KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

            
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
   1995/január
1895–1995
• Bikácsy Gergely: Lumière vonatán A mozgókép Pacific Szimfóniái
• Peternák Miklós: A következő száz év Filmutópia
HISTÓRIA
• N. N.: A tizenötezredik pillanat Minden kép kordokumentum?
• Bori Erzsébet: Itt lapátol a kommunista párt! Privát Németország
MAGYAR MŰHELY
• Zsugán István: Pelikán ladikján Beszélgetés Bacsó Péterrel
• Sneé Péter: Honi kihívások Beszélgetés Gárdos Péterrel
VIZUÁLIS ERŐSZAK
• Schubert Gusztáv: A vérnősző angyal Született gyilkosok
• Könczöl Csaba: Játék és szimuláció Ölj számítógépen!
KÖNYV
• Hirsch Tibor: Ha Bolyai, akkor nem-euklideszi Frivol múzsa
• Váradi Júlia: A Meseautó esélye Beszélgetés Király Jenővel
• Kovács András Bálint: A Meseautó esélye Beszélgetés Király Jenővel
FESZTIVÁL
• Kovács András Bálint: Az elfeledett nevetés Pordenone
RETROSPEKTÍV
• Bori Erzsébet: Élet a dobozban Film-múzeum
• Antal István: A szem és a fül Lengyel avantgárd
LÁTTUK MÉG
• Takács Ferenc: Bronxi mese
• Bori Erzsébet: Kétségek között
• Bíró Péter: A specialista
• Mockler János: Egy lány miatt
• Schubert Gusztáv: Veszélyes vizeken

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Vizuális erőszak

Született gyilkosok

A vérnősző angyal

Schubert Gusztáv

Oliver Stone filmjének hősei ámokfutó szerelmesek, akik röpke három hét alatt ötvenkét embert küldtek rossz- vagy épp jókedvükben a másvilágra.

Oliver Stone új munkája alighanem nálunk is az év botrányfilmje lesz. Minden esélye megvan rá: véres és kegyetlen a történet, amit elbeszél, és sokkolóan szuggesztív, ahogy elmeséli. A Született gyilkosok főhősei Mickey és Mallory, ámokfutó szerelmesek, akik röpke három hét alatt ötvenkét embert küldtek rossz- vagy épp jókedvükben a másvilágra. Legtöbbjüket Magnummal, késsel, villával intézik el, ahogy rendes tömeggyilkosokhoz illik, csak Mallory szüleinél adódott némi eltérés a mass-murder etikettől, a rosszarcú (és még rosszabb modorú) atyával emelőrúd végez, majd az akváriumba fojtogatják, az örökkön káráló tyúkanyóval pedig égő benzin, de hát minden kezdet nehéz. Ami utána jön, gyors és elegáns munka, arról igazán nem tehetnek, hogy annyi minden gusztustalanság van egy porhüvelybe belezsúfolva, ami alkalomadtán kisprickol meg kitüremkedik. „A gyilkosság tiszta” – hogy Mickey Knox-ot idézzük. Már ha az ember tömeggyilkos. A sorozatgyilkosok kevésbé pedánsak. Az egy másik pálya, más az indíték, másféle a gusztus: ott kimondottan a belsőség a fontos, és bizony hasfelmetszés, trancsírozás, emberevés közben nehéz rendet tartani. Szóval nem kell a hivatásos és önkéntes cenzoroknak a patakvéren felháborodni, láttunk már rosszabbat is, példának okáért legutóbb A bárányok hallgatnak mészárszékét. Sőt olvastunk is: a 90-es évekbeli Amerika legnagyobb irodalmi botrányát kavaró regénye (Bret Easton Ellis: Amerikai psycho) épp most jelent meg nálunk. Hőse egy tökéletes úriember, egy snájdig Wall Street-i bankfiú, aki hajléktalanok legyilkolásával kezdi, majd alkalmi szeretőinek megkínzásával és miszlikbe aprításával folytatja sorozatgyilkosi pályafutását. Míg be nem teljesedik rajta a logikus drámai végkifejlet: emberevésre adja magát. Nem sok öröme lesz benne, nem tud főzni. Nem vicc! Szépirodalom. Ha talán nem is annyira nagy regény, mint amennyire hosszú. Én legalábbis a szerző és a gyilkos minden bonctani leleménye ellenére kissé(?) untam. Na ja, már játékmackóim belső titkai sem érdekeltek. Igaz, csöves Philips–Pajtás rádiónkat, már kimúlta után, mégiscsak kibeleztem, de sorozatgyilkosi, műszerészi karrierem ezzel aztán meg is szakadt, zavart, hogy csak szétszerelni tudtam, összerakni nem. Persze jól emlékszem az álszent indítékra: „majd megjavítom”. Szóval kellő időben elgondolkodhattam az okain is tán: minden hasfelmetsző ezt akarja, „megjavítani”. Mindenekelőtt saját elrontott, kudarcos életét, de ha már nekikezdett, rögtön az egész elrontott világot. Megkísérli kimetszeni belőle a „rosszat”: a szajhákat (Hasfelmetsző Jack), a nőket (Ted Bundy, Edward Gein), a homoszexuálisokat (John Gacy, Jeffrey Dahmer), a politikusokat (mint a Taxisofőrtől inspirált Hinckley). Továbbá immár nagyban játszva a zsidókat, a szerbeket, a horvátokat, a kommunistákat, a szabadelvűeket, a keresztényeket, a muzulmánokat, egyáltalán – és ez a tömeggyilkos igazi hivatása – az embereket.

