Szokurov köreiOrosz KronoszDániel Ferenc
Az idén másodszor megrendezett budapesti Titanic Fesztiválon nagy nevek kevésbé felkapott műveit és kevéssé ismert tehetségek remekeit – így Alekszandr Szokurov, a Quay-fivérek, Peter Delpeut, Szirtes András filmjeit – mutatták be. Minden instrumentális művészetben ott rejlik a kísértés, hogy az eszközök, szerszámok, gépezetek használata révén keletkező műtárgy/alkotás múlja felül vagy olvassza magába eszköztárát. Ennek a kihívásnak, amelyet a becsvágyon túl az alkotó sugallata is hevíteni szokott, a filmművészek sem tudnak nem megfelelni. A küzdelem nevei: szuverén filmnyelv, látomás, kinematográfiai lenyomat, audiovizuális kísérlet, experimentum stb… lényege, hogy az optika dermesztő tárgyilagosságával valahogy megbirkózzanak. A küzdelem tétjét mindannyian, akiktől a film sorsa, jövője nem idegen, magasra tartjuk. Bennünket, filmbarátokat legföljebb az árbecslés mértéke különböztethet meg. Hogy e rébuszt feloldjam és tárgyszerűvé tegyem: most, hogy a „Titanic”-fesztivál alkalmából Szokurov mozgókép-látomásairól tűnődöm, örökké az motoszkál a fejemben, hogy mennyivel jobban járna az olvasó, ha Erdély Miklós élne és vallana róluk, s én mindössze opponensként csatlakoznék prófétai szavaihoz.
Ennek a fikciónak megvoltak a tényszerű előzményei a BBS-ben a nyolcvanas években. Erdély megvetette az úgynevezett tradicionális filmet, s magasan díjazott bármi vizuális eseményt, szerkezetet, amely az előbbi meghaladását célozta. Kifinomult műkedvelő látnokként igyekezett teret nyitni gyanúsan homályos és dilettáns műveknek is, ha felfedezte vagy felfedezni vélte bennük a technika legyűrésének szándékát. Emiatt többször összeszólalkoztunk, pengeütéseket váltottunk. Egy zárt szubkultúrában az ilyesmi nem megy vérre a nézetkülönbségek nem okoznak sebeket. Ő világvége-bölcselő volt, mozgalmán én akkor is, most is földön járó. Ezért gondolom azt, hogy Erdély prófétikus hévvel ünnepelné Szokurov ma látható opuszait, amelyekben a látvány és a hangzás – végre a tökély szintjén –, dacolva a felvevőrendszer adottságaival, színtiszta Művészetként fogalmaz apokaliptikus jelentést. Nincs mese, nem lehet kibújni, itt a néző az idő folyondárjában önnön végítéletét olvassa. Mintha egy orosz látnok akaratából a Tibeti Halottaskönyv bardo-állapotában lebegnénk, sínylődnénk a megtestesülés reménye nélkül. Szépség, iszonyat, álomittasság, halál, törvénypálca alatt nyögő természet, távollévők vagy elhunytak mormogása, csörömpölése. S ami kínosabb, nem ismerjük vagy nem ismerhetjük fel a tagolás vezérelveit. Megbizonyosodom: én ebben az egész összművészetben ellenszegülő vagyok.
Ellenszegülő és meghasonlott. Igyekszem kifejteni, miért. Az 1993-as keltezésű Orosz elégia bevezető képsoraiban ismeretlen embertársunk agonizál félhomályban, derengésben, alulexponálva. A látomás megejtő, fojtogató; még akkor is, ha nyilvánvalóvá válik, Szokurov a Kunstwollen, a művészetakarás kedvéért sosem fog arcot kölcsönözni e szenvedő testnek, léleknek. Számára egy pontos rajzolatú mélységétesség maga volna az árulás, hiszen úgy kitűnne: nem Oroszország, nem az orosz létező haldoklik itt, most és örökké, hanem egy kamera rögzítette személyiség. Talán muzsik, talán kolhozparaszt vagy valahai technikus. Akinek az elmúlása egyszeri, menthetetlenül individuális. Ez sorsot, alkalomhoz illő, személyre szabott engesztelő szavakat feltételezne. Így nem.
