkosságok ezek, amelyeket „jóravaló” emberek követnek el az amerikai álom bűvöletében: Paul és Mary ugyanis az áldozatok zsebéből kiszedett pénzből vendéglőt akarnak nyitni valahol vidéken, távol a bűnös nagyvárostól. Az erotikus helyzetekben is illedelmesen viselkedő főhősök, a hidegzuhanyszerű váltások (egy csizmás-ostoros szadomazochista „úrnő” a következő képben fürtös kisbabáját eteti), a faarccal tálalt vizuális gegek sorjázása, s az egész erkölcsi világrend fejtetőre állítása teszik Paul Bartel filmjét üdítően komikussá és szokatlanná.

Helyt adott a fesztivál a „földalatti” filmeseknek is, ez esetben két művésznek, akik Scott B-nek és Beth B-nek nevezik magukat, s akik eddig kizárólag szupernyolcas filmre dolgoztak. Most bemutatott filmjük, a 16 mm-es Örvény néhol szellemes, néhol zavaros krimiparódia, mely az alkotók státusából következően minimális költségvetéshez képest imponáló díszleteket, világítási effektusokat és kameratechnikát alkalmaz.

Retrospektív jelleggel bemutatták Cecil B. de Mille 1930-ban készült Madame Sátánját is. Technikai virtuozitása, az óriási léghajón rendezett maszkabál pompás látványossága még ma is megkapó, de ennél is érdekesebb, hogy a giccset oly módon tálalja, hogy az tudatos paródiának hat, s akár valóban annak szánta a rendező, akár nem, ellenállhatatlanul mulatságos.

Az angol színeket Peter Greenaway A rajzoló szerződése című filmje képviselte. Kizárólag angol stábbal és szereplőkkel készült, a Brit Filmintézet által biztosított félmillió dolláros pénzalapból – s ez figyelemre méltó, hiszen az angol filmgyártást már-már bekebelezte az amerikai. A csekély összegből a rendező – és egy személyben forgatókönyvíró – míves, elegáns, pazar kiállítású filmet alkotott, a restauráció korában játszódó, de a ma problémaérzékenységét tükröző bűnügyi történetet.

A címben jelzett rajzoló angol kastélyokat örökít meg papíron, szerény fizetségért s teljes ellátásért. Ám a film kezdetén épp egy olyan családhoz kerül, ahol a ház ura távol van, s így szerződésébe a ház asszonyának szexuális kegyeit is belefoglalják, mint járulékot. Készülnek a hideg precizitású rajzok, s Antonioni Nagyításának távoli visszhangjaként először itt, a művön jelentkeznek oda nem illő, baljós jelek: a háznak támasztott létra, ottfelejtett kabát; mígnem fény derül rá, hogy az állítólag távollevő férjet valóban meggyilkolták. S ekkor az osztályharc ősi törvényei szerint az áldozat rokonai és szomszédai leszámolnak a valójában ártatlan rajzolóval, a „felkapaszkodottal”, a „betolakodóval”.

Az osztályharcról, s a nemek harcáról szól Joseph Losey francia produkcióban készült filmje, a Pisztráng is, amely a kommunista Roger Vailland regényén alapul. A 73 éves, amerikai születésű, de politikai-művészeti megfontolásokból évtizedek óta Európában dolgozó Losey sajtóértekezletén elmondotta, hogy filmjében arról akart szólni: hogyan vezettek a multinacionális vállalatok egész világot behálózó machinációi az emberi kapcsolatok összezavarodásához, lelki és szociális torzulásokhoz. A filmben mindez természetesen nem didaktikus eszközökkel, hanem rendkívül elegánsan kimunkált, hatékony részletek és maradandó színészi alakítások (Jeanne Moreau, Jean-Pierre Cassel) közvetítésével jut kifejezésre. A központi figura, Isabelle Huppert azonban nem teljesen meggyőző az eredetileg Brigitte Bardot-nak szánt szerepben, a mindenkit szexuális rabságba ejtő, vidéki lányból diadalmas vamppá átlényegülő Frédérique-ként.

A fajüldözés tematikája tette egy amerikai dokumentumfilmmel közös fesztiváleseménnyé a Dél-Afrikában készült kisjátékfilmet, a Nagyvárosi szeretőket. Alapját Nadine Gordimer-nek a Nagyvilágban is megjelent, hosszabb elbeszélése szolgáltatta. A történet egy fehér geológus és egy néger bolti eladólány tragikusan végződő szerelme, brutálisan erőteljes, megrázó ábrázolásban. A vele együtt vetített amerikai dokumentumfilm címe: Felnőttéválás, s egy fiatalok számára rendezett, egy hétig tartó szeánsz-sorozat eredményeit rögzíti. A találkozók során a résztvevők előbb vonakodva, majd egyre felszabadultabban beszélnek a faji kérdéssel kapcsolatos élményeikről, fenntartásaikról, s végül az egész sírásba, vagy más, vadabb érzelemmegnyilvánulásokba torkollik. Josh Hanig filmje rövid epilógust is tartalmaz, amelyben megpróbálja bemutatni, hogy az egy év után meglátogatott résztvevőkre az esemény mennyiben gyakorolt maradandó hatást.

Edgardo Cozarinsky Egy ember háborúja című, francia produkcióban készült filmjéről is e helyt kell szólnom, mert az alkotó „dokumentarista fikció”-nak nevezi filmjét.

A film egy, a megszállt Párizsban élő német tiszt, az ismert német író, Ernst Junger naplóját ellenpontozza korabeli párizsi híradórészletekkel. A rendkívül ügyesen építkező mű néhol a kontraszthatásokat aknázza ki, máskor azt sugallja, hogy a híres párizsi divattervezők újságpapírból készült, hetyke kalapkái és Jung lakomája a Tour d’Argent étteremben egyazon törekvés kifejezői: normalitást kölcsönözni az abnormálisnak.

Az egész fesztivál legsikeresebb eseményei közé tartozott egy amerikai dokumentumfilm vetítése, amelyet George T. Niremberg rendezett. A Mondjon valaki áment című film két híres néger spirituálé-énekest mutat be előadás közben, valamint családjuk körében. A zene önmagában is elég lenne, hogy éltesse a filmet, de az atmoszférát is közvetíti, s hiteles portrékat rajzol.

Chris Markernak, a francia dokumentumfilmesnek sikerült, igaz, régen, 1957-ben egy teljesen politikamentes művet készítenie Szibériáról. Az egyórás Levél Szibériából című film játékosan ábrázolja a tájat, az állatvilágot, s a képi elbeszélés a szibériai folklórból is ízelítőt ad.

Utolsóként említem a Sötét kör című dokumentumfilmet, amely Judy Irving, Chris Bea ver és Ruth Landy munkája. Művészileg nem a legkidolgozottabb a dokumentumfilmek közül, de a Denver melletti nukleáris fegyvergyár környékén lakó, meginterjúvolt családok sorsának bemutatása olyan felelősségérzettel közvetített figyelmeztetés, amely becsületére válik az alkotóknak éppúgy, mint a New York-i filmfesztiválnak.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1983/03 34-37. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6644