A mass-murder, a serial-killer érdekes, a vér, a belsőség nem, hacsak nem orvos vagy anatómus az ember. Mások a jelek szerint nem így vannak vele. Nem az erőszak rejtélye érdekli őket, nem a lélek végzetes ficama, hanem a vér és a zsigerek látványa. Spricceljen, gőzölögjön! Úgy az igazi. Nem ellenzem, unom. Persze csak a filmen, a valóságban sokkol a vér látványa. Hogy miért? Nem is kérdés, mert a halált idézi föl. Ezek szerint mégiscsak azoknak van igazuk, akik az erőszakhoz vért is kívánnak látni? Az erőszak látványa ellen tiltakozni, vagy akár csak elfordulni tőle, gyávaság? Sőt ostobaság, hiszen az élettel eltéphetetlenül egybefonódik az elfolyó vérben, kiomló belekben, rothadó húsban megmutatkozó halál. Ha betegesnek, az emberi természet ellen valónak éreznénk, hogy nem leljük örömünket a szétrobbanó fejek, a sebrózsák, a zsigerkoszorúk költészetében, nem árt észrevenni: miközben az erőszak iránti kíváncsiság ősidők óta tart, a vér és a rothadás imádata alkalmi jelensége a kultúrának. Az élethez, halálhoz hozzátartoznak a pusztulás képei, a művészethez nem feltétlenül. Az oszló test az apokaliptikus (vagy annak érzett) korok emblémája. A filmek eldurvulását, akárcsak a középkori táblaképek rothadozó királyait és szentjeit, nem a divat vagy a bomlott művészlélek hozta elő, hanem a világvége-érzet. Ami egyszersmind felelet a cenzoroknak is: az apokalipszist nem lehet betiltani.