Az elégia hangjai mitikus távlatokat sejtetnek: a halálba menőnek megadatik, hogy még két órán át vizionáljon… mi, nézők váljunk mitológiai halálba menőkké. Erős, vonzó kihívás volna ez, csakhogy nem mehet végbe Szokurov intenciói nélkül. Nála a festői elrajzolás elengedhetetlen feltétel, éppúgy, mint a lassúdad folthatás, mint a moccanatlanság vagy a felvevőgép gyakran alig érzékelhető vánszorgása. Szándéka szerint úgy viszonylik a leképezendő tárgyhoz, mint maga Kronosz, az idő ura. Orosz Kronosz: ítélete ideje végtelen. Végtelennek tűnő „szicsasz”. Vonatkozik ez fűre-fára, folyóra, fodrozódó vízre, szemlélődő, alvó vagy haldokló emberre, mozdulatokra, távolból beszüremlő hangokra, zajkompozíciókra. Szokurov és operatőrje, Burov, valamint hangmérnöke, Perzov, mondhatni, tökéletes triászt képeznek a kontinuus elvonatkoztatásban. Zenei fogalmakkal élve: átlényegített, rejtett kompozíciós tételeket szőnek egymáshoz, e tételeken belül vagy repetitív ismétlésekkel, vagy aleatorikusan adagolják vagy bontakoztatják ki motívumaikat – tűréshatárig, tűréshatáron túl.
Hogy a felhők hömpölye, a szárazvillámok tompa villanása mennyi repetíciót ér – ez vérmérsékletünktől függ. Nézője válogatja. Az enyém mindenképp kevesebbet bír, mint amennyit a film belém akar szuggerálni. Hogy a mozgókép, a diaporáma, az állókép a kinematográfiában szerves egységet alkot(hat): evidencia. De az már igazolásra szorulna, hogy az archív fotográfiákon megörökített hajdani élet-pillanatok az elmúlást bizonyítják-e? Itt az időről szóló tudásunk „külsőséges”, „történelmi”. Mint gyakorlott animációs konzultáns, tanúsíthatom: Makszim Dimitrijev századfordulós fotográfiái volgai tájékokon nem dokumentálnak többet, mint a mi „kitántorgós képanyagunk”, amellyel annyit bíbelődtünk az „AH! AMERIKA!” forgatásakor. A fotónak be kell mozdulnia! Az animáció megkerülhetetlen. A kimerevítés ellenpárjaként a lenyomatokon rögzült (időben kövült) alakok, mozdulatok vagy tárgyak csekély részletének (legalább) életszerű mozgást, alakváltozást kell mutatnia ahhoz, hogy a múlandóságra emlékeztethessünk. Gondolom, mindezt Szokurov is halálpontosan tudja, csakhogy számára az animáció, a magát eszközhasználatában nyíltan leleplező beavatkozás: tabu.
Az Orosz elégiában van egy tétel, amelyet Erdély Miklóssal együtt is lélegzetvisszafojtva néznénk-hallgatnánk. Első világháború. Végtelen orosz erdőség. Talán a hírhedt Pripjaty mocsarak. Idegen, talán német katonák: utászok, tüzérek. Szörnyűséges, értelmetlen munkájukat végzik – híradófelvételeken. Eredetileg némafelvételeken. Vízi tákolmányok billegve úsznak. Lőállások. Ágyúk. Célkeresés, töltés, tűz! Mindez térben elszigetelve, iránytalanul, gyökértelenül. A Szokurov-triász mintha nem vágó-, hanem boncasztalon elemezné a látványképet: a zajokat, zörejeket rekonstruálja leírhatatlan gondossággal, érzékkel. Ekkor valóban megtörténik a filmben elérhető csoda: rég halott halálmunkások „dolgoznak” valamely megfoghatatlan idősíkban. Majd hozzátűnik – térben, időben eleresztve – az, amit pusztítanak. Talán erdőség, fák, mocsári víz, talán emberek is. Ismeretlen ítélet alá vont, futkározó lények. Teremtmények. Amiként a gyökerüktől kiszakított, roncsolt fák is azok. A gyatra megvilágítástól, a monokronitástól, az arctalanságtól, az acélszerszámok koccanásaitól, a mozdulatok ismétlődéseitől dyonisosi szépség/halálos esztétikum lopakodik a vászonra, amelytől nem lehet szabadulni. A rontás bűntársaivá válunk. De miért? – kérdem szorongva. Talán azért, mert az eredeti lenyomat igazságtartalma áthárul mireánk is.
