KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

            
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
   2005/augusztus
KRÓNIKA
• N. N.: Nyilatkozat a Magyar Filmművészek Szövetségének XIII. Közgyűlése alkalmából
MAGYAR MŰHELY
• Forgách András: Térerő Színház a filmbarlangban
• Horeczky Krisztina: Zérópont a Zónán belül Beszélgetés Mundruczó Kornéllal
FESZTIVÁL
• Létay Vera: Apák iskolája Cannes
• N. N.: Cannes-i díjak
• Kriston László: Cobainesque Beszélgetés Gus Van Santtal

• Köves Gábor: A jövő mérnöke Wells-adaptációk
• Schubert Gusztáv: Marslakókra várva Média-frász
• Kömlődi Ferenc: A gyűlölet bolygói
KÉPREGÉNY
• Géczi Zoltán: Ismeretlen szerző remekművei Masamune Shirow
• Kemény György: A vér színe Sin City mozgóképregény

• Varró Attila: Mese felnőtteknek Amerikai pornóklasszikusok
• Kubiszyn Viktor: A test démonai Nagisa Oshima: Az érzékek birodalma
• Zoltán Gábor: Metapornó Breillat női
FESZTIVÁL
• Báron György: Öreg város öreg fesztiválja Taormina
MULTIMÉDIA
• Fülöp József: Szellem a monitorból Top Talent Award 2005
KÖNYV
• Kelecsényi László: Formatan és stílustörténet Kovács András Bálint: A modern film irányzatai
KRITIKA
• Schreiber András: Zombi-evolúció Holtak földje
• Kubiszyn Viktor: Érezd a ritmust Dig! - Ezt kapd ki!
LÁTTUK MÉG
• Bori Erzsébet: Hawaii, Oslo
• Vízer Balázs: Szerelmem nyara
• Susánszky Iván: Szahara
• Csillag Márton: Csontdaráló
• Mátyás Péter: Elszabott frigy
• Nevelős Zoltán: Sky kapitány és a holnap világa
• Greff András: Anyád napja
• Ardai Zoltán: Narco
• Parádi Orsolya: Jack és Rose balladája

             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Fesztivál

Taormina

Öreg város öreg fesztiválja

Báron György

A szicíliai fesztivál a játékfilmek mustrája, ám ezúttal egy egészestés dokumentumfilm lett a legnépszerűbb.

 

Az idén második fél évszázadába lépett a taorminai filmfesztivál, ám a veterán direktor, Felice Laudadio korántsem látszik ünnepi hangulatban ringatózni. A katalógus bevezetőjében leplezetlen keserűséggel arról ír, hogy egyes fesztiválok, amelyeknek – idézem – „a programja csöppet sem jobb vagy gazdagabb a taorminainál, a költségvetésük viszont a tízszerese, makacs, nevetséges és meglehetősen ideges háborút indítottak ellenünk, amelynek során ígéreteket szegtek meg hisztérikusan és filmeket vontak vissza amelyeket (mi) már lekötöttünk, ám (ők) még nem is láttak”. Nos, ha a nagyok így megrémültek tőlünk, írja a direktor, azt bizonyítja, jó úton járunk.

Nem árt a magyarázkodás, mert a Taormina BNL Filmfest, s ezt az öreg filmróka, Laudadio bizonyára pontosan érzi, elég gyönge programmal lépett át a második fél évszázadába – meglehet, mint állítja, a nagyobb, erőszakosabb világmustrák ármánykodásának következményeképp, nem tudni. Hogy a görög teátrum fenséges félkaréjában többségében másodvonalú úgynevezett „közönségfilmek” peregtek, még érthető, elvégre azok nincsenek versenyben, ám ezúttal a versenyprogram is kevés fölfedeznivalót kínált. A fontosabb díjakat, köztük a legjobb filmnek járót és a FIPRESCI kitüntetését a britek hozták el – igaz, az egyik az amerikai hadseregről szól, a másiknak meg a rendezője francia, meseszép főszereplőnője lengyel. A fődíjas Guy X-t (X úr), a skót Samuel Metzstein második játékfilmjét a tudósítások a MASH-hez hasonlították, holott inkább az Acéllövedék vagy A háború áldozatai halványabb változatának tűnik. A történet ideje 1979, színtere egy világtól elzárt amerikai katonai támaszpont, Quangattarsa, Grönland szigetén. Látszólag teljesen értelmetlenül töltik itt az idejüket, alaki gyakorlattal és ideggyötrő csuklóztatással, a honvédek, amíg egy újonnan érkezett közlegény (Jason Biggs színészi díjjal jutalmazott alakításában) ki nem deríti, hogy a vietnámi háború végzetesen roncsolt testű és elméjű amerikai sebesültjeit őrzik a titkos barlanglabirintusban. Előkerül szép lassan minden, ami a hasonló filmekből ismerős – elállatiasodott őrmester, szép őrmesterlány (mindkettő hősünket tünteti ki figyelmével), szökés, büntetések, ismerjük. Brit (skót) bírálat az Egyesült Államok hadseregéről? Miért ne? Elvégre Kubrick is angol volt, s nem csak a vietnámi háborúról készített metszően kritikus játékfilmet, hanem a dicsőséges francia ármádiáról is.