Nyugodalmasabb korokban a gyilkos szánandó-rémes torzalak, a mi kis apokalipszisünkben többre vitte, nagyúr szolgája, a halál angyala. Ami persze merő fantazmagória. A kérdés csak az, ki fantáziálja. Oliver Stone szerint a sajtó és a televízió. Filmjének fővádlottja a két mass-murder mellett a mass-media. A televízió és a sajtó sztárt (és pénzt) csinál a gyilkosokból. Így igaz, de próbálná meg nélkülünk. „Miért szereti Amerika a gyilkosokat?” – villantja fel a kérdést egy filmbeli Time-címlap. Miért? Ugyanazért, amiért Mallory imádja Mickey-t. Amiért Bonnie belezúg Clyde-ba. Mert jó fej: autókat lop, pisztolya van (Bonnie félénken megsimogatja, először látja férfiember fegyverét), és mert használja is a stukkert, van pénze is. De az nem is annyira fontos. „Menj haza, amíg lehet!” – unszolja Clyde a lányt az első közös rablás után. „Fogj magadnak egy gazdag férjet. Mellettem egy perc nyugtod se lenne.” „Megígéred?!” – firtatja felcsillanó szemmel Bonnie. Hát ennyi. A született vesztes szemében a született gyilkos... hős. Nem szerencsétlenkedik, nem nyeli vissza a dühét, ami a szívén, az a puskacsöve száján. Véghez viszi mindazt, amit a nulla álmában sem merne, fölrúgja a szabályokat, maga szab törvényt magának és másnak. Egyszóval: isteni! Nincs semmi meglepő hát abban, ha istenítik. A filmben föl-fölbukkanó rajongótábor nem Stone elmeszüleménye, már Peter Kurten, a düsseldorfi rém, tucatjával kapta cellájában a szerelmes leveleket. A „Murder Me Mickey!” (Gyilkolj meg, Mickey!)-transzparens az „I love Mickey & Mallory” logikus folytatása. Hiába, klasszak! Legalábbis, amíg valaki a tévében nézi a mániákust, mint a filmben a dagi kínai, ha csőre töltve, vérszomjasan elébe toppan a tévésztár, az már nem az igazi. Csak egy hús-vér dilinyós. Jobb iszkolni előle. Amíg lehet.

De nemcsak az ártalmatlan növényevők legelésznek a gyilkossági rovatok nedvdús hírein, a született gyilkos is született újságolvasó. Látni akarja, mire vitte. Aki benne van a lapokban, a tévéhíradóban, mégsem lehet senkiházi. Bonnie és Clyde minden bankrablás után elolvassák a róluk szóló „kritikákat”, s dühöngenek a ferdítéseken. Mickey Knox sem közömbös a média iránt, egy lehetséges áldozatot mindig meghagy magnak, hadd szökkenjen szárba a hír: itt járt Mickey és Mallory. Börtönlakóként is érdeklődik, hogy áll a nézettsége. Elégedetten nyugtázza, hogy Charles Manson mögött a népszerűségi listán a második. „Hja, a királyt nem lehet leelőzni.” Mindez nem a képzelet játéka: minden mániákus imádja a tükröket, Thierry Paulin, több mint harminc párizsi öregasszony gyilkosa naponta kétszáz frankot költött napilapokra. Jack Unterweger, a grazi szatír újságíróként írt is az esetekről. És egyáltalán, folyik a számháború, mintha minden mészáros be akarna kerülni a Guinnes rekordkönyvbe: a legtragikomikusabb eset a texasi Henry Lee Lucas-é, háromszáz gyilkosságot vallott be letartóztatásakor, a bíróság tizenhárom esetért ítélte életfogytig tartó büntetésre, míg végül be nem ismerte, csak az anyját ölte meg.

Oliver Stone-nak teljesen igaza van, amikor attól tart, hogy ez a bizarr, korántsem új keletű amerikai hőskultusz (a véreskezű bankrablóról, Jesse Jamesről megölése után kilenc nappal már kétszáz oldalas életrajz jelent meg, történt mindez 1882 áprilisában) mára öngerjesztő folyamattá átlényegülve teljesen kiszabadult mindenféle kontroll alól: a címlaphőssé és tévésztárrá avanzsált gyilkosok példája újabb és újabb névteleneket csábít utánzásra. Természetesen, akitől távol áll a gyilkolásnak a gondolata is, a sztárgyilkosokat látva sem kezd ámokfutásba. De mindig lesz olyan, akinek a fejében egy Dehmer-címlap, Charles Manson interjúja, a Waco-i öngyilkos szektáról szóló helyszíni közvetítés vagy akár a férje péniszét bosszúból amputáló Lorena Bobbit tárgyalása láttán pattan ki az isteni szikra: mi lenne, ha én is ezt csinálnám? A Hidegvérrel hősei külön-külön nem lettek volna képesek a mészárlásra – mondja a filmbeli nyomozó –, együtt egy harmadik személyiséget alkottak, aki habozás nélkül ölt. Manapság a televízió a legjobb és legvidámabb cimbora. A Nagy Testvér mindig velünk van, és folyton a fülünkbe sugdos.