A filmművészetben ilyen pillanatok ritkán teremnek. S bizonyos mértéktartás azt mondatja velünk, befogadókkal, hogy ennek így is kell lennie, mert az emberfia moziba jár, nem pedig vezeklőgödörbe. Szokurov viszont késői Dosztojevszkij-származék (a szovjet érában készített filmjei tanúsága szerint mindig is ez volt), s e származása predesztinálja arra, hogy a bűn és a bűnhődés körkörös mozgásával ostorozzon, ostorozza önmagát/nézőit valaminő filmen kívüli Megváltásra. Hangsúlyoznám: „késői származék”. Más szavakkal: kinematográfiai Mereskovszkij. Irodalmi előképeiből, ihletőiből kipárologtatja az irodalmat, hogy nyerjen prófétikus esszenciát. A Tyihije sztranyici (Csendes oldalak, 1993.) sötétlő világképe már aligha nevezhető filmnek; inkább sötétlő nagytöménységű bűn-, és szenvedéskivonatnak.
Mi volna e párlat talánya? Homályos derengésben minden felület kárhozott. Minden nyílászáró elem – megnyílván, zárulván – egyik bugyorból a másik bugyorba vezet. Ugyanez vertikálisan: az aláereszkedés rejtett vagy nyílt kárhozat; a felfelé haladás soha nem visz ki a labirintusból. Az odúk hidegek vagy fojtogatóak. A zugolyokban nincs lakhatás, csak vegetálás és szenvedés. Még a magány sem védelmezhető. Tarkovszkij lepusztult színterei semmiségnek bizonyulnának Szokurov nyomor-kultúrájához képest. Ez a világnak aligha nevezhető valami, amelyben a teremtmények olykor egymáshoz súrlódva tolongnak, máskor rossz magányukba zárulnak vagy semmivé válnak, még át is van itatva tompa agresszióval, tohuvabohuval, csoportos önpusztítással, torz hatalomvággyal, önmarcangolással. Tagolatlan és strukturálatlan cselekvésekkel. Van e Isten? – jogos kérdés. Néha mintha fel is fénylene valami: megváltás után sóvárgó kép, tagolatlan mondat, kérdés. Még súlyosabb kérdés, hogy a Teremtőnek volna-e kedve jótékonyan közelíteni ehhez az infernóhoz?
Eddig azt hittem, hogy nem kismértékben az orosz kultúrán felcseperedve, képes vagyok követni, befogadni sokféle viszolyogtató, járulékos furcsaságot is, melyet az úgymond szláv léleknek tulajdonítanak. Mondjuk, Gogol pálfordulását, őrületét. Goncsarov bizarr, kettős státuszát. Dosztojevszkij elviselhetetlen, nyavalyatörős szlavofil nézeteit. Tolsztoj Shakespeare-utálatát. Puskin történelmi hetvenkedését, amikor az évszámokkal dacolva, az Aranyhorda elleni „védbástya-küldetéssel” próbálja igazolni szeretve gyűlölt Birodalmát. S hogy e hetvenkedés érvként hangzik el másfél évszázaddal később Tarkovszkij önéletrajzi filmjében is. A nagy népek kultúrája nagy tenyészet a tehetségek roppant szövevényével s a kívüllévőnek mindenkor lehet/kell találnia viszonyítási pontokat, moduszokat az eligazodáshoz.
Szokurov gomolyos látomásait nézve most először véltem, hogy talán mégsem vagyok illetékes e szláv útvesztőben. Nem akarom, és nem tudom követni. Ha ez a világ öntörvényű, ha igaz és hűséges megjelenítése valaminek, ami valóságérzet, látomás, szellemiség, prófécia – nekem még az érzékszerveim is csökevényesek a befogadásához. Más az ütemérzékem. Képtelen volnék lemondani a „tagolásról”. Az elemi képekről. A mozgókép önleleplezéséről. Úgy tűnik, végzetesen európai vagy kozmopolita maradtam: nem kedvelem a folytonosan szorongató „armaggedoni csatát”, viszont kedvelem azokat a tetten érhető mozzanatokat, amikor érzékelem, hogy „íme, a filmrendező dönt: most ez a képhatár! most ráközelítünk! itt vágunk!…” és így tovább. Kire hivatkozzam még? Talán Csehovra, ő autentikus orosz volt. Legalább annyit látott, mint Szokurov. A Sirályban azt mondatta egyik szereplőjével, hogy a művészetnek (színháznak) nincs szüksége görögtüzes, füstös, elmosódott gomolygásra.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 2404 átlag: 5.53 |
 |
|