A másik brit díjnyertes, a francia Robinson Savary alkotása, a Szállj, szállj madár (Bye Bye Blackbird), amely luxemburgi, német, angol és osztrák összefogással készült, nemzetközi színtéren, egy utazó cirkusz világában játszódik. Ismerős, sokszor látott történet ez is: szépséges artistanő és a szerelméért életveszélyes mutatványt vállaló fiatalember tragikus végű románca. Savary nagy szakmai biztonsággal forgatta le élete első játékfilmjét, ám a látvány szegényes (alighanem a pénzhiány miatt), a stúdióban fölvett jelenetek kimódoltak, az édesbús történet középfajú tévéjátékra emlékeztet. Miért mondom, mondták Taorminában is, jellegzetesen angolnak ezt a soknemzetiségű vállalkozást? Nem csak azért, mert a nyelve angol, hanem azért is, mert két nagy angol színész játszik benne, játékmodoruk rányomja a bélyegét az egész produkcióra, átragad a fiatal, tapasztalatlanabb játszókra, a lengyel Izabelle Mikóra és a francia James Thierrére: Michael Lonsdale és Derek Jacobi. Előbbi lenyűgöz, utóbbitól legszívesebben kirohannánk a vetítőből. Lonsdale filmszínész: visszafogott, hűvös és érzékeny. Játéka az idős Michel Simonéra emlékeztet. Jacobi ezzel szemben deklamálóan színpadias és harsány. Belép a képbe, akárha az ő édes közönsége elé állna a színpadon, és „nagy alakítást” produkál. A leleplező közelikben azonban kitetszik ennek a fajta játékmodornak az avíttsága, amelytől csaknem nézhetetlenné lesz Savary könnyáztatta szerelmetes mozgóképe.

Egy másik ripacskodásba átcsapó nagy alakítás nem az angol, hanem az amerikai módszerszínjátszás túlérlelt mintadarabja: Harvey Keitel szerepformálása Brad Mirman Az árnyéktáncos (The Shadow Dancer) című pihekönnyű hollywoodi giccsében. Igazi jutalomjáték ez Keitelnek, akit a tapasztalatlan rendező áhítattal szabadon enged, a mai amerikai film egyik legnagyobb komédiása pedig élvezettel, kontroll nélkül ficánkol a világtól visszavonult nagy író bőrében. Fiatal szerkesztő érkezik az embergyűlölő, mogorva öregúrhoz, hogy újra írásra bírja. Az író gyönyörű lányával él, a táj is meseszép, Itáliában járunk, apró délolasz faluban, aminek szokásait, életét Mirman az amerikai turisták naiv és rácsodálkozó tekintetével mutatja be – érthető hát, hogy ez a humorba ojtott melodráma oly zajos közönségsikert aratott itt, Szicíliában. Keitelnek nem könnyű méltó partnert találni, (a fiatalokat alakító Claire Forlani és Joshua Jackson észrevehetetlenül halvány, vetekszenek jelentéktelenségben az ugyanitt bemutatott új Batmannel, Christian Bale-lel); ám ezúttal vérbő olasz komédiás került mellé: a hajdani szépfiúból súlyos színészegyéniséggé érő Giancarlo Giannini a piás, bohém pap szerepében. Jó nézni kettejük felhőtlen, laza ökörködését a kocsmaasztalnál – feledve a gyermeteg sztorit, az anzikszképeket és a szappanoperából iderándult főszereplőket.

A legnagyobb érdeklődés, érthetően, Costa-Gavras új opuszát, A nyaktilót (Le Couperet) előzte meg. A rendezőre jellemző vizuális intelligenciával és biztos kézzel elkészített pszichológiai thriller ez – hőse tisztes francia nyárspolgár, aki, miután elveszítette az állását, úgy próbál munkához jutni, hogy a konkurens jelentkezőket sorra megöli. A történet mögött ott lüktet a Costa-Gavras műveit átható politikai indulat, mégis, A nyaktiló inkább emlékeztet egy késői Chabrol-bűnfilmre. Egy-két bravúros epizódja hitchcocki mélységekbe ránt – ilyen a detektív és a férfi játéka a kabátzsebbe rejtett, s minduntalan a tükörnek ütődő súlyos pisztollyal –, ám ezek tűnő pillanatok csupán.