Történetesen egyre vadabb dolgokat. Sorsdöntő újdonság: miközben a bűnesetek száma (meglehetősen magasan) stagnál, az amerikai televíziókban a számuk egyre nő. És nemcsak a horror- és akciófilmekben, a gyilkos a híradóknak is első számú sztárja lett. Még a csapból is vér folyik. Hiába, ilyen erőszakos az élet, a televízió csak tükröt tart elé. Talán nem kellene. Mert a tükör a legbutább jószág, csak másolni, ismételni tud. A kultúra, a regény, a festmény, de még a fotó vagy a film is értelmezés, nem pedig tükörkép. „A régieknek víziója volt – mondja Octavio Paz –, a maiaknak televíziója.” Rossz csere, megkaptuk a legnagyobb üveggyöngyöt. Minél hatalmasabban tükröződik benne a világ, annál ostobább és annál rémesebb a látvány. Stendhal (nem túl szerencsésen megválasztott) metaforájában a művészet még szekérre kötözött tükörként járta és reflektálta a valóságot, mára mindent visszaverő égboltozatot feszített fölénk a média. Ez a kulturális üvegházhatás, igazából ez a veszedelmes. Minden mindenben tükröződik, mindenben minden tükröződik. Minden esemény megszázszorozódik. Reális lesz a virtuális, virtuális a reális.

A Született gyilkosokban egyetlen ablakon át sem lehet kinézni, minden ablakkereten át a tévéműsorra látni. Vagyis a káoszra.

Oliver Stone filmjében nem a véres sztori, nem a társadalomrajz és a lélekelemzés az igazán érdekes, az kitaposott ösvényen halad, hanem ez a kaotikus Tükörország és a matéria, amiben testet ölt. Két órán át megállás nélkül záporoznak ránk a tükörcserepek. Minden látható itt, amit a hetvenes-nyolcvanas években Hollywood, az amerikai film-avantgárd és tőlük lopva-tanulva a kliprendezők és az MTV megtudott a kompjuterképről, videóról és filmszalagról: 35-ös, 16-os, szuper nyolcas filmre vett jelenet, videófelvétel, tévékép, ipari kamerák felvétele, hagyományos animáció és számítógéppel torzított kép; hol színesben, hol fekete-fehérben, néha neonzöldben, ódonbarnában vagy fáradtkékben. És természetesen nemcsak a vágóollónak, a kamerának sincs egy perc nyugta sem. Arcokba kémlel, madártávlatba száll, lekushad, felülről néz le, balra leng, jobbra ring, vagy épp kihagy egy pillanatra. És mindehhez jön még az örökös műfaj- és stílusváltás: road-movie, horror, pornó (cenzor és öncenzor nem sokat hagyott belőle), börtön-thriller, filmidézet (többek között Stone forgatókönyvíróként jegyzett vad filmjeinek, a Sebhelyes arcúnak és az Éjféli expressznek részlete), álomkép és dokumentum, reklám és természetfilm, családi mozi és tévéhíradó mixelődik itt egybe. (A legremekebb stílusbravúrról, a Mallory emlékezetében ellen-Dallasként, háromgarasos szappanoperaként lepergő családi grand guignolról a decemberi Filmvilágban már bővebben írtam.)

És mindez még zenében, dalban is elbeszélve megismétlődik. Ugyanabban az őrült ritmusban tartva, ugyanúgy miszlikbe vágva váltakozik rap és country, heavy és örökzöld, afro és operarészlet. Hol édes dallamokból csöppenünk nehéz metálba, hol minimálból szentimentálba. Művészkedésnek látszhat ennyi ötlet, erőfitogtatásnak. Nem az. Dokumentumfilm a cethal gyomrából, az záporozik ránk, amit a monstrum benyel.

Ha Oliver Stone megelégedett volna azzal, hogy körbevigyen a mediatizált világ zsigereiben, megmerítsen az abszurd képözönben, akkor most van egy remek és védhetetlen filmünk. De nem tudta megállni, hogy meg ne ossza nézőivel még két zseniális ráismerését. Miszerint: 1. börtön az egész világ, 2. csak a gyilkos a szabad ember benne. A filmbeli társadalomban tényleg Mickey és Mallory a legklasszabb. Csupa mészpofák veszik őket körül. A filmbeli börtönparancsnok például minősítetten rusnya alak, egy böhöm csipesszel járja a börtönt, azzal szorítja orron a rebellis rabokat. Igazi diktátor, kijár neki egy véres börtönlázadás. De a többi smasszer is válogatottan ronda alak. A zsarukról nem is beszélve. A Mickey-t és Mallory-t üldöző Scagnetti valóságos dúvad. Kurvákat fojtogat az ágyban. És nem elég, hogy szadizik, még mazochista is. És mindehhez még Malloryt is akarja. Disznó.

Mind azok. „Az emberben démon lakik” – világosítja fel Mickey a sztárriportert, az Amerikai Mániákusok című reality show műsorvezetőjét a film csúcspontját képező élő interjúban. – „Benned is.” (A film végén majd meg is pillanthatjuk Wayne Gale ördögszarvas démonát egy röpke pillanatra.) „Az ember elátkozott fajta: született ragadozó. Gyilkos.”

A civilek, a növényevők addigra már elhulltak Mickey telibetaláló észérvei alatt, nincs aki tiltakozzék. A sztárriporter pedig mind lelkesebben bólogat: igen, ökológiai meg nukleáris ragadozók vagyunk. Mígnem ő is ott találja magát a csúcsragadozó oldalán, a börtönlázadás sűrűjében. Fegyverrel a kézben, felszabadultan. „Életem legszebb napja ez!” Megint egy fontos pillanat: a tanácstalan értelmiségi nem szkanderben marad alul a nyers erővel szemben, hanem szópárbajban. Fogalma sincs, hogyan legyen úrrá a „tömegek lázadásán”. A bunkó az okosabb. Azután már nem jöhet más, mint a behódolás, majd, ha úgy hozza Mickey és Mallory kedve, a pusztulás. (Ha látta volna a Született gyilkosok belga előképét, Wayne Gale is tudhatná, „vele is megtörténhet”, hogy teremtménye golyót ereszt bele.)

De mintha Oliver Stone is behódolt volna.

„Egyszer egy asszony rőzsét gyűjtött az erdőben. És megpillantott egy megfagyott kígyót. Hazavitte, megmelengette. Mikor a kígyó életre kelt, megmarta jótevőjét. Az asszony haldokolva kérdezte: miért tetted ezt velem, mikor én megmentettelek? – Ostoba némber, tudtad, hogy kígyó vagyok.” A példamesét ősi titkok tudója, egy öreg navajo meséli Mickey Knoxnak. A démontól nem szabadulni kell, hanem szabadjára ereszteni. Mickey révülten is ért a szóból, jótett helyébe rosszat cselekszik, lelövi a bölcs indiánt. Ami nem szép dolog (még Mallory is neheztel érte), de logikus. Végtére is Mickey Knox született gyilkos. Mint mindannyian. Csak épp ő velünk, álszentekkel ellentétben nem fojtja el magában a démont. Embert öl. Vagyis nem-ember. Inkább kígyó. Vagyis már mégsincs benne a démon. Megtisztította tőle a vér. Lenyűgöző rabulisztika.

De a jelek szerint működik: az utolsó jelenetben, amikor még a legszimpatikusabb ámokfutót is illik szitává lőni, Mickey-t boldog családapaként látjuk viszont. Vígan autózik valahová a szent családdal. Mallory áldott állapotban, a hátsó ülésen már hancúrozik két angyali kisgyerek. Mi volna ez? Behódolás? Irónia?

Mickey Knox még azt is mondja: csak a szeretet ölheti meg a démont. Így gondolom én is. De miért kell ehhez torkokat elmetszeni?


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1995/01 32-36. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=79