Mégis, Costa-Gavras thrillerének még mindig több köze van a suspense mesteréhez, mint Dario Argento Szereted Hitchcockot? (Ti piace Hitchcock?) című hommage-ának, amelynek története Sir Alfred remekműveit idézi (mindenekelőtt az Idegenek a vonatont és a Hátsó ablakot), ám az a harsány félelemkeltés, horrorisztikus vérözön, amit Argento produkál, gyökeresen ellentétes a hitchcocki feszültségkeltés finom fogásaival, morbid humorával. Ígéretesebbnek tűnt a másik olasz versenymű, Gianpaolo Tescari A másik ember szemszögéből (Gli occhi dell’altro) című munkája. Hőse középkorú trieszti házaspár, olasz tánctanárnő és zsidó nyelvészprofesszor, akik menekült kurd férfit fogadnak otthonukba. Bizarr hármasukról, s ezen keresztül a nyugati-európai baloldali-liberális értelmiség lelkifurdalásairól szól a fiatal, tehetséges rendező érzékeny kamarajátéka.

Az idei válogatás Európára koncentrált, annak is a nyugati felére – alig érkezett film Dél-Amerikából, a Távol-Keletről, a harmadik világból, Kelet-Európából. E kivételek egyike a fesztivál alighanem legjelentősebb alkotása, a kazah születésű, Rotterdamban élő Guka Omarova kazah-orosz-francia-német összefogással forgatott Skizó (Schiza) című kegyetlenül kemény, mégis lágy, érzelmes humorral átszőtt játékfilmje (nálunk a Mokép mutatta be). A pszichotikus problémákkal küszködő tizenöt éves főhős, Musztafa erőszakos, nyomorúságos világban nő föl egy távoli kazah tanyán édesanyjával és annak bűnöző szeretőjével, aki – a fiú leleményes segítségével – ökölharcra hajt föl embereket a munkaerő-piacon. A kegyetlen bűn- és nyomortörténetet szeretet, irónia és játékosság ellenpontozza – koravén hősünk megküzd igazáért és a film végén szerelemre, új családra lel.

Taormina a rövid és hosszú játékfilmek mustrája, ám ezúttal egy egészestés dokumentumfilmet is bemutattak, amelyet a veterán Ettore Scola készített Sergio Amideiről. Amidei személye, munkássága az idők során háttérbe szorult Cesare Zavattini súlyos figurája mögött – Scola, a valamikori alkotótárs most ezt az igazságtalanságot kívánja jóvátenni nagy műgonddal megformált, gazdag tényanyagot, archív és mai interjúkat, filmrészleteket görgető portréfilmjével. Amidei vagy nyolcvan film forgatókönyvének szerzője-társzerzője volt, köztük olyan remekműveké, mint a Paisa, a Róma nyílt város (mindkettőt Fellinivel közösen írta), a Németország, nulla év, a Della Rovere tábornok, a Fiúk a rács mögött. Együtt dolgozott Rossellinivel, de Sicával, Monicellivel, Lizzanival, hatása a modern olasz filmre megkerülhetetlen. Kibírhatatlanul erős személyiség volt, tehetsége, zsenialitása teljes tudatában. Kíméletlen őszinteséggel mondta meg a legnagyobb rendezőknek is, hol szúrták el, üvöltött velük, csak a tökéleteset fogadta el, alkatilag képtelen volt a kompromisszumokra. Mondják, Zavattinivel nem nagyon kedvelték egymást, talán ezért is halványult el mára az emléke. Scola portréja pompás, élvezetes korrajzot ad erről a kivételes egyéniségről és rajta keresztül az olasz és az európai film letűnt nagy korszakáról. Arról az időszakról, amikor még – mint a fesztivál rövid filmlogója is mutatta – Fellini, Rossellini, de Sica, Magnani, Lizzani, Monicelli tűnt föl a taorminai amfiteátrumban. Scola munkájának erényeiről és a taorminai játékfilmes program gyöngeségéről egyaránt sokat mond el, hogy a nézők olyan heves vastapssal, dörgő ovációval jutalmazták ezt az aranykorba visszaröpítő mozgóképes múltidézést, amilyennel a fesztivál egyetlen mai filmjét sem.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2005/08 50-51. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8344